A SZOROS DÉLBEN

erdélyi magyar regény az elválásokról

Sokan voltak és körülvettek

álmomban engem s kinevettek:

“Hehe, hát ennél van a kincs

ami nincs.

/József Attila/

I. A közelítő árnyék

Azon a süllyedő nyolcvannégyes őszön, amelynek emlékezetéből szigetekként, bolyongó, magányos szigetekként kimerevedő, mégiscsak boldog napjaira mégsem emlékezik szívesen, talán, mert utolsó együtt töltött heteik ezek Rodicával, Boticselli Lajos végig úgy érzi fölöttük valami homályos, mélakóros, vagy inkább végzetszerű hangulat terjeng, feltartózhatalanul veszi birtokába a felsőtábori kert vetkőző fáit, az udvar szomorú köveit, a kopár gyepet, a magára hagyott kerekeskútat – ott billeg a kút nyikorogva forgó kerekének küllői között -, a fásszínt, a kerítést – amely azért már javításra szorulna –, az az érzése a foghíjakon saját elképedt arcára lát s ez is zavarja; ott bújkál a szobák sarkaiban, a családi képeken, mintha dédapja Ödön von Boticselli acélos tekintetében keresne menedéket, mely tekintet könyörtelenül ellenőrzi mindennapjaikat, s ha megreccsennek éjszaka a sötétben a bútorok, biztos lehet benne, hogy ez az ismeretlen, nehezen megnevezhető, leginkább mégis riasztó, félelmeit, rettegéseit, rémálmait előhívó érzés könyörtelenül konkretizálódik is valakinek az alakjában és jelen van láthatatlanul akkor is, amikor Potyolinó ritka eltávozásai után – a költő belefáradva a dalszövegírásba, megrettenve az ő, Boticselli képtelen, habókos ötleteitől, időlegesen mindent feladva menekül vissza a városba – magukra maradnak a feleségével, s miközben állhatatosan kerülik egymás tekintetét, elképzelni sem merik, hogyan is lehet tovább?! Tudják, hamarosan el kell válniuk, Boticselli érzi, felesége döntése végleges, korán elveszített apjával való találkozása más irányt szabott az életének, nem fog visszatérni többé soha ezekre a helyekre; karcsú alakja a várakozásban megfeszül, mint versenylovaké, amikor a startpisztoly dördülését várják s valószínüleg már nincs is vele, új életre készül, utánanyúlt az emlékeibe száműzött család, megjelent a mitikus apa, s ha makacs álhatatossággal még reméli, hogy elválásuk mégsem lesz végleges, elvégre egy esztendeje esküdtek egymásnak örök hűséget, s ha Boticselli, ahogyan már kétszer is dadogva kifejtette, komolyan gondolta akkor az egy taligán, egy nyoszolyán-t, komolyan veszi most is, s ha tényleg szereti őt, megmásítja elsietett, eléggé át nem gondolt, kamaszos s érthetetlen döntését és követi őt az ismeretlenbe, a nagyvilágba s fölfogja már végre, hogy ebben az elfuserált országban – ahogy ezekben az egymásrafutó napokban többször melankólikus dühvel néven is nevezi - a kóros unalom országában, nem lehet élni, s ki ő, Boticselli, hogy életét feláldozza egy ideáért, amit nem is tud megfogalmazni, ami lehet, hogy nem is létezik, s az még hagyján, hogy a saját életét, az végtére is az övé, azt kezd vele, amit csak akar, de az övét is és ami még ennél is fontosabb a szerelmüket, hát milyen házasság lesz az, hogy ő ott a szabadságban ( ami megengedi, bármennyire is feltételes és esetleges, de mégiscsak szabadság ) s ő itt, ebben a balkáni szarban, ebben az örökös várakozásban, ebben a permanens idegenségben, ebben a hipertrofizált őrületben…

De erről, amióta először közös életük során ugyanazon helyzetet elemezve más és más végeredményre jutottak – nem beszélnek. A témát is kerülik, nemcsak egymás tekintetét, miközben forgatja őket a napok rulettje s a tudat, hogy hamarosan el kell válniuk, mindkettőjüknek fájdalmat okoz és zavaró tényező az is, hogy nem mutatják. Inkább makacsul hallgatva és másról beszélve rögeszméikbe menekülnek.”Titeket állatkertben kellene mutogatni, mint egyedi mintapéldányait a hülyeségnek, ami nemcsak önmagát, de a másikat is tönkreteszi!” – jegyzi meg Potyolinó, aki résztvevője ennek a szomorú színjátéknak, hiszen lázasan írják a Két ebéd című operabuffó (rosszabb esetben musical ) szövegkönyvét. Csak néhány hét áll rendelkezésükre a zeneszerző megérkezéséig, hát a témára koncentrálnak, variálják a variálhatatlant, miközben Rodica – mindenkinek a magáé – a kertben kóvályog s a nap szemrehányóan csillan meg szőkén fel-felaranyló haján, amelybe ökörnyálak is keverednek s olybá tűnik, hogy hamarosan föl is emelik a levegőbe. Igen, egyszerűen felemelkedik, elragadja a mögötte is újra meg újra feltűnő, baljósan láthatatlan ismeretlen, akinek jelenléte egyre nyomasztóbb súllyal nehezedik a házra s tulajdonképpen az a legkényelmetlenebb az egészben, hogy először együttlétük során, Boticsellinek titkolóznia kell saját felesége előtt, aki mit sem sejthet az ő hallucinatórikus képzelgéseiről és rettegéseiről, amelyek időnként olyan erővel rohanják meg, hogy felsóhajt, kiejtve kezéből a ceruzát. Potyolinó ilyenkor ámultan néz rá s türelmetlenül kérdezi “mi van baszd meg, beteg vagy, mit sóhajtozol, mint egy aggszűz? Hagyjuk abba?! Pihenjünk?!?”

De nem hagyják abba. Boticselli elhessegteti aggodalmait, most nem akar a közelítő árnyékra gondolni, Rodica távozására sem, inkább a két ebéd kissé csalafinta történetét igyekszik kerekebbé, hatásosabbá formálni, mig B.Szerény Gerzson (alias Potyolinó) néhai költői múltjára visszarévedve, a dalszövegeket írja, de túl sokszor félrefarag, félrelép, a munka során lassan kiderül, hogy halvány fogalma sincs a műfajról, rímei katasztrófálisak, a ritmus is meg-megbicsaklik, ráadásul állandóan eltér a tárgytól, folyamatosan félrebeszél,mintha nem is értené miről is van szó. Pedig a történet rém egyszerű: a szabad királyi város vezetői, megannyi megbecsült polgár és hadvezér, afféle XVII. századi ebédre készülnek, de megjönnek a tatárok, menekülni kell, az ebéd nekik marad, az éhes székely urak viszont bosszút esküsznek, ami nem is marad el….Minden jó, ha a vége jó.

Nem, a költő rímei szörnyűek, s láthatólag nem érzi a műfajt sem. Amikor Boticselli mindezt (kérlelhetetlenül, lúdbőrözve a kellemetlen helyzettől) őszintén közli vele, elvörösödik, felpattan, “nektek semmi se jó” – üvölti és elrohan a kocsmába, ahogy későbben zavartan magyarázza, érthetetlen dühkitörését megbánva “ihletet meríteni!”. De akkor sem érti – így Boticselli -, hogy-hogy nektek semmi se jó! Mi ez az indokolatlan többes szám, tudomásom szerint itten most én vagyok egyedül!?!

Amig a költő távol van s megpihenhet, Boticselli elnézegeti a körtefák alatt hajlongó feleségét, amint a renitensen puffanó császárkörtéket keresi, a térdigérő fűben. Erről eszébe jut, kellene már kaszálni is s először hosszú búcsúzásuk során úgy érzi, hogy lassan mindenféleképpen megnyugszik, elmozdul valahonnan, elindul valamerre, mindenesetre sikerül pontot tennie végre egy kétségbeesetten elnyúló hosszú mondat végére. Ez örömmel tölti el, noha maga sem érti egészen pontosan minek is örül, kételyei távolodnak, kicserélődnek.

- Az X – magyarázza a visszatérő, bűnbánóan hadonászó, kivörösödő Potyolinónak – hamarosan a Mérlegből a Skorpióba billen át s átmenetileg elhomályosul sorsunk csillagtérképe, de tudnia kell, hogy a fordított háromszög nemcsak a gonoszt, de a vizet is jelképezi, s ez azért némi erővel is eltölthet, utazásokra csábíthat

- Milyen gonosz? És milyen víz?. És milyen X? – kapkod levegő után a pityókos poéta és a felsőtábori ház falán pirosló szölőszemek szinte lángragyúlnak a sugárzó fényözönben. Rodica szőke haja is felaranylik megint, mintha kárpótolni akarná a közeledő, feltartózhatatlanul közelítő veszteségekért. A kertből közeledik s az iránt érdeklődik, hogy mikor fejezik be végre az örökös irkafirkát az urak, mert ő sétálni szeretne, unja a hibbant vitákat, tököléseket, a férjével szeretne lenni, amig lehet s sőrt is szeretne inni a kocsmában! Mint tudják ő hamarosan elmegy és akkor jó darab ideig nem sétálhatnak együtt, a sörözésekről most nem is beszélve…

Teste megfeszül, olyan, mint egy igéret, gondolja futólag Boticselli közeledő feleségében gyönyörködve s feláll – ha a kérdés az, hogy mikor fejezzük be, akkor máris válaszolhatok Madám, most! – És szórakozottan a kapkodó Gerzsonra pillant, aki táskájába hányja tollait, füzeteit, s közben súgva közli: “eddig igazán nem tudta mit eszik rajta, így persze más, hiszen ez egy tündér…”

Az, gondolja Boticselli, tündér, csupáncsak azt kellene már haladéktalanul eldönteni jó tündér-e vagy rossz?

Nem maradsz vacsorára? – kérdezi Rodica, de a költő, arra hivatkozva, hogy randevúja van, feláll.

Kár. Utána jöhetnél velünk sétálni a kocsmába.Beállhatnánk a söntés szentjei közé, hallgatni a végeérhetelen felsőtábori fecsegéseket, vagy Hutera úr locsi-fecsijét, vicceit, anekdótáit, hajmeresztő történeteit. Róla is írhatnátok minimum egy musicalt, de az is lehet,hogy kettőt. – Igen, Rodica imádja a felsőtábori népbüfét, szeret elveszni a képtelenebbnél képtelenebb történetekben, szereti elnyomni, vagy ahogy Dezső mondaná, összekavarni a sert a féldeci rummal. Ezt akarja most is.

- Tehát a fő kérdés – ismétli meg várakozóan – mikor indulunk?

- Jó szórakozást – hajol meg a költő és szapora léptekkel siet kocsija felé, kétszer is megbotlik, szinte hanyatt vágódik a gyepen, imbolyog, mint a gólyafos a levegőben, ahogy Boticselli röhögve azonnal megnevesíti a helyzetét.

Hogy mer ilyen állapotban vezetni?

-Bízik magában – húzza magához álmélkodó feleségét s amikor a jól ismert test engedelmesen simul hozzá és betelik a betelhetetlen illattal, ami után örökké sóvárogni fog, elszédül. – S abban is – teszi gyorsan hozzá –, hogy külföldi s a fakabátok úgysem veszik el egy nyugatnémet állampolgár jogosítványát.

- Feltéve, ha nem részeg – bontakozik ki felesége futó, csókot lehelve Boticselli homlokára.

Utánanyúl, belecsókol a tenyerébe.

- Fáradt vagy? – fordul vissza a nő. – Éhes? Eszünk valamit, vagy inkább indulunk sétálni?

Boticselli nem válaszol, tűnődve bámul maga elé, mintha mégis állna valaki a háta mögött, mintha érezné is lehelletét a tarkóján, mintha szólna is hozzá, mintha mégiscsak folytatódna az imént szerencsésen befejeződni látszó hosszú mondat? Nem lehet vége soha?

Megremeg. – Ő most nem éhes. Inkább sétálna egyet vacsora előtt. S a sör is biztatóan hangzott.

Rodica engedelmesen bólint – ő is így gondolta valahogy – mondja - és bemegy a házba a kabátokért.

Alkonyodik.

A nap lassan tűnik el a dombtetőn kezdődő erdő mögött, búcsúzóul hosszú percekre lángra lobbantva a fák koronáit, olybá tűnik, mintha lángolnának a fák, orrában érzi a pörkölődő tűlevelek fanyarul szúró szagát is. Megborzong. Szél kel, megzörrennek az ablakok kitámasztott táblái s a tetőn megcsikordul Zebulon, a szélkakas.Gyorsan fordul meg s csalódottan sóhajt. Nyilván senki nem áll a háta mögött, de az idegen nyomasztó jelenlétét mégis érzékeli s ez egyre jobban zavarja, sejti hamarosan történni fog valami, amire nincsen, mert nem is lehet felkészülve, valami szokatlan, valami jóvátehetetlen.

Rossz előérzete a séta során sem szűnik. Fél és ebben a legmegdöbbentőbb az, hogy maga sem tudja, hogy tulajdonképpen mitől? A dombon battyognak felfelé a sűrűsödő félhomályban, lenn a faluban sorra gyúlnak ki a lámpák, mintha a házakban lakók most egyszerre akarnák visszafoglalni birtokaikat a feltartózhatatlanul terjengő sötétségtől, ami fullasztóan telepszik rá a tájra. Boticselli érzi, beszélnie kellene immár a közelítő árnyékról is, egyszerűen nem hallgathat tovább nyomasztó képzelgéseiről, arról, hogy mostanában akkor sincsenek ketten, amikor végre együtt vannak – mintha állandóan jelen lenne, közéjük furakodna valaki; időnként hallani véli lélegzetvételét is, sóhajtozásait, motoszkálásait, kuncogását, fogcsikorgatását, sőt, időnként az orrát is eléggé el nem ítélhető módon szívja, van amikor harákol is, köpköd, elnyeli szavait, ha beszél, de mégis minha palócosan szólana, ha szól, ázva!… S ő hiába gyújt villámgyorsan villanyt, a szobában nincsen senki, egy pillanatra dédapja, a nagy bűvész és illuzionista, a családot a másvilágról is ellenőrző, szigorú tekintetébe mélyedhet – igen neki minden sikerült, de lehet csak azért, mert tudta mit akar, se túl alacsonyra se túl magasra nem állította a képzeletbeli mércét, ezért azután igen hamar elérte a világhír és a siker s tulajdonképpen soha nem is hagyta el, magánéletében viszont kudarc követett kudarcot, mindenkit meghódíthatott, de feleségét soha, mindenkit elbűvőlhetett, de Mária dédmamát nem, ő tudott amit tudott s igen korán távozott az elágazó ösvények kertjébe ahhoz, hogy a vesztésre álló családi partit néhány szerencsésebb lépéssel – a ló volt dédapa kedves figurája, a lovak lépéseiben rejlő szigorú szabálytalanságok nyűgözték le és tették játékát kiismerhetetlenné -, még korrigálhassa. Mielőtt leoltaná a villanyt felváltva nézi Mária dédmama szívalakú, nyugalmat és biztonságot sugalló arcát, majd az övét, Rodicáét s ilyenkor mintha újra hallaná az ismeretlen kísértő dévaj kuncogását!… S mindez azért is zavarja, mert fogalma sincs ki lehet ez a láthatatlan jelenlevő, aki egyre határozottabban tolakodik be az életébe? Rémlik, mégiscsak ismeri valahonnan, de mégsem tudja azonosítani, s ez elkeserítő és megalázó is egyszerre. Pláne akkor, ha ez a titokzatos kísértő – átlátva az ő kínlódását -, időnként félreérthetetlenül ki is röhögi. Ez szőrnyű, elviselhetetlen és megalázó egyszerre… Rodica jól tudja, hiszen ismeri őt, hogy ő, Boticselli Lajos vándorfotográfus és amatőr családtörténetíró, elfuserált krónikás nem hisz a szellemekben, ugyan már Záli, túlvilág, ha más is, mennyiben az?, visszajáró lelkek, kóválygó kísértetek, rossz szellemek, démonok, manók, koboldok, angyalok, ördögök, mindez olyan távol áll tőle, mint ablakos tóttol a hanyattesés gondolata és mégis… De kísértet? ugyan, hát itt mi igazán nem élünk egy angol lovagvárban!…

- Hát nem - fordul vissza felesége és figyelmesen, kissé aggódva méregeti őt. – Eddig miért nem szólt? – érdeklődik és fiús teste megfeszül. – Miért titkolta el?

- Eltitkolni? Ugyan!…Csak nem akart mindenáron pánikot kelteni, jól tudja, hogy…-

Nem fejezi be a mondatot, kutya surran el mellettük, már szinte teljesen sötét van, Rodica bevárja, hozzásimul.

- Félsz is? – kérdezi rekedten, de hangja, fedezi fel döbbenten Boticselli, egyáltalán nem együttérző. Sőt!…Mintha gúnyolódna. Ez azért mindentől függetlenül rosszul esik neki, meg is zavarja, ezért is ha visszagondol erre a történetükből kimerevedő estére magára is úgy emlékezik, mint egy idegenre s hiába próbálja (mint nehéz helyzetekben mindég, ha magára marad) felidézni dédapját, a refelektoroktól megvilágított cirkuszi porondon, a mindenkorin, a világszínpadon, most ez sem segít, a cilinderből elővarázsolt nyulak elszállnak, mint a vándormadarak, az idegenek belső zsebéből előteremtett tök filkók és makk ászok makacsul a levegőben lebegnek, dédapja se néz rá, elfordítja a fejét, mintha jelezné, ez nem az ő ügye, az ő illetlenségének is van határa, oldja meg amibe belekeveredett s ha nem tudja, hagyja abba, erőlködni felesleges. (Ezt különben egyszer még gyermekkorában ki is mondta s szórakozottan felejtette kezét az ő fején. Soha, ismételte meg, soha ne erőlködj, kisfiam. Az nem vezet jóra…)

- Most mi van. Megsértődött? – nevet Rodica -, esetleg annak a láthatatlannak szerepel megint? Itt is itt van? Ide is követ bennünket?

Boticselli nem válaszol, dédapja eltűnik a porondról, szétfoszlik, semmivé esik a cirkusz is, kihunynak a fények. Nincsenek szavai s mintha az erdő fái között bujkáló szél erősödő-halkuló, megint erősödő motozásában az ismeretlen tévelygő léptei vegyülnének. A lépések távolodnak.

Összeölelkezve andalognak tovább, beérnek a fák közé, a sűrűbe. Boticselli tudja, vissza kellene fordulniuk, hiszen olyan sötét van, hogy orruk hegyéig sem látnak, lelassul, de képtelen megállni, mert Rodica kérlelhetetlenül húzza magával, ágak csapódnak az arcába, a sűrűben madár neszez vagy valamilyen kis állat, borz vagy sündisznó, néhány tétova próbálkozás után, fél kezével védve arcát, óvatosan kérdezi meg, hogy tulajdonképpen hová rohannak ilyen veszettül, jó lenne visszafordulni, mielőtt még nagyobb baj történne, ha jól emlékszik az előbb még kedves, imádott felesége sert szeretett volna inni a fesőtábori népbüfében és utána fojtásnak rumot. A kocsma minden esetre nem erre van!

El kell jutnunk addig a fáig – lihegi a felesége.

Melyik fáig?

Rodica nem válaszol, álhatatosan csörtet előre a fák és bokrok szövevényes, áttekinthetetlen labirintusában, nem engedi el az ő kezét, zihál s ő váratlanul látja meg dédapját: Ödön von Boticselli fiatalon, sudáran, győzedelmesen áll egy kékes-zöldes haragos tenger partján, bokáig süppedve a homokba, mintha számolná a hazudozó hullámokat. Most feléje fordul, sőt mintha egyenesen rá is nézne, mintha neki is beszélne, de szavait elsodorja a szél, a hullámok zúgásába vész.

Egy ág szinte lesodorja szemüvegét, lassítani szeretne, de nem tud, mert Rodica, aki ám lám nála sokkal jobban tájékozódik ebben a sűrű erdőben is, makacsul rángatja maga után s amikor később, már jóval a távozását követő hetekben, bánatosan idézi fel bizzar erdei kóválygásukat, valamiféle szégyennel vegyülő zavart érez, de tudja, akkor se állna meg, ha valami csoda folytán mégegyszer újraélhetné ezt az egészet. Érzi feleségének valami célja van ezzel a már-már testi épségüket is határozottan veszélyeztető rohanással, de nem képes rájönni hogy mi is lenne, lehetne az? Tétován arra gondol, csak nem akar valakivel titokban találkozni az erdőben, váratlanul megérkező édesapjával esetleg, vagy a jó Istennel? Arcát védi a neki-neki csapódó ágaktól, beletörődve követi feleségét s hirtelen érnek ki a tisztásra, szinte világít ez a félköralakú, leginkább mégis szabadtéri színpadra vagy cirkuszi porondra hasonlító tisztás. Egy nagy tölgyfa alá ülnek le, hűvös van, olybá tűnik, mintha álmodná az egészet. Rodica nekidől, halkan, torokhangon kezd dúdolni egy jiddis dalt:

“rózsa rózsa be messze vagy

erdő erdő be sűrű vagy

ha a rózsa oly messze nem volna

ilyen sűrű az erdő se volna”

Boticselli felesége arcához szorítja az arcát s felnéz. A hold most bújik elő a cápa alakú felhő mögül, egy pillanatra úgy tűnik, mintha a cápa kitátott szájára emlékeztető felhő cikk-cakkos fogsora között tartaná a kifli-holdat és marcangolná.

- Nem is sejti ki lehet? – hagyja abba Rodica az énekelést.

- Nem – legyint ő-, csak a jelenlétét érzi – folytatja csüggedten – s ez nem a legkellemesebb! Mintha akarna valamit tőle ez a makacs árnyék.

- Lehet valamelyik menekülő székely lófő a daljátékukból – nevet Rodica.- Vagy egy különösen konok tatár harcos, akinek akaratukon kívül idézték meg a szellemét, s most nem akar visszamenni a sírjába. Vagy esetleg olyasvalaki, családtag is lehet, akire mostanában sokat gondol. Van ilyen?

- Nincs. Azaz van.

- Kicsoda

- Takács Ferenc.

- Az ki?

- Az ükapja .

- A bűvész édesapja? Róla még nem is beszélt!

- Nem. Ez az anyai ág. A nagymamám nagyapja. Egy szabadságharcos.

- És miért gondol rá? Ki volt ez az ember?!

Boticselli feláll, felsegíti feleségét is. – Hosszú mese – súgja. – Ne most, és ne itt, ne mindent idő előtt és ne mindég mindent elsietve.

- Jó, de ez az ükapa lehet?

Boticselli ingatja a fejét, nem válaszol. Egymást átölelve indulnak vissza, elhagyva a szűrt fényben lebegő, elvarázsolt tisztást. Csend van, a szemük lassan hozzászokik a különös, borzongató sötétséghez s már nem tévednek le az ösvényről.

- Csak egyet ígérjen meg – kapaszkodik bele az erdő szélén a felesége és váratlanul csuklik el a hangja, előbbi magabiztossága láthatóan már a múlté.

- Mindent, amit csak a módjában áll.

- Ezt most úgy mondta, mint a saját ükapja. De akkor is ígérje meg! – Rodica nem folytatja, kiérnek a fák közül, alattuk legyezőszerűen tárulnak ki Felsőtábor fényei, mint egymást kereső, egymás körül kóválygó szentjánosbogarak.

- Mégsem valószínű, hogy az ükapja lenne – mondja -, miért is kísértené őt az ükapja -, mit akarna tőle éppen most amikor úgyis… - kapkod, kezd egyre összefüggéstelenebbül beszélni – Az igaz, hogy többször erősen gondolt rá, de akkor is, izgatja ez is, igaz a családi nyugtalanságérzet, amely nemcsak a Boticselli-ág, örök vándorlásra ítélt férfitagjait jellemzi, de a Takácsokat is, - mondja – az ükapja, ha ugyan ő kísérti, s nem csupán a fáradságról vagy felcsigázott érzékei játékáról van szó, honvédőrmesterként vett részt a szabadságharcban, katona volt, szigorú, kemény férfiú, mintha cserefából faragták volna. Világos után tisztjeivel és barátjával, Szerémy kapitánnyal, Potyolinó ősével együtt csatlakoztak Bemhez Temesvárott, a lengyel tábornokkal együtt menekültek, Viddin majd Aleppó voltak bújdosásuk vándorlásai. Osztrolenka véres csillagának halála után, ükapja, kapitányával együtt váratlanul Hamburgba termett, s onnét egy hajóval Amerikába mentek, úgy tűnt, végleg kitűnnek a képből, de nem, az első biztató jelre, a Klapka-légió megalakulásának hírére Európába termettek megint, de jött Solferino, vert hadak és vakmerő remények, mindég, örökké a balcsillagzat, - mondja – hát ők lóra pattantak megint, illetve hajóra és vissza az államokba, hogy még elérjék az észak-déli polgárháborút, csak a kiegyezés után tértek, nagy kerülővel haza, talán hogy megcsodálhassák Toldi márványtáblára vésett hűségét –mondja – s talán hogy gyarapíthassák is immár kihalással fenyegető nemzetségeiket…

- Sokatpróbált ember lehetett – füttyent elismerően Rodica, aztán szomorúan még csak annyit jegyez meg, hogy kár, nagy kár, hogy ez, a családjára jellemző, a Boticsellieket, de, ám lám, a Takácsokat is nyugtalanul űző vándorlási kedv, ez a kalandorság…

- Eldöntendő – veti ő közbe, hogy vándorok voltak-e avagy mégis bújdosók?

- Ő ezt a nüanszot – sértődik meg Rodica – nem érzékeli, neki elég annyi amennyit megért, hogy felmenőit nehezen lehetett otthon tartani, de mindebből a nagy családi kalandvágyból, az ő Boticselli Lajosára kevés öröklődött át, ezért nevezett férfiút még akkor is nehéz megmozdítani, amikor ég a ház vagy dől össze, mert ő kitart, mint kapitány a süllyedő hajón.

Elhallgat.

Boticselli se szól, a kocsmáig már kár megszólalni azonkívül mit is mondhatna? Hogy megy, mégis megy! Hogy követi?! Vagy azt amit eddig is; az ellenkezőjét, hogy nem, mégsem megy, nem mehet, mert dolga van itt! (Itt? – kérdezte először, amikor hallotta Rodica ámultan és szétnézett, épp a város határában gördült a kocsi, a felgyújtott szemétdombok füstölögtek a mezőn, láthatólag Rodica nem tudta elképzelni, hogy valakinek, épeszű embernek, akit kedvel, sőt akivel még össze is fekszik időnként, s korántsem kényszerből, igenis azért, mert kedvét leli benne, szóval, hogy egy ilyen embernek tetszhet ez az egész. Képtelennek érzi, hogy ő, Boticselli, a férje, akit szeret, ilyen badarságokat beszéljen, még hogy valakinek dolga lehet itt, ugyan kisbojtár, hagyjuk a vadászmeséket s értelmezzük újra a hűség fogalmát…)

A zegzúgos, kanyargós utcán – olyan, mint bűnbánó felsőtábori öregasszonyok imái -, a lámpák alatt emberek hajolnak össze (négy-öt székely összehajol) de amint felismerik őket, előre köszönnek. Rodicát az elején meglepte ez a sehol nem tapasztalható közvetlenség, de lassan hozzászokott s már a fél falut név szerint ismeri.

- Ez is nagyon fog hiányozni – sóhajt a kocsma előtt, de Boticselli most erre sem reagál s előrelépve nyit be az ivóba, a füstben és a fényben hajlongó, elgyötört arcú alakok fordulnak feléjük – ahogy Rodica mondja, egy versből idézve, ami nagyon tetszik neki: “a söntés szentjei”, mindenki egyszerre beszél, semmit sem érteni, de legalább – pillant oda – a tévé hangja le van véve, a képernyőn sirmis sapkában a haza legszeretettebb fia szálldos világjáró helikopterén, az annyi bajt látott szülőföld felett. Nincs megállás!

- Tetszenek parancsolni – lép eléjük a mázsás, medveformájú csapos, Rodica nagy tisztelője, aki a zelegór részegeket egyetlen mozdulattal, grabancukat a nyakuknál megragadva, szokta kidobni a kocsmából, hogy ne növeljék az amúgy is mindent összekeverő káoszt. – Jaj igen, a szokásosat – vigyorog, s máris nyitja a söröket.

Nem kérnek poharat.

- Na mi van, barátja az erénynek és a retusálásnak – áll meg mellettük felső szomszédjuk, öreg Pelle János és elveszetten pislog.

- Mi lenne - néz rá Boticselli. – Este van, azonfelül szerda.

- És János bácsi? – törli meg a száját kézfejével Rodica, nagy elismerést váltva ki spontán mozdulatával a körülöttük állók körében. – Van-e még mit aprítani a tejbe?

- Aprítani még lenne mit drága, csak tej nincs – így az öreg morcosan s elfordulva tovább nézegeti egyenespálinkája tükrében saját ráncos arcát.

- Most mi baja van – kérdezi súgva Rodica. – Megbántódott…

- Amikor aláíratták vele a belépési nyilatkozatot – vigyorog Boticselli. – Akkor talán, de lehet, hogy nem volt ideje megbántódni akkor sem, mert erősen megverték, a nyilatkozat is véres lett állítólag, de nem érvénytelen. Még mindig jobban járt, mint a bátyja, Vilmos, akit elvittek nyaralni a Duna-csatornához, s ott a tudvalevőleg hosszú forró nyarakon a vamzerek azzal szórakoztak, hogy betoncsőbe rakták a nyakas kulákokat, hogy ottan, a negyvenfokos melegben, gondolkozzanak a paraszti jövendőn s azon, hogy alája írnak-e vagy mégsem?! Vilmos – ahogy Jánosunk mondja némi éllel – mindég is gyenge volt, megtört s aláírta, így azután, ő, már hét évvel a felsőtábori kollektív hivatalos megalakulása előtt, belépett, de legalább túlélte, kérdéses ugyanis, hogy meddig bírta volna negyven fokos melegben, a betoncsőben?…Később bevallotta, aláírta ő is.

Huttera, hölgyfodrász és életművész csak most fedezi fel őket. Feláll, derékból hajol meg Rodica felé, int nekik.

- Adott nektek a párt angolvécét szarháziak, hogy megnézhessétek mire is vagytok képesek – búcsúzik teátrálisan, rajta és szavain csüngő asztaltársaságától. – Azelőtt, az átkosban, csak csobbant a pöce-gödörben, soha nem észlelhettétek, hogy mi mennyi…

Megindult feléjük, kerülgetve a részegeket. Egy szál rózsát is elővarázsolt kabátja ujjából.- A mutatványt még Ödön bácsitól tanultam – magyarázza és belecsókol Rodica tenyerébe – Azt mondta tanulni kell eztet-aztot, ha vinni akarom valamire, a szép nem körében. Az igaz, hogy művirág – vigyorog -, de a szándék korántsem művi. S azonkívül vannak más előnyei is, először is nem kell vízbe tenni, azután nem hervad el, mindég ilyen szép marad, mint Paracelsus rózsája…

Nevetnek.

A sör után kérnek egy-egy féldeci rumot. Rodica arról faggatja HáBét, hogy mikor szándékszik visszamenni a városba, de a csavaros eszű Figaró csak ingatja a fejét, ha ő azt tudná – mosolyog ravaszkásan.

- Akkor mi lenne?

- Akkor már ketten tudnánk nagyságos asszonyom, mert azonnal közölném magácskával, csakhogy még nem tudom…

- Szép a feleséged – súgja álmodozva az öreg Pelle. - Csak kár, hogy egy kicsit román.

- Nagyon kicsit – vigyorog Boticselli sejtelmesen.

- Mindegy. Azért vigyázz rá, becsüld meg – köszön el az öreg és ráncos, faághoz hasonlító kezét szórakozottan emeli kalapjához.

Ha szeret valakit az ember, lehetőleg ne váljon el tőle – állapítja meg talányosan HáBé. – Ő a maga részéről – folytatja s magabiztos hangja megbicsaklik ( nocsak pillant rá érdeklődve Boticselli, vagy többet ivott, vagy megint emlékezik…) elkövette ama műhibát, hogy elengedte Pirost, az egyetlen nőt, akit szeretett életében, pedig ugye, nem bölcsködésből mondja, nem is felvágásból, de volt egy pár, elengedte szívszerelmét, élete asszonyát…

- És a végzetét – szúrja közbe számítóan Boticselli, de Hutera most nem reagál, keserűen folytatja:

-…és azután hiába ment utána hetedhét országon és a Földközi tengeren át, a messzi, talányos Alexandriába, már késő volt, nem mintha nem szerette volna, szerette, még tán jobban is, mint itthon, ahol játszottak egymással, mint macska az egérrel, hol ő volt a macska, hol Piros, csakhogy csúnya dolgokba bonyolódott és…

- És mi történt? – érdeklődik kedvesen Rodica, végigsimítva HáBé karján.

- Nézhettem a tengert, kis nagysád, a hazudozó hullámokat. Akkor döbbentem rá először arra, hogy Ady rám is gondolt. amikor azokról írt, akik mindég mindenhonnan elkésnek…

Hutera legyint, elhallgat, követhetetlen mozdulattal hajtja fel rumját, rágyújt.

- Mi lett vele? – kérdezi Rodica lágyan, de a felsőtábori mesekirály tűnődve néz maga elé és hallgat.

Újabb és újabb alakok tünnek fel, mintha itt gyülekezne az egész falu, öregek, középkorúak, fiatalok, néhány nő, sivalkodó gyerek. Boticselli akkor gondol először arra, hogy a regény, amit írni szeretne mégiscsak ilyen kellene legyen, mint ez a kocsma. Sok ember s mindenki vár valamire, ha nem is ugyanarra. Felpillant. A nagy kormányos továbbra is a tévé képernyőjén, most éppen egy ülésteremben tátog és alázatosan figyelő elvtársainak bizonyára értékes útmutatásait adja elő, sajnos nem lehet hallani, így az egésznek – ami véresen komoly nagyjelenet a haza életéből! – van valami mondén bája, mint egy bábjáték, nem, inkább szatírjáték, gondolja Boticselli és vigyorog.

Hutera köszönés nélkül megy el, rázkódik a válla.

- Mi van vele ? kérdezi döbbenten a felesége. – Őt is megbántottam. Ma mindenki nagyon érzékeny…

- Hat rum, az hat rum – jegyzi meg szárazon a kocsmáros. – S azonkívül ugyebár az emlékek is. Ismertem Piroskát, tényleg gyönyörű leány volt, csak sajnos neki is kajtár volt az eleje. Olyan volt leányban, mint Béla fiúban. Illettek volna, úgy amúgy egymáshoz, csak hol az egyik repült volna ki a családi fészekből, hol a másik…

- Ilyennek még soha nem látta – állapítja meg Rodica.

Mert mindég jó hangulataiban fogta ki – magyarázza Boticselli és rágyújt – Most éppen elérte a normális szintet, szerencsére nem nekünk fejti ki, ma este, világmegváltó elképzeléseit.

- Ne légy cinikus – néz rá feddően a felesége. – Azt hittem a barátod.

- Az is – vigyorog Boticselli. – A tanítómesterem is egyben s másban, de mindez nem zárja ki, hogy…

- S én még azt hittem, valamivel önkéntelenül is megbántottam.

- Ugyan – legyint a csapos. – Hát tudja hogy szereti a kisasszonyt, pardon – üt a szájára -, a nagyságos asszonyt.

- Mi lett a szerelmével?

- Meghalt szegény, pontosan akkor mikor HáBé végre elszánta magát, kért és kapott útlevelet s hajóval ment utána, a messzi és titokzatos Alexandriába.

- Hogyan? Ez vicc? – döbbent meg Rodica.

- Hátbaszúrták – legyint a csapos -, tudja, Rodica drága, valami bosszúálló arabok, akikkel a férje, valami menő pénzember, áttekinthetetlenül bonyolult üzelmekkel, gyanús kapcsolatban állott s akik, férje halála után - szívroham végzett az örmény kereskedővel - futottak a pénzük után. Bélával indultak sétálni éppen, mikor megjelent előttük két arab hústorony s az egyik mellbeszúrta miközben a másik Bélát, aki gavallérosan akarta védeni szívszerelmét, nyakonfogta és elhajította, mint egy macskakölyköt. Így csak kisebb sérülései voltak, mig Piroska ugye vérzett, a drága. Béla vitte be a korházba is, ott ült mellette hajnalig, de a francia sebészprofesszor sem tudta megmenteni, széttárta a kezét s azt mondta uram, bizonyos csak a halál…Azóta részegen mindég Piroskát gyászolja, vele beszélget, hol magát vádolja, (miért is nem vette időben feleségül, miért hagyta hogy az örmény megkaparintsa az orra elől) hol a nőt (miért nem várt, amig az ő vére is lecsillapodik, hiszen éreznie kellett hogy szereti…)

- Az igazság az, hogy egy negyedszázad alatt sem tudta megemészteni alexandriai kalandját.

- De hazajött – így a csapos szomorúan. – S nem maradt Egyiptomban, noha ott is maradhatott volna.

- Itt van a hallgatósága – vigyorog Boticselli. Kedvetlenül legyint, mélyet szív a cigarettájából és fizet. – Az ember éljen ott ahol a hallgatósága él.

- Jó éjszakát – köszön el a csapostól s átölelve feleségét indul kifele a füstből. Az emberek némán vállnak szét előttük, felváltva köszönnek, nekik csak bólogatni marad idejük, vagy arra sem.

A kocsma előtt kutyák sündörögnek a fényben.Boticselli türelmetlenül és kíváncsian néz szét – izgatja azért hol lehet HáBé? – de sehol nem látja a borbélyok gyöngyét, valószínű már megtalálta ma esti hallgatóságát.

- Már mentek is Lajcsikám? – ütköztek váratlanul Balló Ferenc, volt néptanácselnökbe. – Kezit csókolom. Hova-hova ilyen sietve nagys’asszony?

- Este van – biccent Rodica hűvösen, nem szereti a tolakodó alakokat s belekarol a férjébe.

A kóborkutyák odaszaladnak Ballóhoz, aki csontot tart a kezében s fintorog.

- Mégsem olyan rossz ember – súgja Rodica.

- Nem is, csak furcsa.

- Hogy érted ezt?

- Nem tud beletörődni abba, hogy ő is a rendszer áldozata, noha mások szemében ő maga a rendszer!

- Hol lehet szegény Bélánk ? kérdezi kíváncsian Rodica. – Bánom, hogy faggattam

- Mindegy. Hat deci után már csak Piros marad és az elbaltázott élete,akárcsak nekünk a miénk, csak nekünk ehhez nem kell hat decentő rum….

Otthon, vacsora után – felvágottat esznek s teát isznak hozzá s egymás tekintetét kerülve mellékes dolgokról beszélgetnek – Boticselli végre elszánja magát, előszedi a családi fényképeket s kedvetlenül, mint egy pakli kártyát, forgatja ujjai között a sárguló fotográfiákat. A gyertyafényben – tízkor elveszik az áramot a legújabb rendelkezések szerint – furán imbolyog a nagyanyja, dédnagyanyja és dédapja fotográfiái közt vetkőző felesége árnyéka. Ő is levetkőzik, kimegy a fürdőszobába, fogat mos, zuhanyozik, aztán visszatér, ledől az ágyra és magához szorítva Rodica forró, engedelmes testét mesélni kezdi mi is történt időszámításuk előtt.

- Van fénykép Takács ükapádról? – kérdezi lágyan felesége s ahogy felülve tanulmányozza, a gyertyák erőtlen fényében, az azonnal előkeresett barnás-repedező fotográfiát, nagy szőke hajzuhataga Boticselli arcába csapódik, aki megbűvölten figyeli felesége álmélkodó arcát és nem tudja miért, de sírni szeretne. Takács Ferenc szigorúan nézi őket a képről, tekintete átlát a dübörgő évtizedeken. Rodica az éjjeliszekrényre teszi a képet újra ráfonja magát, megbűvölten nézi a szembelevő falon a bekeretezett családi fotográfiákat: a nagymama, a dédmama, Ödön von Boticselli képeit s hirtelen elfordul velük a szoba, mintha egy láthatatlan kárpitot húznának el előllük: az imaginárius naptár 1859 december huszonhatodikát mutat, egy hétfői napot! Zuhannak az idő sziszegő örvényeiben s Boticselli még hallani véli az ismeretlen kísértő elégedett nevetését is.


II. Egy lány Velencéből

Egy újabb szélroham szétzilálta a komor, sötétlő, cápaalakú hófelhőket és hirtelen, minden átmenet nélkül jelent meg az addig vigasztalan égen a narancssárga napkorong, a szemsértő fényben érzékelhetően vált tolakodóvá minden, váratlanul nőttek meg és kerültek közel hozzá a piszkos vízen lebegő gondolák. Valahol jobbra egy palazzo nyitott, emeleti ablakából fiatal lány nevetett, sátorhaját borzolta a huzat, hosszan, győzedelmesen nevetett és nevetését brutálisan nyomta el a hirtelen megszólaló harangok szava.

Dél volt, a csalódások, kételyek dele.

Takács állott a fényben, fürdette arcát, a hangözönben már nem hallatszott az előbbi lány nevetése, sziluettje viszont még látszott, az ablakkeretben hátrafordulva beszélgetett valakivel. Takács tétován húzta össze magán szürke porköpenyét, s bal kezét zsebében felejtve, jóleső érzésekkel tapogatta ki amerikai forgópisztolyának agyát. A fém hűvös érintése sem nyugtatta meg, egy pillanatra összekoccantak a fogai, eltűnt, mintha elfújták volna a velencei palota, az ablakban bámészkodó szőke lánnyal együtt, hol volt hol nem volt és ő látta megint a Sziklás hegységben feléjük vágtató, szőrnyűségesen kifestett indiánokat, hallotta az éles torokhangon gurgulázó, legelöl vágtázó törzsfőnököt is. Feltartózhatalanul zúdultak feléjük és a kapitány még mindig nem adta meg a jelt. Hasaltak és guggoltak a felfordított szekerek mögött s ő azt hitte, ezt a rohamot soha senki nem állíthatja meg . Borzongott.. Ó, mamma mia, motyogta mellette egy hirtelenszőke olasz fickó és keze öntudatlanul is karabélya ravaszára siklott, de a jel még mindég késett és Takács kitágult szemmel bámulta, mintha színházi előadást páholyból, a feléjök robogó, száz arcú, kifestett, iszonyúan rikító színekkel parádézó halált. Váratlanul hallotta meg kapitánya hangját s a feldübörgő belga karabélyok torkolattüze pillanatokra vakká és süketté tette, a sűrű egymásutánban ismétlődő lövések zaja elnyomott minden más hangot, kifestett testek, eltorzult arcok, nyihogó, felfordult lovak kavarogtak egyetlen, idült, feltartóztathatatlan körtáncban, amelynek ő is részese volt, hiába akart éppen másutt lenni. Igen, részese volt ő is a táncnak, mintha körhintán, lassan, émelyítően forgott el sajgó szeme előtt a mező. Nem, ennek nem lehet soha vége, lökte félre füstőlgő csövű fegyverét, már amúgy sem lett volna ideje újratölteni és a hatalmas termetű, kimázolt arcú indián üvöltve közeledett, mintha a földből nőtt volna ki. Meg mert volna esküdni rá, az előbb még nem volt ott. Dermedten bámulta. Úgy érezte mozdulni sem bír, megmerevedik, mint tűre feltűzött bogár, de keze mintha különvált volna tőle, határozottan cselekedett, érezte egy végtelen, soha el nem múló pillanatra a forgópisztoly agyának megnyugtató hűvösségét, lőtt, látta amint az indián harcos kimerevedő szemmel zuhan el, szinte a szekerekig sodorja a roham ereje, nyakából spriccel a vér.

Nem, nem jó emlékezni.

A lány most eltűnik az ablakból, a harangszó is elhallgat, a téren megjelennek az álarcosok, furcsa állatfejek villognak a fényben, Takács megadóan bámulja a hamarosan teljes erővel beinduló karnevál első vendégeit, vigyorogva, tétován simogatja forgópisztolya agyát, szorítja, érzi, lassan mindenféleképpen átmelegedik a tenyerében, de most ez sem nyugtatja meg, kilép a kapuláb mellől és tétován, mintha valamit keresne, végigpillant a csatornán. A remegő víztükörből újra szemébe villan a nap. A harangszó tétován szólal meg újra, feleselnek egymással a kisebb-nagyobb harangok s még el sem ülnek a méltóságteljes, mindent mozgásba hozó, a teret is megremegtető hangok, máris panaszkodni kezd egy valamiért megkéső lélekharang és válaszul méltóságteljesen kondulnak meg újra a nagyobb harangok is, aztán csend lesz s mintha csak feltartózhatatlanul folytatódna az időben, figyelmeztetően csattan fel újra, az előbbi női kacagás. Takács megrezzen, jobbra fordul, a palota ablakában még mindig ott áll a lány s mintha ránézne, mintha egyedül őrá nézne a kacagást sem hagyva abba. Tétován emeli fel kezét és rámutat, olyanformán mint kisgyermekek, amikor a lövöldözést imitálva, puska helyett kezüket emelik fel s tartják játszótársuk felé…

Takács roszkedvűen fordul el, újra a csatorna bőrödző vizét figyeli, mintha valami jelre várna. Galambok röppennek fel, Velence élő rongyai, árnyékuk vibrál a csatorna tükrén. Takács lehunyja szemét, zihál. A nevetés elhalkul, fokozatosan nyomja el valami mandolinzene. Érdeklődve kapja fel a fejét: egy gondola úszik el előtte, hossszú fehér ruhás nők ülnek benne és legyezőikkel izgatottan hadonászva, kísérik társnőjüket - loknijaik, frufrujaik között bújócskázik a gonosz, öreg idő. Már itt lehetne a kapitány is, gondolja Takács s végre elengedve pisztolyát, iszákjából előszedi a két medvefejet formázó álarcot és hosszan elnézegeti a kitátott szájú, zsákmányukat leső medvefejeket.

Zuhan.

Hátát egy tölgyfának vetve nézi 1849 nyarán, az út alattuk kanyargó szalagját. Por kél, darab időre eltakar mindent.

Csend van a tömösi szorosban, a délutáni nap búcsúzó fényében jól kivehetőek a fától-fáig lopkodó idegen árnyékok. Néha fel-felcsattan egy-egy lövés, s egy-egy árnyék lassan nyúlik el a füvön, lassan, méltóságteljesen, megállíthatatlanul, mintha a mindég jelenlevő, ismeretlen Isten lassítaná le a történéseket. Ha le is lassítja, magyarázza Szerémy kapitány, Ferkó fiam, jól vésd észbe, megállítani soha nem állíthatja meg!…Mindnyájan a kezében vagyunk. Ő az Isten!… A mindenható!

- Ha közömbös is, ahogy te mondod – szólal meg mellettük a plébános, átmenetileg fegyverre cserélve a keresztet -, noha ez egészen bizonyosan nem így van, velünk van mindég és ez is valami. Sőt a legtöbb!

- Lehet, - fintorog Szeméry kapitány és alig észrevehetően Takácsra kacsint, ahhoz viszont mit szól, hogy most éppen a hátunkba kerülnek a muszkák…

Az Isten semmit, Gerzson, így a pap, mivel ő nem beszél mivélünk, földi halandókkal, akik csak porszemek lehetünk a tenyerén…

- Vagy még azok sem, - legyint a kapitány és sóhajtva Takács felé fordul.- Készen állasz-e, Ferenc?

Takács bólint.

- Hamarosan mennünk kell, hiszen tudod, - teszi megnyugtatóan a vállára a kezét a kapitány. - Üzenetünk van Csányitól Bemnek. Sietnünk kell. Hiszen tudod?

- Hogyan, elmennek? – néz rájuk szúrósan a pap, de a kapitány elfordul, nem válaszol, lenn a völgyben, a fától-fáig lopakodó alakokat figyeli, hosszú csövű tengerész távcsövén és fintorog.

Mellettük a másik fánál fiatal fekete fiú énekel a maga körül mindent felperzselő, iszonyatos szerelemről. Futár kúszik melléjük, valamit súg a kapitánynak, aki felemeli fegyverét, hosszan céloz, lő és a felbukkanó árnyék után ereszt egy cifra káromkodást.

- Jól sejtettem, - súgja, - elárultak bennünket, most már lehetetlen lesz állásainkat tartani. Mennünk kell, fiam, amig még lehet.

- Addig tart a kötelesség, - mondja kenetteljesen, de csöppnyi tagadhatatlan gúnnyal a pap, - ameddig engedi a becsület.

- Mennünk kell, atyám. Elszólít a kötelesség, - hadarja Szerémy, s összecsukva távcsövét iszákjába sülyeszti. Fejével alig észrevehetően int Takácsnak.

Ő elköszön a paptól, kúszni kezd hátrafelé, a felmelegedett avaron, száz lépésnyire áll a két ló, nagy kétágú fa mellett, lövések csattannak, észrevehetően gyorsulnak fel az események, mintha az ismeretlen Isten elunta volna az örökös halasztást, a lassításokat. Még látja, hogy Szerémy egy pillanatra magához öleli a papot. Vigyázz magadra Samukám, mondja, aztán oldalazva kezd futni fától fáig, lövések követik, mintha csak be akarnák mérni örökké változó helyét.

El kell érnünk a tábornokot, meg kell találnunk, éri utol Szerémy, nem adhatunk ilyen hamar két ólomkatonát drága magyar hazánknak.

A fekete fiú még mindég, leállíthatatlanul, torokhangon énekli a fánál, hogy akkor szép a sűrű erdő, mikor zöld.

- Vagy amikor ég, - legyint Szerémy kapitány.

- Befoghatná végre a lepénylesőjét, - horkan fel dühösen egy láthatatlan őrmester, egy másik fa mellől, - vagy azt várja, hogy a muszkák fogják be azt a dalos pofáját. Van fontosabb dolgunk is mostan a reménytelen szerelemnél és az örökké zöld erdőknél.

Bár ki tudja?!

- Mi van, szépfiú? – érinti meg a karját az előbb még a palazzo emeleti ablakából kacarászó leány. Sötétkék köpenyben van, hosszú szőke haját babrálja a huzat, kék szeme engesztelően függ Takácson, aki idegesen fordul el. De hiszen erre itt és most nincsen idő. Bár ki tudja? Van-e, lehet-e fontosabb dolog a szerelemnél?

Visszafordul, megfogja a lány kezét, figyelmesen vizsgálja, mintha jósolni akarna belőle. Mosolyog. A tér lassan népesül be éneklő, nevetgélő, táncoló álarcosokkal.

- Mi van? – grimászkodik a lány -, talán nem tetszem neked?

A maszkások körülfogják őket, énekelnek, üvegeket nyújtanak feléjük. A lány segélykérően kapaszkodik a karjába, mintha soha nem akarná elengedni.

Dél van. A kétségek és a lassan feltámadó remény dele. A csatornán újabb gondolák közelednek, mintha itt énekelne kánonban a világ minden gyönyörű és fehér ruhás nője.

- Miért vagy olyan tartózkodó? - simul hozzá a lány, csak nem félsz tőlem?

Takács megremeg, ismerős érintést érez a vállán, keze újra reflexszerűen siklik a köpeny alá, megmarkolja a forgópisztolyt. A lány felsikolt.

- Mi van? – kacag Szerémy kapitány.- Csak nem rosszak az idegeid, Ferenc?!

- Nem, nem, csak…

- Mi van?- kacag tovább a kapitány s végignéz rajtuk. -Alakulnak a párok?

- Franciska. - pukedlizik a lány, egy pillanatra elengedve Takács jobb karját.

- Gyönyörű neve van, - mosolyog gálánsan a kapitány s elvéve Takács iszákjából az álarcot, szó nélkül biggyeszti fejére a medveformájú maskarát.

- Csak a nevem szép?

- A nevénél csak maga szebb, kicsim.

- Ő- kezd magyarázkodni Takács, noha érzi, hogy a helyzet lassan siklik ki ellenőrzése alól s minden magyarázat felesleges. - Ő nem is tudja, de…

- Csak semmi pánik, legyint a kapitány, ötig elengedi, ötre legyen a megbeszélt helyen – néz mereven rá -, tudja hol? Igen, ott, abban a borozóban, ott találkozik a többiekkel, Fülöppel és kompániájával, hogy megbeszéljék, hogyan tovább, hiszen a légió ügye úgy tűnik végleg megfeneklett, Klapka sértetten hallgat, Földváry, mint hírlik, már vissza is tért Párizsba, a szeretőihez, nem tudni mi lesz, hogyan lesz, hogyan lehet tovább?!

- Ti milyen nyelven beszéltek? - dorombol oldalán az olasz lány. -Egyetlen szavatok sem értem.

- Magyarul – nevet Takács s nézi, amint a medvefejes, szálas alak eltűnik az éneklő-táncoló maskarák között.

- Innék valamit – öleli át a lányt, de balkeze még mindég a forgópisztoly agyán szorul össze. Az ember soha nem lehet elég óvatos.

- Való igaz, ő is megszomjazott, ismeri be a lány s váratlan mozdulattal egy köpenyéből előhúzott álarcot varázsol szív alakú arcára. Rókafej vicsorog selymán Takácsra, mögötte figyelmesen, talán gúnyosan villog a kökénykék szempár.

- Csak semmi pánik, mormogja Takács s elengeve forgópisztolyát, előhalászva iszákjából fejére illeszti a medveálarcot. Elvegyülni a tömegben, semmi az, mondja mintegy bátorításul, magamagának s átölelve a lányt, megindulnak a téren, a táncoló-éneklő-mulatérozó álarcosok tümegében.

- Hozzám? Vagy hozzád? – kérdezi félreérthetetlen hangsúllyal a lány s Takács megadóan bólint.

- De előbb innék valamit, teszi még hozzá, szorosan magához ölelve a törékeny alakot, ha már megtalálta, nem akarja el is veszíteni.

- Haza vagy vissza Amerikába, meditált tegnap este a szállásukon Szerémy. Figyelmessy Fülöp talán többet tud.

- Kinél?

- Nálunk.

- A kém? – vetődik hanyatt az ágyán Takács. – Aki női ruhába öltözve tévesztette meg az osztrákokat a Mack-féle összeesküvés idején hozván és vivén a híreket, amig mi Amerikában harcoltunk az indiánokkal?…

- Igen, Ő!…

- Hát itten van?…

- Véle kell találkozzon holnap délután négykor a Velence oroszlánjához címzett becsületsülyesztőben.

- És a légió?

- Annak alighanem vége, arról már le is mondhat. A franciák Solferino után érthetetlen módon visszakoztak, noha a véráldozatnak megvolt az értelme, már-már kezükben volt a győzelem. Dehát mindég így történik ez. Már Rákóczinak sem kellett volna hinni a franciáknak. Becsapták Kossuthot is. Garibáldi persze sajnálja az egészet, táborában helyünk van, dehát el kellene döntenünk, akarunk-e olasz katonák lenni? A légió azért más volt. Szerémy fújtat, mint egy sebzett vadkan és eszelősen mered Takácsra. A világpolitikai helyzet változékony, mint az időjárás, szeszélyes, mint a nők. Hogy mit csinál Klapka?! Honnan tudja. Ő nem jós.

A kapitány elhallgat. Szétnéz maga körül, aztaán ruganyos léptekkel tovább sétál a szobában, úgy mozog, kecsesen és veszélyesen, mint párduc a ketrecében. Takács egy idő után már nem tudja követni fel-feltörő elmélkedéseit, még rémlik elhangzik Kossuth neve is, azután az Ihász Dánielé. A hatalmas termetű ezredes neve ismerősen cseng, őt személyesen is sikerült megismernie Takácsnak, velük volt akkor is Amerikában, amikor a Sziklás hegységben, az indiánokkal harcoltak. Csata után egykedvűen forgatta coltja üres tárát. Isten, haza, Kossuth apánk, mondta még nyersen. Én ebben bízom. És fölemelte a pisztolyt. Oda visszamenni? Ihász, noha akkoriban nem rajongott éppen a kormányzóért, most legfőbb testőrzője. A napokban sikerült újra meghiúsítania egy Kossuth elleni merényletet. Hányadikat, mióta mellette van?

ODA visszamenni?! Hát van annak értelme Gerzson úrfi, van annak értelme, kapitány úr?!

- Nincs, fiam? – áll meg sétájában a kapitány és szeme gúnyosan villan meg. És az olmützi sáncoknak van? Börtönbe vágyik Takács, vasat kíván a lábára? Ha igen, mondja meg, nyugodtan mondja csak meg és máris elválnak útjaik. Hiszen végeredményben nincsenek összekötve, nem ikrek ők?…

- Ezt a kapitány úr sem mondhatja komolyan, áll fel idegesen ágyáról Takács. – De hiszen az is lehet, hogy érvényben van még a halálos ítélet, amit…

- Bagatell, vigyorog a kapitány s eszelősen tér vissza Ihász Dánielre, aki résen volt s elkapta a forrásoknál ólálkodó gonosz törpét. Mert egy cirkuszi törpét bérelt fel a kamarilla, hogy megszabadítsa a császárt, Lajosunk, számára egyre kellemetlenebb személyétől, s a gondok tömkelegétől, amit a Magyar Nemzeti Igazgatóság legfőbb korifeusa momentán jelent…

Takács tétován ül vissza az ágyra, lehunyja a szemét, látja az olmützi vár bástyáit, aztán változik a kép, az óriási termetű Ihász nyakánál fogva, mint egy macskakölyköt, lóbálja meg a felbérelt orvgyilkos törpét, míg Kossuth zavarában verseket mormol. Régi dicsőségünk hol késel aj éji homályban… Aztán a gyanakvó ezredes megtalálja a méreggel teli zacskót, a tőrkést is és messzire hajítja a vinnyogó, rimánkodó törpét.

Két farkasmaszkot viselő fickó el akarja szakítani tőle Franciskát, Takács felrezzen, szorosabban öleli magához a lányt, a farkasok vicsorognak, ráncigálják őket, a toportyánok mozdulatait imitálva, mintha színpadon lennének, de egyre erőszakosabbak és vadabbak lesznek, vagy Takács veszti el a türelmét, mindenesetre egy pillanat és kezében a forgópisztoly. Amint a colt csöve megvillan a fényben, a fickók is észhez térnek, motyognak valamit s farkasokhoz egyáltalán nem méltóan, keresztet vetve, hanyatt-homlok menekülnek.

- Most mire gondol? – simul hozzá a palazzo ajtajában a lány és behúzza magával a sötét előcsarnokba.

- Na vajon? – kérdez vissza Takács, s ahogy magához szorítja, összekoccanak álarcaik. A lépcsőn már rohannak, az ajtót kétszer is kulcsra zárja maguk után Franciska. Takács az ablakhoz lépve nézi a nenti ünneplő tömeget, próbálja megkeresni az iménti, pórul járt farkasokat, de rájön, ez reménytelen vállalkozás. Az álarcok lassú táncban forognak el előtte.

A lány melléje lép, elhúzza a függönyt, poharakat, grappás üvegeket szed elő, tölt, egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetük s rájőve helyzetük fonákságára,egyszerre nevetik el magukat s nyúlnak álarcaik felé.

- Ki vagy te? – érinti poharát az övéhez a lány.

- Ha ő azt tudná? - nevet kesernyésen Takács s egy hajtásra issza ki poharát. A grappa szétárad benne, hirtelen újra erősnek, magabiztosnak érzi magát s igen, kicsit szomorúnak is, mint akkor ott, a Sziklás hegységben, amikor a feléje zúduló indián harcost nézte, amint a hihetetlen erejű, elszánt roham szinte a szekerükig sodorta, noha nyakából ömlött a vér és kérdései végképp szemébe üvegesedtek

- Ennyi – motyogja Takács szemét lehunyva.

- Mi ennyi? – rázta meg a vállát Szerémy döbbenten, aztán a halott indiánra pillantva megértően bólintott.

- Szűnünk egy miccenésre – szűrte fogai között a szót, aztán tüzeltek tovább, nem volt idő több beszédre.

- Most mire gondol? – kérdezi a lány s kibújik köpenyéből majd kis, észrevehető tétovázás után ruhájából is.

- Takács ámultan nézi a hibátlan fehér testet, mintha csak valamelyik minap látott freskóról, képről szökött volna le, templomokat, palotákat jártak Szerémyvel napokig, ismerkedtek Velencével, lehet hogy mégis angyal lenne?

Iszik még egy bátorító kortyot, direkt az üvegből és elszántan, átgondolt mozdulatokkal kezd vetkőzni. Forgópisztolyát az ágy mellé ereszti le, mintha az ablakon keresztül bármelyik pillanatban az indiánok, az ajtón keresztül, a folyosóról, az orosz vagy reguláris csapatok támadása lenne várható.

Végigsimít Franciska hunyt szemű arcán s óvatosan zárja karjaiba, mint egy babát. A lány teste szinte tüzel, lehet, hogy lázas? Lehet, hogy beteg? Őrült lenne mégis?!

Oda visszamenni? Amerikába? Szerémy most leül melléje, tőrkését egykedvűen forgatja a kezében, figyelmesen pillant rá, mintha kérdéseire kizárólag tőle, Takács Ferenctől várná a választ.

Most mindenesetre nem marhaszállítmányokat fognak kísérni, teszi hozzá még bátorítóan, s nem is cirkuszokban fogják dobálni a késeket. Figyelmessy üzente, hogy hamarosan kitörhet a háború az északiak és a déliek között és mindkét tábornak szüksége lesz katonára

Tehát zsoldosnak? Takács felül az ágyon, mereven nézi a kapitány ismerős-ismeretlen arcát.

Tudsz jobbat? Nevet idegesen Szerémy. Mert ha igen, ha tudsz, mondjad fiam, a titkokból nem tudunk megélni…

És Párizs? London? Madrid? Firenze?…

Hát igen. Igen!… A vívó- és lovaglóleckék is megoldás lehetnek valamiképpen, nézegeti el hosszan komor arcát Szerémy kapitány tőre tüköként villogó pengéjében. De fárasztó is, nem gondolja?…

Ha harcolni kell, harcolni fogunk, hunyja le ő megadóan a szemét.

Gyilkolni, javítja ki a kapitány. De ehhez értünk legalább. Nem vagyunk pancserok.

- És az északiak? Netán a déliek oldalán szállnának harcba? – Érdeklődik Takács sima gúnnyal.

Mert az, folytatja a kapitány fásultan, láthatólag nincs kedve felvenni a kesztyűt, mégse mindegy, hogy kinek az oldalán!… ha már egy nemes ügyet szolgálhatunk, pénzért ugyan, de életünket minden pillanatban kockáztatva, miért is ne leckéztethetnénk meg azokat az idióta rabszolgatartó, pöffeszkedő délieket, akik ott ülnek az ültetvények szélén épült neoklasszicista baromságaik teraszán, pipáznak és azt hiszik a pipafüst örökre eltakarja előlük a világot, miközben a feketék látástól-vakulásig…

A kapitány hirtelen hallgat el, elteszi tőrét, komoran néz maga elé.Takács magához öleli a lányt, simogatja, száját keresi, érzi, hogy a lány keze tétova pillangóként siklik mellkasára, érzi hajának jázminillatát is, bőrének vadító szagát. Az ajtón ebben a pillanatban kopognak. Érzi, hogy Franciska teste hirtelen merevedik meg, érzékelhetően hűl ki, kétségbeesetten pillant rá és zihálva kapkodja a levegőt.

Franciska, hallatszik egy női hang az ajtón túl és a kopogás idegesen ismétlődik. Franciska, édes, itthon vagy?

Takács közelről, figyelmesen szemléli a hunyt szemű, szívalakú arcot, a lány keze kissé céltudatosan kezd motozni a testén, figyelmeztetően lennebb siklik, mozdulatai határozottabbak lesznek, hiába ismétlődik meg még néhányszor a kérdés és a kopogás, már nem figyel rá, Takács testével van elfoglalva. Nem is veszik észre mikor halkulnak el a léptek a folyósón, a szenvedély hatalmába keríti őket, mohó és kegyetlen mint e déli szél, erős és leállíthatatlan, mint errefelé a bórák. Takács érzi, hogy a fehér combok összekulcsolódnak a derekán, síkosba, puhába, mélybe vész, de most nem bán semmit. Zuhan.

- És ez már mindég így lesz, kapitány úr? Soha nem fogunk mi már székely öregemberekkel feredőzni szűkebb pátriánk pezsgőfürdőiben?

- Semmi se tart örökké, Ferkóm, így a kapitány kedvetlenül, de még ne döntsünk, elhamarkodottan soha, teszi még hozzá hosszú szünet után, várjuk talán meg a holnapi napot, lássuk milyen hirekkel is érkezik a jó Figyelmessy!…

- S a pénz? – érdeklődik óvatosan Takács. Hiszen a hajójegy…

- Minden meglesz! Szól vissza válla fölött méltóságteljesen Beniczky-Szerémy Gerzson huszárkapitány és kilép az ajtón.

- Mostan merre? – lép utána Takács is.

- Sétál egyet, kiszellőzteti a fejét, - válaszol felettese.

Tartózkodó hangsúlyából megérti Takacs, hogy egyedül akar maradni, visszalép a szobába, lehanyatlik az ágyra, lehunyja szemét s látja, amint a bugyogó, kénes illatokat árasztó, lilásan derengő vízben ül, a fejükön kalappal, szájukban szivarral, méltóságteljesen feredező öregek között. A lány kikel az ágyból, Takácshoz hajol, arcon, majd szájon csókólja, vizet tölt egy porcelán mosdótálba. A tál oldalán kicsinyített másai, karcsú angyalkák várják a csodát. Franciska nem megy vissza közéjük, szétvetett lábbal áll meg a lavór fölött, mosdik s átmenet nélkül vidáman kezd énekelni. Dala, amennyire Takács képes követni, egy szamárról szól… Egy idő után már nem követi, a grappás üveg felé nyúlva, inkább a lány mozgásában gyönyörködik. Mozdulata egy évtizeddel ezelőtti mozdulatát idézi fel. Az évek beszakadnak. A két mozdulat egymást folytatja az időben. A lovak kantára felé nyúl, amikor közvetlen közelről golyózápor zúdul rájuk, látja még, amint a felnyerítő lovak véresen rogynak össze és a tömösi szorosban megindul a mindent eldöntő utolsó roham. Sokáig, mogorván kúsznak egymás mellett a forró avaron, aztán Szerémy villámgyorsan emelkedik fe s övéből elővarázsolt tőrével kétszer is lesújt.

- Ült-e már muszka lovon, mert ő még nem – vigyorog Takácsra s máris az erdőben vágtatnak, homályosan villanak meg az öreg, bölcs tőlgyek, a lövések zaja egyre halkul, más hangok, az erdő természetes neszei és zajai közé vegyül. Elhalványul lassan, mint a magyar szabadság.

Ezt természetesen a kapitány jegyzi meg, sóhajtva. Egy esztenán állnak meg először, a csobántól (kicsi, sovány, fekete fickó) kapnak túrót, puliszkát, savanyú bort. Idegesen falnak, csak kézből, állva, a mokány nem szól, csak akkor kezd el villogni a szeme, mint az éhes toportyánoknak, amikor ő arannyal fizet a csekély élelemért, az elrekvirált ruhákért, hegyi lovakért, mivel Szerémynek az a véleménye, hogy muszka lovakkal mégsem mehetnek tovább, túlságosan is feltűnő lenne. A parasztok a fák közül, az esztena árnyékából kerülnek elő (?) mintha csak a föld alól bukkannának fel s némán veszik körül őket, de egy pillantás a puskákra, s Takács keze tőre markolatán máris meggondolkoztatja őket. Az egyenruháikat mindenesetre velük ásatják el, átöltöznek előbb, a csípős túrószagot árasztó daróc marja a bőrüket, szemük azonban nemcsak ezért könnyezik.

- Te lenni jó, domnişorule, szalad utánuk gy öregember, szabadságért harcolni, mint Avram Iancu.

Nem válaszolnak, szó nélkül hagyják faképnél a hátrább húzódó, komoran hallgató parasztokat. Órák múlva már a gerincen, ahonnan messzire látni, egy hosszú, fehér hajú, roskatag pásztor szíves szóval magyarázza el, merre is vegyék az irányt s nem akarja elfogadni az aranyat. Aztán mégis foga közé harapja s nagy faedényből mér, két bögrébe, sós tejet. Fejével utasítja őket, igyanak. Igen, töpreng Takács a sós tej összetéveszthetetlen ízét tíz esztendő múlva is ínyén érezve, iszik végre egy kisebb korty grappát s elnézegeti, a pucér angyalkákkal telifestett lavór fölött, szétvetett lábbal mosdó olasz lányt. Olyan gyönyörű, hogy belesajdul a szíve s tétován gondol arra, hogy nem is kellene elvállniuk, vihetné magával akár Amerikába is. Igen, Bem határozott alakja lebegett előttük azokban a vészterhes hetekben. Menekülésük során mindvégig a tábornok arcát képzelték maguk elé, közben többször váltottak ruhát, egy vidéki paptól megtudták, hogy végképpen leáldozott a magyar szabadság csillaga. Szerémy földmérőnek adta ki magát, szerzett műszereket is, ha ellenőriznek te vagy a segédem fiam, meredt Takácsra elkínzott arccal. Hosszan fürdődtek két nagy fakádban, a pap borospincéjében, kefével sikálták magukat, tiszta fehérneműt is váltottak, városi ruhába öltöztek mégis érezték, hosszú heteken át érezték magukon a szabadság és a menekülés első, pásztoroktól vett darócának vadítóan csípős túrószagát.

De csak Viddinben, már török földön érték utol a tábornokot s az iszákból előkerült, a godosan bevarrt levél is. Persze a kormánybiztos üzenete kissé megkésett. Három hetet, nevetett kesernyésen Osztrolenka véres csillaga, aki Temesvárott úgy döntött, mégiscsak vállalja a kilátástalan küzdelmet, az utolsó csatát is, de ez már a vég volt, igen, a vég, erre most nem akar emlékezni, a tábornok szavai baljósan fülében csengenek azóta is. A vádra, miszerint miért vállalta az összecsapást, ha tudta, hogy esélyei kilátástalanok, úgyszólván a nullával egyenlőek, kesernyésen elvigyorodva mormogta, “meg kellett legalább kísérteni!…”

De a fogarasi csatában ismét s utoljára egyenruha volt rajtuk. A sűrű lőporfüstben szokatlanul elkínzottnak tűnt Szerémy kapitány arca, utána többé soha nem látta ilyennek, pedig nehéz évek jöttek, a száműzetés évadai? Viddin, Aleppo, a hamburgi kikötő, a kismerhetetlen óceán, Amerika. A hírek hol előttük jártak, hol hetekig utol sem érték őket, szájuk kiszáradt az izgalomtól és a honvágytól. A Howard nevű hajón indultak az ismeretlen, titokzatos, új világ felé. Hamburg hideg fényei lassan elmaradtak mögöttük.

Franciska öltözködik, nevet, vizet tölt a lavórba, fejével utasítja Takácsot, ő is megmosdik, átöltözik, hiába kínálja a lány, több grappát már nem kér, előhúzza atyai örökségét, arany zsebóráját, felkattintja a fedelét, fél öt múlt három perccel, huszonhét perce maradt, hogy elérjen a Velence oroszlánjáig, ahol kapitánya, minden bizonnyal, már búsan hajol össze Figyelmessyvel, s négy-öt társával.

- Sétálunk? – kérdezi karjába csimpaszkodva a lány.

- Ötre várja a kapitány, magyarázza ő elkínzottan.

- Elkísérheti? – kérdezi izgatottan Franciska s arcán nagy vörös foltok gyúlnak ki.

- Most nem, mondja keserűen Takács, de…

- De?…néz rá figyelmesen a lány s csak akkor szűkül össze a szeme, amikor Takács pénzt akar letenni az asztalra.

- Ő nem kurva! – kiáltja.- Mit képzel?

-De este, vagy holnap szívesen találkozna vele.

- Ő nem kurva – dobbant Franciska idegesen s ki tudja honnan varázsol elő egy tőrt, máris Takácsra támad, a férfi nevet, elhajol a szúrás elől, megragadja a lány csuklóját, elveszi a kést, simogatja a dühösen toporzékoló lány haját, ahogy a lovait szokta s megnyugtatóan dörmögve, magyarul kezdi énekelni, hogy süss fel nap, fényes nap!…

- Este ott, a palota előtt, a téren – simul hozzá bocsánatkérően a lány, s olyan keservesen mosolyog, mntha utoljára látná.

- A kiskésed – nyújtja át a tőrt, de Franciska tovább mosolyog s tagadóan rázza szép, makacs fejét.

- Tegye csak el, emlék, mondja és elfordul, a válla rázkódik. Takács zavarában nem tudja megállapítani: most sír, netán zokog? Elfordul. Iszákjába süllyeszti a tőrt, sajátja a csizmaszárában van, a szokást Amerikában tanulta, egy lehajló, alig észrevehető mozdulat és máris a kezében van. Amerikában igazán volt idejük megtanulni virtuóz módon bánni a késekkel. San Franciscoban néhány hónapig késdobálóként is felléptek egy cirkuszban, a kapitány szerette a váratlan helyzeteket. Igaz, a nőket is. És mi tagadás, nevet kesernyésen Takács, ő is szerette és a Bellini- társulatnál több nő is volt, kapcsolatukról nemcsak a kívülállók, az érintett férjek is tudomást szereztek, ezért azután gyorsan távozni kellett. Közvetlen életveszélyben viszont utoljára akkor voltak, amikor egy erdőben indiánok támadtak újra rájuk s villámgyorsan nyilazták le a gyanútlan cowboyokat.

Egyetlen esélyük maradt, suttogta Szerémy alig mozduló szájjal Takácsnak, egyetlenegy: eltűnni az erdőben. Valószínű a bozótból lövöldöző indiánok nem is látták őket, hanyattfekve feküdtek a fűben, ahogy Szerémy szerette mondogatni lazítottak. Talán nem vesznek észre, súgta még, talán nem is üldöznek!… Akkor már sebesen kúsztak hátrafelé, amerikai forgópisztolyában csak egyetlen golyó maradt, valahol drága belga karabélyát is elhagyta, csak Szerémy szokatlanul erős lihegésére s egy vörösfenyő rikítóan vörös színére emlékezik. Később felugrottak, oldalazva futottak… Akkor, azt hiszi, ő is félt egy kicsit, vallotta be a kapitány évek múlva, pohár bora tükrében arcát hosszasan elnézegetve, a Howard fedélzetén, Klapka levelét szorongatva. Amivel jöttek, azzal is mentek. A Howarddal. Igen, a légió hírére döntöttek úgy, hogy darab időre (szívük mélyén remélték: talán végleg?) odahagyják Amerikát. Bort ittak a hajón. Beszélgettek. Aludtak. Emlékeztek. Ő is félt, hunyta le a szemét Takács, persze nem nagyon. Hogyan is mondta mindég Bem ? Egyszer mindannyian meghalunk. Kopaszra beretvált, fehér billiárdgolyóra emlékeztető feje ma is előtte van. Orvosaiban nem bízott, csontsebeit gyógyítandó, forró homokba ásatta be magát Aleppóban. Kopaszra beretvált feje, ahogy Szerémy mondogatta, a végzet kugligolyója, ott vibrált előttük az erős, vibráló fényben.

A téren hömpölyögnek az álarcosok, felnéz az ablakra, Franciskát most nem látja. Mit csinálhat vajon? Elindul a forgatagban, határozott léptekkel megy, ötre megígérte a kapitányának, hogy ott lesz, nem késlekedhet, este viszont hiába várja a lányt, az ablaka is sötét, nem jön. Vesz egy kis üveg grappát, illogatja, percenként utasítva vissza a vállalkozó szellemű, álarcos lányokat és fiúkat, később mégiscsak elveszíti türelmét, három rókamaszkot viselő nőszemélyt is leszólít, szíve mélyén remélve, hogy mégiscsak Franciska nevetése lesz a válasz, de csak ijedt, elképedt arcokba meredhet. A harmadik esetben verekedésbe is keveredik a nő kísérőjével,, egy tigris-maszkot viselő férfivel. A palazzo kapuján hosszasan dörömböl, apró termetű, púpos kapus jelenik meg kulcscsomóját lóbálva, az arany láttára érdeklődés csillan a szemében, de Franciskáról semmit sem tud. Értse meg uram, magyarázza, hiszen kiejtéséről hamar rájön, hogy nem született olasszal áll szemben, hogy fogalmam sincs kiről beszél. Különben is, magyarázza még készségesen, délután óta megint kiadta a szobát, ezek csak amolyan jövő-menő vendégek, éjszakai pillangók, vándorok, keresők, jönnek, voltak, lesznek… Nem, nem emlékezik arra a lányra, Takács sóhajt, grappával is megkínálja, kis metszett üvegpohár kerül elő a púpos zsebéből, iszik, arca váratlanul pirosodik ki, jóindulattal magyarázza, látszik szívesen megvígasztalná komor vendégét, hogy nem tehet semmit érte. Értse meg, uracskám, mondja végűl lemondóan, sokan járnak ide. Hátha, néz vissza még, eltűnve az ajtó mögött, hátha egy álruhás hercegkisasszony volt, bolond ünnepen mindég lehet. Takács mindenesetre éjfélig vár, azután hazaballag szállására. Másnap, harmadnap is hiába keresi a lányt. Hosszú esztendők múlva is, ha véletlenül jázminillatot érez, azonnal megképződik előtte az ismeretlen, gyönyörű velencei lány képe; látja akkor is, ha le sem hunyja a szemét; érzi derekán a forró combok szorítását; hallja lihegését, s máris együtt repülnek a kéj leállíthatatlan körhintáin, beteljesületlen végzetük felé. A nyarak lassan olyanok lesznek, mint a kártyalapok egy bűvész kezében, összekeverednek hajóútak és vonatozások, lovaglások és csaták, csak az a karneváli délután nem akar elhalványulni, csak a szív alakú arcocska nem akar darabokra hullni. Igen, Takács Ferenc egész hátralévő életében csak ez után az ismeretlen olasz lány után vágyakozik, róla képzeleg, s a tőle származó egyetlen emlékét, a féldrágakövekkel kirakott markolatú tőrt, éjszakánként, borát szürcsölgetve, hosszan megbámulja, kétségtelen (mormolja magának teliholdas éjszakákon, amikor szállása fölött óriási vörös lampionként függ a titokzatos holdtányér) kétségtelen, hogy ő volt a válasz és én elveszítettem.

Hajnal felé, amikor a gyertya, csonkig égve, utolsókat lobban, elképzeli közös életét is ezzel a Franciska nevezetű olasz lánnyal, de mindég csak az ölelkezésig jut, máris fújni kezd a tramontána vagy a bóra és elsodorja karjai közül a lány karcsú testét…

A szabadság és a szerelem, mondja kioktatólag Szerémy kapitány, amelyekről ugye a költő is énekelt, egyik kezében kard, a másikban lant, csak múló vendégek a vándorok és bujdosók életében. Akkor kell megbecsülni őket, amikor végre megképződnek. De egyet ne feledjen Takács, már a nagy Cervantes megmondotta volt a búsképű lovag históriájáról szóló nevezetes művében: az út mindég jobb, mint a fogadók! Lóra!…

.


III. Menekülések a varázsszőnyegen

Átmenetileg véget ér a vakító indiánnyár, esni kezd a sűrű aprószemű, elállíthatatlannak tűnő őszi eső, Zebulon elszántan csikorog odafenn, nagy események eljövetelét hírdetve, de nincs ki figyeljen rá; beszorulnak a házba; az ablakon keresztül a sáros útra és az esőben ázó, szenvedő kertre látni; az eső elvadítja, ismeretlenné teszi a tegnap még oly megejtő tájat; a férfiak – ahogy “alkotói válságai” miatt, a népbüfében naponta többször is megforduló Potyolinó jelenti – kalapjuk karimájáról káromkodva rázzák a vizet, dühösen toporognak az ajtó előtt, hogy azután, betódulva a kocsmába, önfeledten meneküljenek egyenesekből és szirupokból komponált, decens mámorukba, hiszen ebben az átokverte, búratermett időben mást, jobbat, előremutatóbbat, okosabbat aligha cselekedhetnének. Isznak, mert ráérnek. Ráadásul elfogy a sör is, s a hiány fájdalmasan megnöveli a felsőtábori részegek számát. “Mindegy ez, fontos, hogy menjen az üzlet” – vonja meg az állítólag filozófikus csapos az esős napok mérlegét. És az üzlet megy! A pálinka pedig fogy, az ördög ott leselkedik a csapszék homályos sarkaiban és áldozatra vár, a mindenkori önkéntes jelentkezőkre…

Igen, a Boticsellik ősi fészkébe szorulnak be, Ödön a nagy bűvész és világhírű illuzionista megróvoan figyeli őket a falról, mig a kiszámíthatatlan s épp ezért haláláig, sőt azon túl is szabad Mária dédmama talányosan mosolyog, miközben ők a történetet igyekeznek kimozdítani eszellős holtpontjairól, s Rodica – akit láthatólag hidegen hagy az 1658-as utolsó előtti tatárbetörés -, a szobában ődöng, naponta ötvenszer átöltözik, a Boticselli-család hölgytagjainak összes megmaradt ruháját felpróbálva és valószerűtlenül nyúlik meg karcsú alakja, amint a hosszú ruhákban pipiskedve, harangozó krinolinban lebeg végig a szobákon, ide-oda forog, legtöbbszőr a nagy velencei állótükör előtt állapodik meg – mely tükröt Ödön von Boticselli hozta egyik olasz útjáról, ajándékba imádott feleségének, akit ez egyáltalán nem hatott látszólag meg, ő még leginkább férjeura szemében szerette volna magát nézegetni, de Ödön von Boticsellit állandóan elszólította a kötelesség, így azután kínjában és mi más az unalom, mint a kín egyik fajtája – sokat ült előtte, fésülve hosszú, fekete haját; láthatólag őt is, akárcsak Rodicát most, számtalanszor foglyul ejtette saját fiatal arca, mélakóros ifjúkorában, amikor annyit volt önhibáján kívül egyedül, hiszen a nagy illuzionista állandóan úton volt, cirkusztól cirkuszig, nőtől nőig örökké átmenetben…

Rodica talán azért, mert dédnagyanyja hoszú zöld ruhája van rajta s öntudatlanul is azonosul a képről talányosan mosolygó Máriával, elcsendesedik, kibontja hosszú, szőke haját, fáradhatatlanul fésüli és torokhangon énekli már az erdei kóválygásuk alatt “felfedezett” dalt, amely annyira tetszik Potyolinónak, hogy lejegyzi a szövegét:

“rózsa rózsa be messze vagy

erdő erdő be sűrű vagy

ha a rózsa olyan messze volna

ilyen sűrű az erdő nem volna”

Világos – esik kétségbe megint a bánatos lelkű költő, áhítatosan bámulva, a tükör előtt önfeledten fésülködő és énekelő nőt – ő kéne írja a dalszövegeket, csak ehhez legalább a történetet kellene immár beállítani, úgyhogy Lajos, mialatt őt oktatja ki állandóan a dalszövegírás fortélyaira, erre is kellene koncentráljon… Egy elbeszélésben számtalan büszke és rátarti székely úr ülhet a tanácsteremben, a nagy veres posztóval borított asztal körül és még több vérszomjas, kutyafejű tatár hajkurászhatja őket, de ez színház lesz! És ezt semmilyen módon nem szabadna figyelmen kívül hagyni!…

- Mire gondol egészen pontosan? - kérdezi fáradtan Boticselli s nem tudja levenni a szemét felesége hatalmas, szőke, a lámpafényben meg-megcsillanó hajzuhatagáról.

- Csökkenteni kellene a poruljárt székely urak és a győzedelmesen bevonuló tatárok számát, ez előreláthatólag nem lesz a Székelyfonó.

- Miért nem? - fordul feléjük hirtelen, érdeklődve, a fésűlködést és az éneklést átmenetileg abbahagyva, Rodica. – Ott olyan szép tömegjelenetek vannak! – Nevet, aztán megfordulva tükörképével szembenézve magába merül megint, hajában szikrázva cikázik a fésű, a háztetőn pedig megint és újult erővel kezd csikorogni a makacs Zebulon, ez az elfuserált hírnök.

- Mert be szeretnénk mutatni, - füstölög B.Szerémy Gerzson -, s ha eleve megoldhatatlannak tűnő tömegjelenetekben gondolkodunk, magunk alatt vágjuk a fát, noha vágják ezt alattunk amúgy is elegen. – Legyint, felugrik, belebújik csuklyás kabátjába és elviharzik “ihletet meríteni” a népbüfébe.

Boticselli önfeledten gyújt rá s félszemmel önfeledten fésülködő feleségét figyeli; később, már jóval Rodica távozása után is ez a kép merül fel, ha hosszú, hihetetlenül elnyúló búcsúzásukra emlékezik: ül a drága nő a velencei állótükör előtt, sűrű aranyhaja fel-felszikrázik, a fésű meg-megvillan amint a tükörből őt figyelve, torokhangon, ki tudja hányadszor kezdi újra ugyanazt a mékabús dalt s egy-egy elszabaduló hajszála kérdőjelt vagy mégis inkább hurkot formálva vitorlázik a varázsszőnyegen alvó, hunyt szemű, piros madarak felé, megül a kitátott csőrök között, a biztatóan zöld mezőn, miközben ismeretlen, azonosíthatatlan, baljós neszek vegyülnek az eső monoton kopogásába, Zebulon is fáradhatatlanul fel-felcsikordul odafenn, a tetőn, autó halad a ház előtt, a vitrinben összekoccanak a poharak és oldalukon megrázzák fejecskéiket a táncospárok, de ők tehetetlenűl ülnek, képtelenek megmozdulni, ő feleségében gyönyörködik, Rodica rejtelmesen néz vissza rá, mintha akarna valamit, amit viszont neki kellene kitalálnia, ezért férfi; a fésülködést se, az éneklést se hagyja abba és Boticselli ámultan veszi észre, hogy máris a piros madarak között kóvályognak, a szőnyeg zöld mezején, de hiába indulnak elszántan egymás felé, egyre csak távolodnak, miközben a madarak viselkedése is egyre kiszámíthatatlanabbá válik, eszelősen fenik a csőrüket, fekete szemük ijesztően forog, a térdig érő zöld fű hullámzik a feltámadó szélben, miközben a varázsszőnyeg világában uralkodó sárga napbolygó emanációs fényben fürdik a táj és a nyár olyan lesz lassan mint a kártyalap…

Boticselli szédül, felvillan még, hogy amikor Krisztinától, Londonba távozó szerelmétől búcsúzott – mntha élete másból sem állott volna, mint szerető nőktől való keserű, mélabús búcsúzásokból? -, állandóan fürödtek,éjjel nappal a folyóban úszkáltak s ha néha, össze-összeért, úszás közben a kezük, kimondhatatlan boldogság kerítette hatalmába őket s előtte ez a hanyatlásvégi nyár azóta is, mindvégig úgy jelent meg, mint a világhuzatban pörgő kártyalapon virító tök ász, a pökhendi víg fickó, amint üldögél, mielőtt könyékre dőlve henyélne, mellette kaszája s tenyérbemászóan vigyorog, miközben felette ott imbolyog, mintha láthatatlan madzagra függesztve, a napbolygó, de mintha tükrön üldögélne, megcsodálhatja (ha ideje van? s már miért is ne lenne?) fordított képmását is; a napbolygó ezesetben alulról borítja megnyugtató fénybe a tájat, ami lenn van, most végtelen pillanatokra olyan, mintha fenn lenne. Minden megvan és akárha egy gömbben: összeér. De nem szikráznak fel a felismerések, úsznak tovább s ha ujjai Krisztina ujjaihoz érnek, mindannyiszor érzi a megmagyarázhatatlan áramütést. Igen, erre gondol most a varázsszőnyeg beláthatatlan fűtengerében. Egyre kínosabb az előrehaladás, egy piros madár, a leggonoszabb, máris feléje kap a csőrével, egy másik, lomhán fölrepülve, Rodica feje felett köröz, segítségére sietne, de bárhogyan is erőlködik, kétségbeesetten sikoltozó felesége nemhogy közeledne, egyre feltartózhatatlanabbul távolodik, a mágikus tulajdonságokkal rendelkező szőnyeg zöld mezején s ő később jön rá arra, hogy Rodica elhulló, magányosan árválkodó hajszálaiból kellene hidat bogoznia, ha utol akarja érni…Szédül.

- Gyere ide – hallja felesége izgalomtól elfúló, leplezetlen vágytól rekedt hangját s a varázsszőnyeg végtelen mezeje pillanatok alatt esik semmivé, eltűnik a melegen sugárzó napbolygó, szertefoszlanak a támadni készülő gonosz, piros madarak is s ő felemelkedve Rodicához támolyog, aki szembefordul vele, dédanyja hosszú zöld ruhájában és mosolyog. – Akarlak – mondja -, most – mondja – és ráfonja magát, arcához szorítva forró arcát.

- De Gerzson bármelyik pillanatban megjöhet – szabadkozik elfulladva ő, de hunyt szemű, nadrágját elszántan és egyre céltudatosabban bontogató feleségét már nem lehet megállítani; a titokzatos varázsszőnyeg mezején repülnek megint, egymásba kapaszkodva, szájukkal tartva egymást, körülöttük feltartott fejjel, páváskodva sétálnak a büszke veres madarak. A szőnyeget, gondolja még, Aleppóban kapta Ödön von Boticselli, egy arab leánykreskedőtől, művészete fenntartás nélküli csodalójától, aki, miután átnyújtotta, elmondotta kísérőül azt is, hogy ez a szőnyeg felbecsülhetetlen értékű, noha néhány piaszternél többet nem adnának érette az aleppói régiségkereskedők és utcai árusok. Mégis nagy értékkel, mert varázserővel bír!… Ő a maga részéről szívesen válik meg tőle mégis, hiszen olyan tulajdonos számára, aki nem képes uralni a vrázsszőnyeg démonait, a hét piros madarat, veszedelmet is jelenthet ez a szőnyeg. De dédapja nem figyelt oda, akkor még fiatal volt, kimodhatatlanul hitt magában, nem voltak kételyei, szíves szóval köszönve meg, álmatagon csapva hóna alá a varázsszőnyeget, tovább járta a megismerés végtelen útjait. De azután nagyon hamar megtapasztalta a két méter tíz centi hosszú és egy méter 56 centi széles szőnyeg madarainak hatalmát. Boticselli már a nevezett szőnyegen fekszik a hátán, fölötte hunyt szemű, eltorzult arcú, időközben alsóneműjétől is megszabadult felesége imbolyog, egyre céltudatosabban, s a bokáig érő, száz esztendős zöld rokolya harangként borul rájuk, eltakarva az egyelőre még türelmesen várakozó, más nézőpontból eszelősen figyelő piros madarakat, Boticselli magához húzza feleségét, megcsókolja nedvesen szétnyíló száját s döbbenten fedezi fel, hogy könnyes a szeme, de már nem tudja megkérdezni mi történt? miért sír? - mert künn csattan a kapu, s az udvaron meggyűlő pocsolyákban, nagyokat toccsanva közeledik a fütyörésző, gyanútlan költő.

Szétrebbennek s mialatt Gerzson a pocsolyában tapicskol, úgy ahogy rendbehozzák ruhadarabjaikat is, ez az előnye annak, hogy szokásuktól eltérően nem vetkőztek le s nem hányták szét maguk körül ruháikat.

- Még maradhatott volna – suttogja a kigyúlt arcú Rodica s ahogy feléje fordul észreveszi önmagát is, olyan fehér az arca, mint egy bohócnak. Ettől kissé megrémül, egy pillanatra még az egyik, őt figyelő piros madár gonoszul villogó szemébe mélyed, szédül, s magához húzva a tükör előtt grimászkodó, felemelkedő Rodicát, váratlanul ruhája alá fúrva fejét, arcát búcsúzóul még nedves és forró őléhez szorítva, beszívja felesége bódító illatát.

- Dobjuk ki ezt az őrültet – lihegi a nő, de máris csattan a konyhaajtó, Rodica legyint, eltolja magától a térdelő Boticsellit s visszaülve a tükör elé, egykedvűen tovább fésűlködik, mintha soha nem hagyta volna abba, mintha az előbb még nem őt lovagolta volna, a híres nevezetes varázsszőnyegen.

Boticselli szédülten támolyog vissza a helyére, lezökken a székébe és védekezően húzza maga elé irkáját.

- Estére megjön a sör – nyit be a boldog poéta.

- Tehát akkor hány úr maradjon? – néz Boticselli várakozóan a költőre, mint aki, a távozása alatt sem gondolt semmi egyébre, csak az előttük tornyosuló feladatokra.

- Hányan lennnének? - kérdez vissza Gerzson s az öntudatlanul mégiscsak rájuk figyelő Rodica, nevetni kezd.

- Úr annyi van, mint az ördög – jegyzi meg talányosan. – Vagy egyáltalán nincsen, mint ahogy ördög sem, ezt egyebekben már maga Jókai Mór is, egy kései könyve címében, vitathatatlanul szögezte le.

- Tehát – kezdi kissé ünnepélyesen Boticselli – az eredeti történetben – ezt felesége felé fordulva hangsúlyozza ki, láthatólag büszke arra, hogy van eredeti történet is! – a szabad magyar királyi város tanácstermében…

- Állj vándor – szól közbe idegesen a költő. – Muszáj ezt így hangsúlyozni?! Nagyon félreérthető, azon felül sanda belemagyarázásokra adhat okot.

- Dehát az volt – így Boticselli dühösen.- Amikor szabad volt, csak és kizárólag magyar királyi város lehetett, mert akkor Románia még nem volt, csak a moldvai és a havasalföldi fejedelemségek léteztek, amikor meg román királyi város lett, már nem volt szabad…

- Arról volt szó, lehetőleg nem politizálunk..

- Miért, már az igazság leszögezése is politika?

- Gondolkozz a cenzor fejével…

- Ugyan miért – dühöng Boticselli – A cenzúra is a dolgát végzi, mint ahogy mi is.

- Na jó most ezt hagyjuk. Folytasd!…

-…ott ülnek a zöld posztóval borított asztal mellett az urak. Elsőül is ottan ül a város életében oly fontos szerepet játszó Daczó János hajdúkapitány és édes öccse, a családi birtokra visszahúzódó, de nagy terveket dédelgető Bálint. Azután ott vannak a Forrók is, ahol Daczó, ott Forró is, ha egyik a zsák akkor a másik a folt, eldöntendő, hogy melyik másik? Tamás a főbíró és a sebeiből lábadozó Gáspár…

Hol sebesült meg? Ez fontos!

A Boticselli csárdában. Aholis részegen erőszakoskodott a szép és kacér csárdásnéval s ez a dévaj viselkedése, finoman kifejezve, nem tetszett az ott illogató szabad székelyeknek, a csárdásné régi hódolóinak. Gáspár derekasan verekedett, de ellenfelei, a kikapós csárdásné sűrűn osztogatott kegyeire ácsingózó szabad székely atyafiak, mégiscsak hárman voltak s mialatt ő kettőt leterített a harmadik őt legyintette kupán egy székkel.

Sok lúd disznót győz! – jegyzi meg a nevetgélő Rodica és zöld szeme gúnyosan villan meg a tükörben.

Ott van azután az ötödik úr is, Akadás fia Vencel a városalapító familia leszármazottja!

Szellemének ajánljuk majd munkácskánkat – kotnyeleskedik a költő is.

Boldizsár az Akadás ükunoka ez időben nyugalmazott huszárkapitány, őszülő barkójú, szikár székely úr…Azonkívül ott vannak a papok is: Elekes Ábris tiszteletes, Keserű Dalyka Máté hitbuzgó és lánglelkű, varázslatos szájú tanítványa és Korompay Gergő plébános atyjafia, aki sem a hitbuzgalomban, sem a lángolásba mögötte nem marad, de a végtelen szájalásban sem, lévén ő meg a nagy Pázmány tanítványa. A vitafelek és esküdt ellenségek, a rossz nyelvek szerint nem vetik meg a bort és a fehérszemélyeket sem, noha ez idejükben határozottan tiltva vagyon.

Ez idáig hét – számolja ujjain a költő.

Mind maradhatnak?

Miért ne? – jön váratlanul indulatba Potyolinó. – Elvégre a gonoszok s heten voltak, nem?

De hiszen az előbb még azt mondtad – mered rá álmélkodva Boticselli, hogy lehetőleg csökkenteni kell a szereplők számát, Tibi eleve kamarajátékot képzelt el…

Tévedtem – hajt feje a költő – Tibi pedig ebbe nem szólhat bele, ő majd foglalkozzon a zenével, ha akar s ha nem tetszik neki ami van, keresünk más zeneszerzőt.

De ha mind a hét úr egymásután áriázni fog, sőt duettek is lesznek – jön a bölcs női ellenvetés a tükör elől –, tíz órás lesz a nagy mű, s több estén át, folytatásokban mutatják majdan be a bayruti ünnepi játékokon!

Nem fognak mind énekelni, csak az egyik Daczó és a főbíró, esetleg a marakodó papok…

De akkor honnan tudjuk meg – kérdezi meghökkenve a mű rejtelmeiben fuldokló B. Szerémy Gerzson, hogy a sebeiből lábadozó Forró Gazsi urunkat hol és kik verték kupán, hogy hol is szerezte heggedő sebeit, amelyek némi férfiasságot is kölcsönöznek, amúgy délceg alakjának. Én máris elkezdem a dalát!

A Becsali csárdába

iszik Gazsi magába

kérdésére felelet

a csárdásné ránevet

ruháját gombolja…

- Álljon meg a menet – vigyorog Boticselli. – Ezt majd később, ne félj mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak. Tehát ottan ülnek az urak mind a heten, pedig mégcsak nem is gonoszak maguknak, városuknak sőt egymásnak is (mondjuk leszámítva a két hitvitázó és gyűlölködő papot) csak és kizárólag jót akarnak. Ott üldögélnek, a tanácsterem zöld posztóval borított asztala körül és megbeszélik a városuk jövőjét.

- Ő már semmit sem ért – fakad ki az újra elcsüggedő költő.- Az elébb még veres volt az a kurva posztó. Most meg zöld lett. Hogy van ez?

- Zöld avagy veres, mindegy az! Ami teljesen bizonyos az az, hogy nem billiárdoznak. A billiárd csak később jön divatba. Nem is egymást akarják látni, hanem a jövőt. Mint mondottam a városuk zűrös ügyeiről tanácskoznak. Mi lesz megint a vásárjoggal? Nem tudják! S még annyi minden mást se tudnak. Mi innen, akárha páholyból szemléljük őket s akár nevethetünk is rajtuk, de tanácsot mégsem adhatunk nekik, sorsuk alakulásába nem avatkozhatunk.

-“S ha nem lesz több hetivásár,

hol a székely ökröt vásáll –

mi lesz mivelünk?” – énekli Rodica és hosszan, trillázva kacag. A ház előtt újra autó halad el a fröcskölő sárban s a poharak összecsendülnek, egymáshoz koccannak a vitrinben s egy pillanatra, mintha a findzsákon hajlongó táncospárok is egymás felé hajolnának.

- Aztán a felszolgált küküllőmenti borok hatására oldódik a hangulat s a vágyálmaik sebe szárnyain ide-oda szálldosó, képzelgő urak csak mérsékelt figyelemmel követik a nagyhangú, nagy tapasztalatú, nagy bottal járó, világot ismerő Daczó János hajdúkapitány előadását utolsó terek utazásáról, különös tekintettel a feredők előremutató voltára, mely feredőket itten nálunk is sűrgősen be kellene vezetni, nemcsak a lélek tisztasága lévén elsődlegesen fontos, hanem – csippent oda szemével az izgő-mozgó, egymást méregető papokra –, a testé is! Már tegnap is késő lett volna megásatni a feredő alapjait, hát legalább holnap neki kellene állítani az embereket…

- Ez az – rikkant Potyolinó lelkesen -, lesz egy előremutató dal a terek fürdőkről is!

Amint ott ülék a gőzben,

Felém sikla Aranyos.

Döfölj, döfölj, nagy jó uram,

Az ölem már iszamos!-

- Ezt azért nem – szól közbe ingerülten Boticselli. – Csak semmi pornográfia.

- Dehát a fő szövegben is elhangzik – védekezik a sértett költő.

- Micsoda?

- Hát ez – ragadja fel az irkát az asztalról Potyolinó és tagoltan olvassa:”…miközben csalfa tekintetű szép szolgálóleánya az ablakban üldögélt vala, könyékre dőlvén gyönyörködve a naplemente szokatlan szépségében, a furmányos és nagy tapasztalatú Daczó János kapitány urunk hátulról cserkészte be, szorosan préselődék a leányzó altestéhez és egy merész mozdulattal, a rokolyát felhajtva, hatolt belé…Miközben a leányzó nyakába fújtatva sűrgölődék, amúgy katonásan, ahogyan az annyi csatát, öszveesküvést, kalamajkát és mulatérozást túlélt veterán hadfihoz illik, a lemenő nap szépsége őtet is annyira megejtette vala, hogy darab időre lassított az ütemen, olybá tűnt ugyanis az Aranyos nevű szép és csalfa tekintetű szolgálója veres bugjahaja, a lemenő nap fényében, mint egy lángot vető csipkebokor és szívében félt, hogy megég, még mielőtt megtudná, munkálkodása egyáltalán kedvére való-e, az oly nehezen válaszolós fehércselédnek. A lassítást a leányzó nem vette jó néven s lihegve nyúlt hátra, megmarkolván a kapitány urat ott ahol a legérzékenyebb, dőfölj, csak dőfölj nagy jó uram – lihegte talányosan – mennél inkább fáj, annál inkább jobb…Ezek után mondanunk sem kell, hogy szárnyakat kapott a sok szerelmi csatározásban derekasan helytálló, immáron őszülő halántékú jó vitéz s tőle telhetően fokozta az iramot, rádöbbenvén arra is, hogy növelni lehet ugyan a ritmust, de tartani az ő korában immár egyre nehezebb, mire a szolgáló, hogy bátorítsa, azt lihegte, hogy szeretne elszállni…És el is szálltak hamarosan mind a ketten, még jó, hogy az ablakból ki nem estek…Látván őket kettecskén az ablakban, a lenn promenádozó népek el nem tudták képzelni mit néz vajon a kapitány, a szolgálója feje felett olyan állhatatosan, csak nem a lemenő napot?…” – Itt van – lobogtatja a költő derűsen az irkát -, te írtad?! Hát akkor miért ne legyen erről is egy dal?…

- Ilyeneket írt – fordul meg álmélkodva Rodica. – Egy szinopszisban? Mindazonáltal a jelenetet szépen létre lehetne hozni a színpadon s amig Daczó urunk derekasan gyakná a leányzót s felgyúlna a haja, ez az égő csipkebokor, szép költői hasonlat – néz elismerően férjére –, énekelhetnének is kettecskén egy szép duettet, vagy inkább piruettet, a maga körül mindent felperzselő szerelemről.

Elég a gúnyolódásból. Ő éppen azért vázolja, a leporellószerűen egymásba és egymásból nyíló helyzeteket, hogy eldönthessék hány úr is marad a színen s ezek közül hány fog énekelni is!

Marad mind a hét – kezd eszeveszetten jegyezni a költő.

Akkor csak azt kell eldönteni, hogy ki, mikor és miről énekel. Nem? A slusszpoén mindenesetre a berohanó városi hajdúé, aki lihegve, elfulladva jelenti, hogy égnek a lármafák, nyakukon a pogány, a beste!…

Milyen szép!… - áradozik Rodica és olvadozva bámulja a tükörből dühöngő férjét. – Eddig nyilván csak Laczi ült a nyakukon a derék uraknak és még derekabb szolgáiknak. Meg kellett jönniük immáron a beste pogány kurafiaknak is, a kutyafejű tatároknak, hogy legyen végre már izgalom és akció!…

Boticselli szembenéz feleségével és lemondóan legyint. – Nem tudja folytatni a játszmát – nevet -, irigyei hajszája közepette.

- Dehogynem – néz fel a jegyzetelő költő. – Tudod, mert kell. A kivonulás – pillant rajongva a váratlanul elkomorodó Rodicára – nagyon szép, mint a gyors búcsúzások általában. Ahogyan a jó urak, panyókára vetett bogláros mentéikkel, fejükbe csapván nyusztprémes süvegüket, oldalukon csörömpölő és őket mozgásukban nem elhanyagolhatóan akadályozó, görbe kardjaikba belebotolva igyekeznek kifelé, elkerülvén a hosszú palástjaikba gabalyodó papokat. Nem nehéz elképzelni, hogy lóra pattanva sietnek haza a birtokra, menteni ami – és aki – még menthető. Daczó János veterán hadfi, egyebekben nagy bölcsességű, világotjárt, tapasztalt ember, akkor hagyta a városra bölcs mondását – olvassa a szinopszist rögzítő irkából a költő.

- Nevezetesen? – érdeklődik Rodica.

- Jobb futni, mint meghalni.

- Igen, hát ez a nagy futás tényleg jól fog érvényesülni a színpadon, persze nem elhanyagolható, hogy a mai néző már valamivel többet tud erről, s Karády Katalinnal együtt vallja, hogy hiába menekülsz, hiába futsz – villódzik Rodica lelkesen s fél szemmel egyre komorabb férjét figyeli. – Pláné akkor lesz igazán szép és felejthetetlen az egész, ha futás közben, oldalukon csörömpölő fringiáikban meg-megbotolva, egyensúlyukat el-elveszítve, lekesen áriáznak is.

- Fognak – lelkesedik a gyanútlan költő. – Hiszen ahogyan a szinopszisban is írva vagyon, korántsem csak a jó és vitéz urak, de cselédek, hajdúk, szakácsok, ételfogók, ínyesmesterek és más népség és katonaság is menekültek…futottak a kukták és színes rokolyás leányzók is, akik vacsora után töltötték volna az urak telhetetlen kedvét. Futott az egész, jobb sorsra érdemes szabad magyar királyi város…

- Így történt ezután – ragadja ki megviselt irkáját Boticselli, Potyolinó kezéből, se feleségére se a varázsszőnyeg ellenségesen figyelő piros madaraira nem nézve -, hogy amikor a gőrbe lábú tatár lovasok megjelennek a színen…

- A lovasok – lelkesedik Rodica s felállva pukkedlizik, majd Boticsellihez közeledve elismerően cuppanós csókot nyom a múzsák által megjelölt férji homlokra. – Ez aztán tényleg szép lesz, szokatlan és újszerű, ez még Beyrutban is élénk feltűnést fog majd kelteni!…

- …csak a kósza és hebehurgya szél motoz – folytatja csüggedten Boticselli – a megyeháza zöld vagy veres posztóval borított asztalán felejtett bibliában. A papok nyilván menekítették a magukét, valamelyik nagyúr viszont, végső sietségében itten hagyta, mutatván azt, ami csupán az elkövetkező zivataros századokban lészen teljességgel nyilvánvalóvá, tudniillik hogy a virtus mindég a korszellemhez idomul, hozzá viszonyul, hozzá alkalmazkodik ugyan, de mégis van eset, amikor a változó, elkurvuló, alkalmazkodó korszellemnél, a mozgékony, alakuló, cserélődő jelképeknél van fontosabb is!…

- És mi lenne az? – kérdezi a jegyzetelést végre abbahagyó költő.

- Az élet – suttogja álmatagon Rodica és elismerően már-már rajongva pillant férjére, aki most nem néz vissza rá, az őt figyelő piros madarakra sem s csüggedten egy világot járt, bölcs tatár vezért igyekszik eléjük varázsolni, a szoba félhomályába.

- Ej, canis merga – mondja deákul a tatár és gyanakodva körbeszimatol.

- Ez mit jelent? – érdeklődik a deák nyelvben tájékozatlan költő.

- Kutyaszart – mondja egyszere Boticselli és a felesége s ezen már lehet nevetni.

- És nem hiába szimatolt körbe a derék tatár, azonnal megérezte a húsleves észbontó illatát.

- A tanácsteremben? –kérdezi nyájasan Rodica – miközben kósza, hebehurgya szél lapozta, valamelyik, eltévelyedett székely lófő, ottfelejtett bibliáját.

- Pontosan. Mert az ülésterem melletti, mindközönségesen csak mulatérozásra használt szálában, a lusta étekhordók már tálalni kezdték volt az estebéd első fogását, a húslevest, ami akkortájt, Erdélyben nem volt éppen jellemző, de mind a Daczók, mind a Forrók, sokat bolyongva a nagyvilágban, példásan rászoktak. Marha, disznó, kakas, bárány, jérce, liba, galamb jött eme leveskölteménybe, plusz fűszerszámok, mint a bors azután itten vala már úgye a kakukkfű, a kurkuma – amit Daczó János urunk hozott személyesen török útjairól, hogy fesse a levest aranyosra…

- Ennyire rajongott volna csalfa tekintetű, szép szolgálóleányáért? Akkor kell majd erről is egy dal.

- Ne csácsogj! – szól rá a lelkesedő, szállni kész költőre únottan Boticselli és álmodozva nézi rajongó feleségét. - Növeled a káoszt. Azonkívül a leányzó veres volt, égő csipkebokornak látta haját, amikor átsütött rajta a búcsúzó nap…

- De Aranyosnak hívták, nem? Pont erről ne legyen egy sikamlós dal?

- Eldöntendő, de most végre legalább az első felvonás tartalmát szeretném vázolni, a későbbi félreérések elkerülése végett…

- Csak előbb ő még tesz egy munkalátogatást a népbüfében – emelkedik fel a költő -, minden alkalmat megragad a dolgozó néppel való ismerkedésben. S azonkívül a torka is kiszáradt. Ők nem jönnek? – néz az ajtóból kíváncsian a házaspárra

Nem válaszolnak.

Elmegy.

Csattan az ajtó, pont egy hosszú, kacskaringós mondat végén. Vagy mégis kettőspont? És jönni fog a reprezentatív folytatás? Boticselli végre ránéz a feleségére, elvész a kitáguló kíváncsian zöld szemekben, érzi a szívébe fúródó dárdákat is, felnyög és érthetően nem sokat lacafacázik, a távozó költő még az udvaron tapicskol, a pocsolyákat kerülgetve, amikor ő már ámuldozó feleségét bontja ki zöld rokolyájából, ő is levetkőzik és egymással soha be nem telő testük máris egymásnak feszűl, ott folytatják, ahol az előbb kényszerűen abbahagyták, a rejtelmes szőnyegen, de most hogy-hogy nem a piros madarak sem érdeklik őket, sem az, hogy a költő úri kedvében bármikor visszatérhet, lélegzetük egyszerre gyorsul fel, a szőnyeg beláthatatlan zöld mezejében menekülnek megint, szél kél, zizeg a térdig, majd derékig érő fűtenger, lomhán repülnek el fölöttük az őket gyanús kíváncsisággal megbámuló madarak s a sugárzó fényözönben elképzelhetetlennek tűnik a minden ellobbanó pillanattal gorombán közelebb kerülő elválásuk! Miért is kellene elválniuk azoknak, akik szeretik egymást? Boticselli rémlik hangosan is kimondja ezt, de Rodica nem válaszol, combjai összekulcsolódnak férje derekán és ő végre szabadnak és erősnek érzi magát megint, mint megismerkedésük pillanataiban, a stadionban, ahol két cigánnyal rakosgatta a reklámtáblákat és figyelte, az akkor még ismeretlen, szőke tolmácslányt, ahogy védtelenül, a szélnek kiszolgáltatva ül a stadion lépcsőjén, a görög üzletembernek magyaráz és a haja lobogni kezd, mint elszállni készülő, aranyszínű madár…Rodica is mond valamit, mintha félálomban, forró fagylaltról fantáziál, ahogy az érintkezést meg nem szakítva, lihegve, hunyt szemmel elmerülten ringatja őt, aztán újra a mellig majd nyakig érő, végül őket teljesen eltakaró fűben rohannak ismeretlen céljuk felé és a fölöttük köröző piros madarak mozgása érthetetlenül gyorsul fel, furán, rosszat sejtetően, kurrogva fenik a csőrüket a kártyalapról lelépő, pökhendin vigyorgő vidám fickó kaszáján. A nap nem süt már olyan megnyugtatóan. mint eddig, fellegek takarják, baljós félhomály borul a tájra, “még” – remeg Rodica és újra hátára fordul, de nem engedi ki őt a combkulcsból, szája a száját keresi, újra valami forró fagylaltot emleget, ő nem érti miért, de ez most nem is fontos, úgy érzi elvész, megsemmisül, puhába, forróba, sikosba, mélybe vész, feloldódik, elsülyed, meghal, miközben testével óvja feleségét az orvul le-lecsapó, gonoszul kurrogó madarak csőrétől. Nyakán, mellén is megsebesítik, vére Rodica fehér, izzadságtól fénylő testére hull, kattan a kapu, de már ez sem zavarja őket, forognak, nyögnek, Rodica nyöszörög, sikoltozva dobálja magát, a költő léptei már az udvarról hallatszanak, bele-beletoccsan egy-egy orvul várakozó pocsolyába, olybá tűnik, mintha üvegekből húzogatnának ki láthatatlan személyek rejtelmes gumidugókat, de ő már ezzel se törődik. Kezével feszíti szét felesége amúgy is széttárt combjait, mintegy keresztre szegezve a félig alélt, hunyt szemű nőt, élet-halál harcot vívva, az egyszerre támadó, le-lecsapó piros madarakkal, akik, miközben meg-megsebzik, álmélkodva bámulják meg a birodalmukat bitorló kétfejű, szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodó, ősi alakot s időnként figyelmeztetően kurrogva köröznek fölöttük, mintha a háztetőn nyugtalankodó Zebulon makacs csikordulásaira válaszolnának.

- Hol vagytok? - lép be a költő, kissé pityókosan, a láztól, a rumtól, vagy az érzelmek rohamától égő arccal. – Hol vagytok, amikor nem vagytok itt?

Rodica kinyitja a szemét, felsikolt, de nem tud, azután már nem is akar kibontakozni az ő öleléséből, de azon, hogy B.Szerémy Gerzson, noha ide-oda sétál a szobában s kétszer is átlép egymáshoz tapadó, gőzölgő testükön, de mégsem veszi észre őket, mégis mélyen elcsodálkozik és később, amikor már félájultan hevernek egymás mellett a lassan megnyugvó, hunyt szemű, piros madarak között a szőnyegen – és a poéta, elkeseredetten az udvaron, majd a kertben keresi őket, hangosan kiabálva a nevüket is, Rodica, Lajos! És megint előlről s láthatólag nem érti hova tünhettek, a föld csak nem nyelte el őket s a tatárok sem léptek ki a szinopszisból, hogy elrabolják – szóvá is teszi, mire Boticselli önfeledten kezd nevetni és kezét Rodica összezárt combjai közé préselve, az újra rátörő eszméletlen vágytól elcsukló hangon mondja: -“hát most ő is megtapasztalhatta a szőnyeg varázserejét!”

Aztán hosszú ideig nem beszélnek.

- Tehát láthatatlanná tesz? – kérdezi elfulladva Rodica s telhetetlenül, sóvárogva újra hozzásimul.

- Tapasztalta, nem?

- Kétségtelen, Geri nem vette észre őket, de…

- De?

- De az is lehet,hogy részeg volt.

- Annyira azért nem!…

- Támolygott!

- Minden lehet – nyögi elveszetten Boticselli és a költőt figyeli, aki vizes haját törölgetve tér vissza a szobába, benéz az ágyak alá, kinyitja szekrényajtókat, hosszan bámulja képmását a tükörben és láthatólag nem érti hova tünhettek el egyik pillanatról a másikra? Riadtan pislog, hiszen hallja szavaikat, de nem látja őket és ez iszonyúan megzavarja, a kétségbeesésbe kergeti, mialatt ők, hullámokon ringatózva, egymást becézik megint és a hatalmas, végeérhetetlen fűtengerben menekülnek az újra felriadó, őket üldözőbe vevő, ismét egyre agresszívebb veres madarak sűrűsödő támadásai elől.

Az égő város váratlanul jelenik meg előttük, sikoltani sincsen idejük és máris sivalkodó asszonyok, tehetetlenül káromkodó férfiak között rohannak az egyre sűrűsödő, fullasztó füstben; most Rodica van felül, körtemellei Boticselli égő szemei előtt ringatóznak, miközben rémülten nézi a lángok martalékául eső udvarházat, lassan omlik össze, mint egy túlméretezett kártyavár, de hogy mi történik már nem látja meg, mert könnyezni kezd a szeme s minden ügyességére szüksége van, hogy kivédhesse a leggonoszabb piros madár rohamait, a fátyolként szállongó füstben s amig Rodica, málnaszemre emlékeztető, sötétvörös mellbimbóit nyelvével dédelgeti, egy végtelen pillanatra hallani véli az őt napok óta kísértő és nyugtalanító árnyék gúnyos nevetését is, mintha széljárta kamrában zörögnének, foszladozó iszákban a jóisten diói. Rodica váratlanul nyitja ki a szemét és közelről, ámultan nézi az ő verítékben úszó arcát, már a madarakkal sem törődik, noha az egyik az ő vállát is megsebzi, Boticselli nyelvével itatja fel a vért, felesége felsikolt s tekintete irányát követve, ő is meglátja a fekete hajú, győzelemittasan rikoltozó lovast, vastag tüszőjéből jatagánok állanak ki, részeg lenne vagy az események csigázták ennyire fel? Mindenesetre

láthatólag őszintén örül a szőrnyű, pusztító tűzvésznek, fel-felkiált és a magyarok Istenét hívja, ha létezik, akkor nyilván nem tűri el mindezt, nem tűrheti, de láthatólag nem létezik, mert nem történik semmi és újra lázasan kezd hahotázni, gúnykacaj száll az égő város felett, minden kimerevedik és úgy marad, aztán már nincsen semmi, csak az égig csapó lángok, már ők sincsenek, egymást átölelve, egymásba merülve tűnnek el s csak a feltartózhatatlanul terjengő tűz, alamuszin mindent felperzselő és elpusztító lángnyelvei világítanak, a házereszek felemelkedve, gyufaszálként lobbannak fel és a fáklyaként lobogó város képe mindent betölt.

S már nincsen tovább.


IV. A farsang árnyai

Amikor hosszas, érzelmes búcsúzkodások után elvált Franciskától – kétszer is visszafordult az ajtóból, hogy megvallja mennyire szereti, csupán a nevét és a címét felejtette el megkérdezni -, s a homályos lépcsőkön lesietett az utcára, fél öt volt s nagy meglepetésére már sötétedett is. A nap éppen eltűnőben volt a komorló, egyre inkább gyerekek csipkézett homokváraira emlékeztető fekete felhők mögött, a szél is fel-feltámadt, Takács ide-oda forgolódva a piazza San Marcón váratlanul érezte meg a csatornák viszolyogtató, gyomorforgató szagát is s a Piazetta csatorna felé haladva örömmel észlelte, hogy az erősödő szél megtelik a tenger sós-csípős halszagával, ez sem volt ugyan a legkellemesebb, ezért időnként megállt és érzelmesen szorítva orrához a Franciskától kapott, harangvirággal ékesített fehér keszkenőt, megvárta amig a lány jázminparfümjének erős, átható illata elűzi a kellemetlen, orrfacsaró szagokat, amelyek váratlanul gyerekkorát idézték fel, az árvíz nyomasztó pillanatait, amikor kiöntött a máskor a kertek alatt szelíden csobogó patak, ló és marhatetemeket, bútorokat sodorva örvénylett, elnyeléssel fenyegetve nemcsak a falut, a világot is.

Szagolgatva a keszkenőt, nem lehetett mindennapi látvány, ötlött fel azonnal benne; két medveálarcos, láthatólag már alaposan becsiccsentett fickó ujjal is mutogatva rá, ki is nevette, s ő, miközben, a kelleténél talán durvábban űzte el őket, kívülről is látta magát: magas, szakállas, marcona külsejű férfi, amint. könnyező szemmel, egy női keszkenőt szagolgat s óhatatlanul is nevetni kezdett, zsebébe gyűrte a Franciskát idéző gyolcsdarabot és meggyorsította lépteit, de az utcákat-tereket lassan elözönlő, birtokába vevő maskarák miatt, egyre nehezebb volt előrehaladnia; az éneklő-nevetgélő-táncoló, összefogózva ünneplő álarcosok elállták az útját. Főként miután észrevették, hogy siet; nevetve köröztek körülötte s fáradhatatlanul húzták-csalogatták maguk közé. Egy rókaálarcot viselő dévaj lány – először azt is gondolta, hogy Franciska, szíve váratlanul dobbant meg és olyan öröm töltötte el, hogy beleszédült – a karjába is csimpaszkodott, nevetett és hangos szóval hívta valahová, ahol majd sokkal jobban érezheti magát, mint itt az utcán, a karneváli forgatagban. Franciska, döbbent meg másodszor is, de nagyon hamar kiderült, hogy tévedett, hiszen amikor feléje kapva, sietősen rántotta le a vigyorgó rókafejet, egy ismeretlen és láthatólag megdöbbent fekete lány arcába meredhetett s hiába kért, kétszer is elnézést, egy magas termetű, bikaálarcot viselő férfi, valószínűleg a lány kísérője, dühösen indult feléje s talán meg is ütötte volna. ha nem látja meg. szél libegtette köpenye alatt, kezében a lövésre kész forgópisztolyt. Észrevette, döbbenten fordult meg. s karon fogva a lányt. sietősen tűntek el a forgatagban, ő pedig a Colt bíztatóan hűvös agyát szorongatva, szórakozottan sodródott tovább a tömegben; némi gondolkodás után arcára biggyesztve a lány, bal kezében még mindég görcsösen szorongatott maszkját. Akkor hát legyünk rókák! – mondta maga-magának félhangosan, magyarul, de már senki nem figyelt rá, először nem értette az okát, hová tűnt egyik pillanatról a másikra a varázsa?, aztán rádöbbent álarcosan már nem rítt ki a környezetéből. Elvesztette azt az érdekességet, amit egészen egyszerűen, a karneváli tömegben, egy tűntetően meztelen arc jelenthet, most már Istennek hála nem forogtak körülötte, senki nem csimpaszkodott bele, senki nem akarta elhívni oda, ahol bizonyára sokkal jobban érezhetné magát, mint itt a szeles utcán, mozgását sem gátolták annyira, ennek ellenére csak lassan haladt előre a tumultusban; álarcosok forogtak körülötte a sötétségben – mert feltartózhatatlanul vette birtokába az utcákat és tereket, a csatornákat és palotákat, az egész farsangi mámorban úszó Velencét, a sötétség. Lámpások villantak fel és hunytak ki, szédült, s hiába igyekezett a trettoriára gondolni, ahol a félhomályban összehajol négy-öt magyar s már bizonyára türelmetlenül várják őt. Szerémy kapitány már biztosan ott van, mindenhova szeret elsőnek érkezni, pontos mint a halál s miközben a már szintén megérkező, kedélyesen adomázgató Figyelmessy őrnagyot hallgatja a Mack-féle összeesküvés rejtelmeiről – egyre az ajtót bámulja, melynek keretében újabb és újabb ismeretlenek tűnnek fel, álarcosok és szabadnapos tengerészek, utcalányok és kalandvágyó magányos utazók, csak ő nem jön. Megpróbált kapitányára gondolni, de képtelen volt felidézni az alakját, egyre Franciska arca képződött meg előtte s már-már dallamos hangját, nevetését is hallani vélte, látta amint szétvetett lábbal, közvetlen és célszerű mozdulatokkal mossa magát, az angyalkákkal díszített lavorban, s közben arról érdeklődik, hogy netalán szeretője van-e Takácsnak? Vagy uram bocsá’ felesége? Azt azért nem hiszi, így elnézve, hogy ő lenne az első nő az életében…

Takács megborzongott s a vigasztalan, komor sötétségben lámpás nélkül már-már reménytelennek érezte a helyzetét, fogalma sem volt pontosan hol is járhat? Egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy önerőből megtalálhatja a keresett trettoriát. Emberek ütődtek egymásnak, hozzásúrolódtak, egy nő hangosan, csilingelően nevetett és ez megint Franciska győzedelmes nevetését idézte, hullámzottak sajgó szeme előtt, a fel-felvillanó fényekben, a rikítóra pingált maskarák, aztán váratlanul mégiscsak kiért a nagy csatorna partjára és döbbenten látta meg a kivilágított, lefele úszó gályát, az orrában, a vicsorgó sárkány gonosz fejére támaszkodva magas, fekete köpönyeges, álarcos férfi állott, feje fölé emelve egy hatalmas fáklyát.

Idegesen próbált tájékozódni, körülötte hullámzott a tömeg, sikoltoztak, hahotáztak, dobogtattak, énekeltek, egy szív alakú, vörös álarcot viselő lány vidáman, közvetlen mozdulattal karolt belé, mintha évek óta ismerte volna, mintha hosszú esztendők óta, minden este együtt sétáltak volna a promenádon, nevetve mondott is valamit, ő nem értette, a nagy zsivajban azt sem tudta megállapítani, hogy milyen nyelven beszél a bizonyára szép, vonzó, jó alakú ismeretlen. Elhúzódott. Nem, nem gorombán, inkább tartózkodóan, de a lány láthatólag ezt sem vette zokon, továbbrohant, s hamarosan egy farkasfejes fickóba kapaszkodva, nevetve mutogatott a gálya felé, amelynek orrában, a sárkányfejre támaszkodva, a magas férfiú meglengette a fáklyát, valamit üvöltve feléjük mutatott s amikor, mintegy félreérthetetlen, parancsnak is felfogható utasításnak engedelmeskedve, megfordult, mintha csoda történt volna, a görögtüzek sziporkázva fel-fellobbanó, szórt fényében szemébe ötlött a Velence oroszlánjához címzett trettoria.

A lány, megunva a farkasfejes fickót, újra ott imbolygott előtte, haja kibomolva, zászlóként lobogott, vörös álarc takarta arca körül, az erősödő szélben. Folyamatosan beszélt is hozzá, de Takács most sem értett egyetlen árva szót sem, sőt azt sem tudta megállapítani milyen nyelven beszél.

- Jössz idegen? – kérdezte a lány váratlanul olaszul, egészen közel hajolva hozzá és ő borzongva ismerte fel Franciska jázminillatát.

- Hová? – kérdezte és az álarc felé kapott, de a lány gyorsabb volt és elhúzódva nevetett.

- Hát a hajóra! – dobbantott s boldogan mutogatott a kivilágított gálya felé.

- Melyik hajóra? Húzta ő az időt és igyekezett kibontakozni szorításából, de az álarcos lány, mintha megérezte volna szándékát, rácsimpaszkodott a karjára.

- Jössz, vagy nem? – dobbantott újra és hirtelen elengedve őt a közeledő gálya felé mutatott.

- Nem megyek – használta ki Takács a helyzetet s végre kiszabadítva magát, néhány gyors lépéssel eltűnt az oltalmazó tömegben, még hallotta, hogy a becsapott lány nevetve, majd felháborodva szólongatja s rájött, hangjából ítélve semmiképpen sem lehet Franciska, ez megnyugtatta. Jázminillatú kölnit mindenki használhat, minden szép lány, érvelt s egy hatalmas termetű burnuszos arab háta mögött keresve menedéket, kifújta magát, aztán az álarcosokat kerülgetve határozottan vágott át az úttesten, szerencsésen elérve a taverna bejáratát.

Amikor visszafordult, legnagyobb meglepetésére már sehol nem látta a lányt, a csatorna partjához húzódó gálya orrában, az egyre félelmetesebben vicsorgó sárkány fejének támaszkodva, a magas, feketeköpenyes álarcos újra meg újra meglengette fáklyáját, a diadalordítás erősödött s a közben leengedett hajóhídon, újabb és újabb vidám maskarák igyekeztek helyet foglalni a gályán.

A férfi mellett most egy kék köpenyes lány tűnt fel. Franciska, sajdult bele ismét a felismerés, de már nem tudott visszafordulni. Részeg tengerészek kapaszkodtak bele s ahogy minden erejét összeszedve, káromkodva ellökte őket, egy újabb rohamozó tömeg valósággal besodorta a taverna nyitott ajtaján, s alighogy viszanyerte egyensúlyát, úgy piruettezett, mint a lúd a jégen, de nem esett el, észrevette az összehajló alakokat. Igen, a tisztek ott ültek a félhomályban, egy sarokasztalnál, s Figyelmessy őrnagy, komoran forgatva hosszú, zongoraművész ujjai között, borospoharát, épp arról beszélt, hogy soraikba árulók fúrakodtak és amikor ez tudatosodott bennük, rájöttek, már nincs visszaút, győzni kell vagy meghalni!…

Itt tartott amikor észrevette őt s elmélkedéseit brutálisan megszakítva emelkedett fel, hogy fogadására siessen.

- Itt vagyunk, mein lieber Franz – integetett. – Takács Ferkó – fordult a többiek fele. Megérkezett.

- Na végre! – állt fel Szerémy is és esetlenül vigyorgott, nem is titkolva örömét. – Már azt hittem valami bajod esett – verte hátba, ahogy leroskadt a mellette lévő üres székre.

- Ugyan – vigyorgott selymán Figyelmessy és kacsintott. – Biztosan a pásztoróra húzódott el…

Takács elvörösödik, magyarázkodni kezd, nagyon nehéz eljutni valahonnan valahová, az utcák és terek tele vannak boldog, életvidám farsangolókkal, fejtegeti, s csak későre veszi észre, hogy a levegőbe beszél, a többiek figyelme már elfordult tőle, kapitánya ugyan, bort is töltve egy üres pohárba, fejével igazította, hogy igya meg, de amikor kérdezni akart valamit, szigorúan rápisszegett és elmélyült figyelemmel hallgatta tovább a varázslatos előadónak bizonyuló Figyelmessyt, aki épp Mack zelegór, kibírhatatlanul nehéz természetéről beszélt s arról, hogy egyszer a török előtt szinte lebuktak, amikor véletlenül összecserélték a hamis útiokmányokat és így került Zamut József máltai születésű török alattvaló papírja őhozzá, és az eredetileg neki szánt Corinne Páter kefalóniai angol állampolgáré a mérges, valami miatt mindég dühöngő ezredeshez, ami még nem is lett volna baj, a baj akkor kezdődött amikor ők, a rájuk kérdező török tisztnek a másik nevet mondták be, szerencsére nem buktak le, a török alattvaló meg volt győződve arról, hogy a ravasz angolok azért tréfálkoznak véle, hogy kipuhatolják tényleg tud-e olvasni.

A hallgatóság hangos nevetéssel nyugtázza az anekdótát s bólintanak, amikor Figyelmessy komolyra fordítva a szót, még hozzáteszi – azután jól megjegyeztük, hogy melyik útlevél az enyém és melyik az ezredes úré. Persze a bajok nem múltak el, Nistől Szalonikiig egy török basa karavánjához csatlakoztak, aki feleségeivel, gyermekeivel, őrkatonáival, szolgáival utazott. A basa először igen felmelegedett irányukba, hiszen ő mentette meg két kisgyermeke életét. A kölykök egy átalvetőben utaztak, öszvéren, azonban, a szakadékos úton, az állat egyszerre csak megbotlott, kapaszkodott, vergődött, de látnivaló volt, hogy már elveszítette egyensúlyát s csak a csoda mentheti meg. Azonnal alázuhan a szakadékba. Ám ő nem veszítette el a lélekjelenlétét s hirtelen megragadva a gyeplőt, minden erejét megfeszítve felhúzta a kétségbeesetten bőgő öszvért a biztos ösvényre. Ám nemcsak a basa volt hálás, hanem gyönyörű felesége is, aki meg-meglibbentve fátyolát, félreérthetetlen szemeket meresztett megmentőjére és rózsás ajkát időnként piros nyelvével megnyalva, mélán kezdett valami ismeretlen, szomorú dalt dúdolni, Mack legnagyobb rémületére. Az ezredes fél, hogy az ő csélcsap természete bajba sodorja őket s ez szinte meg is történt, ugyanis a Bregalnica patak hídján átmenőben, a hölgy, ő ma is úgy gondolja nem egészen véletlenül, a vízbe ejtette hímzett papucsát és ő született gavallérként azonnal beugrott érte, kihozta és átnyújtotta, a basa legnagyobb döbbenetére, aki ettől a perctől kezdve láthatólag elhidegült, köszönését sem fogadta, Mack pedig egyre zsörtölődött, majd meglátod Fülöp, még meggyilkoltat ez a féltékeny vadállat…

A többiek nevetnek.

Takács elképzeli az őrnagyot, amint vízbe ugrik egy női papucsért, hogy azután utánozhatatlan grandezzával nyújthassa át a lefátyolozott hölgynek, s elvigyorodik. Figyelmessyt bámulva észreveszi, hogy mellette egy ismeretlen fekete szakállas, szikár férfiú ül, aki, valami hatodik érzékénél fogva felfigyel arra, hogy ő fixírozza és feléje fordulva, félreérthetetlen mozdulattal mutat magára s mormog valamit, talán a nevét. Ő nem érti, újra remegni kezd, rossz előérzete fokozódik, de aztán az ismeretlen unottan elfordul -, újabb vendégek érkeznek: Földváry ezredes, a vörössipkások hőse, a medvetermetű Ihász ezredes, Kossuth őrizője s két fiatalabb ismeretlen tiszt…

- Ki ez a férfi? – kérdezte ő suttogva Szerémyt, amikor a szakállas, sovány férfi felállt és eltűnt az illemhely irányába vezető félhomályos folyosón.

- Zerffi Gusztáv honvédszázados. Hírlapíró.

- Petőfi ősi ellenfele – húzta el a száját Földváry.

- És közismert spion – tette hozzá rekedten Ihász Dániel és köhögött. – Elintézzem?! A kormányzó úr se bízik benne. A spionkodásokat, nyilván nem tudjuk bizonyítani, de azt igen, hogy a fickó igen szereti keverni a szart, s szeret összeugrasztani mindenkit mindenkivel, mintha semmi egyébb dolga nem lenne a földön. S mindenkinek igyekszik a bizalmába férkőzni, Szemerének éppen úgy, mint Klapkának, Telekinek pontosan úgy, mint Pulszkynak. Megbizhatatlan, semirekellő kófic!…

- Ugyan Dani – Földváry nevet és felmeli poharát. – És ha kém is, ha besugó is? Kit árulhat el miközülünk, és kinek? Ma itten vagyunk, holnap ott, az igaz, hogy mindannyian halálra voltunk ítélve, de ezt azután semmisnek nyilvánították s még egyszer nem dugjuk a fejünket a hurokba. – Az ezredes mélán érintette meg a szóbanforgó, megőrzésre érdemes fejet és kiitta poharát, - te visszaméssz Turinba, gondolom, a kormányzó úr mellé, ti pedig – mosolygott Figyelmessyre és Szerémyre - elhúztok Amerikába, hiszen a légiónak vége.

- Hátha még nincsen – sóhajt Figyelmessy – Ő a maga részéről – teszi még hozzá fojtott hangon, mintha nagy titkot árulna el, - bízik Türr Pistában, de bízik magában a nagy Garibaldiban is, akit légiósként és huszárként személyesen is sikerült megismernie s egy legendás piros inget is kapott tőle ajándékba.

- Ugyan, uraim – dohog tovább Földváry – engedjük el már kissé magunkat. A dalnak vége és azonkívül is, ha nem figyeltek volna fel rá, karnevál van, farsang, ilyenkor illik mulatérozni, bolondozni s ő a maga részéről igyekszik kihasználni az időt, eleget ült egyedül Gyergyóban, az udvarházában, szemben a tükrökkel, melyekben (három nagy velencei állótükörben) hullámzott a múlt, s estéről, estére újjáélte csatáit: Tápióbicske, Isaszeg, Vác. Azok a lovasrohamok uraim, amikor az ember elengedi a gyeplőt és kivont karddal vágtázik szembe az ellenséggel, szabadon, mint a szél…

Az ismeretlen viszajön az asztalhoz, leül, mogorván néz szét és mohón issza ki poharát, majd érdeklődve Figyelmessy felé fordul.

- És Mack? – kérdezi. – Hol van most? És mi a véleményed a viselkedéséről, kérlek? Tényleg annyira egzaltált és annyira szórakozott, ahogyan mondják?

- Hogy jön ez ide? – csattan fel a morcos Ihász és dühösen kezdi fixíriozni az elvörösödő Zerffit. – Ellenőr talán az úr? Nem vagyunk vaspályán. És hajón sem. Eltévesztette a helyet, kérem. Mielőtt megkeresné, arra válaszoljon, hogy ki írta azt a verset, hogy Akasszátok fel a királyokat.

- Vagy azt – neveti el magát Figyelmessy -, hogy ül a juhász a szamáron, földig ér a lába?

- Petőfi írta – süti le a szemét Zerffi.

- Akit ön megbírálni merészelt – morrog Földváry is és ráakacsint Ihászra. – És aki nekünk erdélyieknek, székelyeknek, igaz Gerzsonkám – veregeti meg Szerémy vállát -, feledhetetlenül írta, hogy nincsen elveszve még a székely vér, minden kis csöppje drágagyöngyöt ér…

- Tényleg kedves uram – emelkedik fel Ihász – mi baja volt önnek a Nemzeti dal költőjével?

- Dehát amikor ő ezeket írta – dadog Zerffi és remegni kezd az idegességtől, arcán nagy vörös foltok ütnek ki s keze is úgy reszket, hogy poharából az asztalra loccsan a bor -, akkor még sehol nem voltak ezek a versek, akkor még…

- Hagyjad már, édes Dani bátyám – emeli fel poharát a nyugodt Figyelmessy és türelmesen kezdi fejtegetni, hogy Mack ezredes úrról, mindent meggondolva és mindent megfontolva csak a legjobbakat mondhatja. Egyszer a velencei csatában (ő a maga részéről – néz Földváryra, – ezt szokta újraélni s néki ehhez nem is kell tükör! ) egy általa irányított ágyú golyója ellőtte Jellasic adjutánsának a lábát, mire a gonosz bán elismerően jegyezte meg, hogy milyen jól lőnek ezek a fránya francia tűzérek. És azt is számításba kellene venni uraim, hogy amikor Klapka tábornok úr csapatokat kért a forradalmi kormánytól, Kossuth, a követelt tízezer ember helyett Mackot küldte Komáromba egyedül, tűzérlő parancsnoknak. A híre, meg kell mondja, előtte jár, ma is látja őt, amint nagy verestollas kalapjával ide-oda integetve megy az utcán, kezet szorít az emberekkel, mindenkihez van egy jó szava s mindenki érzi, hogy igen ő is itt van velük és amig itten van már nagyobb baj nem lehet…

- Most nem a veres kalapjáról van szó! – Zerffi hangja metszően éles, noha keze árulkodóan egyre jobban remeg. – Hanem az összeesküvésről! Igaz, hogy ön, kedves Figyelmessy, női ruhában volt kénytelen menekülni?

Földváry fölnevet. – Gyönyörű lány lehettél, kedves Filippó!

- Valami vacsora a mélyen tisztelt uraknak? – gurul az asztalhoz a kövér és kopasz taverniere és az asztaltársaság figyelme Mack ezredes, vörös tollakkal díszített kalapjáról és híres Komárom váráról, váratlanul elfordul. Takács aggódva látja, hogy Figyelmessy és Zerffi szemük sarkából némán méregetik egymást s rossz előérzete, ha lehet még fokozódik. Talán legjobb lenne leütni és kivonszolni az utcára ezt a spiont, gondolja révetegen, de nem mozdul.

- Sok rosszat hallani terólad, barátom.

- Ne higyjen a szóbeszédnek – fordul el unottan Zerffi -, s hosszú életű lészen a földön. Mein bruder Filippó…

Takács is rendel, sültet, mint a többiek és szeme sarkából a fáradhatatlanul anekdótázó Földváryt figyeli. Az ezredes bátorságáról, vakmerőségéről legendák keringenek ma is, katonái, a vörössipkások, akár a halálba is, vakon követték volna s az utolsó pillanatig hitték, hogy az ezredesük burokban született, sebezhetetlen, nem fogja se golyó, se szurony, hiszen számtalanszor látták, amint kivont karddal vágtázik az ellenség állásai felé és soha semmilyen golyózáporban, csetepatéban nem görbül meg a haja szála sem. Vajon tényleg sebezhetetlen? Tényleg burokban született volna? Boszorkányos!…

- Hanem ti ott, Zaránd megyében, jól elcsesztétek a dolgot édes barátaim, - morfondírozik Földváry ezredes és az evést befejezve, elégedetten gyújt rá egy szivarra és hátradőlve figyelmesen nézi őket.

Szerémy sóhajt és a bodorodó kékes füstben hirtelen, átmenet nélkül lángolnak fel Abrudbánya házai, ők, emlékezik borzongva Takács, ott lovagolnak az égő házak között, a sűrű füstben, a főutcán kifordított bundájú mord alakok rázzák lándzsáikat, üvőltve köröznek körülöttük, de ahogy kiröppenő kardja megcsillan a füstfelhőt áttörő napfényben, átkozódva menekülnek a lángoló házak közé. Voltak, nem voltak…A múlt kísértő szellemei ők. Egyszerűen nem tud szabadulni nyomasztó árnyaiktól. Jönnek nappal és éjszaka, összekeveredve a rikítóra pingált indiánokkal.

- Hatvani volt az oka mindennek – hallja valahonnan távolról Szerémy fátyolos hangját, amelyen áttör a visszafojtott érzelem.

- Hatvani? De ki is volt ez az ember?

Aztán már nem hall semmit, szabadnapos, vidám tengerészek özönlenek a tratteriába, álarcos lotyókat vonszolva magukkal a mellettük levő asztalnál foglalnak helyet.

- Olyan Erdély, ezredes uram, mint egy vérző seb.

- És Székelyföld?

- Mint Csaba királyfi kiterítve. Brassóig ér a lába. A feje meg valahol Vásárhely környékén. Az egyik szeméből ered a Maros, a másikból az Olt.

Valóban hallja ezeket a talányos mondatokat, valóban kimondja ezeket valaki, vagy képzelődik?

Megdörzsöli a homlokát és szétnéz, mint aki álomból ócsudik.

- Gelatina di porco? – jön az asztalukhoz ismét a szívélyes kocsmáros, de Ihász ezredes dühösen, a kelleténél idegesebben zavarja el. – Sült hús után kocsonya, bolondok ezek a taljánok!

- Egy link temesvári jogász, sejthetően kriptomán és nagy demagóg. – magyarázza tovább Szerémy.

- Ő ez nem érti. És azt sem, hogyan kerülhetett egy ilyen kófic, egy ilyen átkozott hasbeszélő, akinek állítólag ragadt a keze és nem tudott elszámolni a közpénzekkel, a Csutak Kálmán helyére, aki mégiscsak képzett és igen vitéz katona volt?! Egy katona helyére egy megbizhatatlan civil?!

És az ígéretesnek induló beszélgetés, mint elátkozott vándorokat az alamuszi ingovány, szippantja be őket, sodorja, mint az örvény és a fejük körül, akárha eltévedt pisztoly-vagy puskagolyók, nevek és dátumok röpködnek és körülöttük ott kereng elveszetten a mit sem értő, kétségbeesett Zerffi, a titkos spion és szamárfülei nőnek igyekezetében, ahogyan megpróbál lépést tartani a többiekkel egy számára ismeretlen terepen, de arcára van írva a kudarc, a csalódottság, hogy őt ezek megint kihagyták mindenből, noha ő igyekszik, ő mindent tudni akar, de semmit nem ért, kombinációi csalják tévútra, lemarad a füstben, az égő Verespatak házai között. Lándzsás népfelkelők fogják körül, üvöltve bökődik lándzsáikkal, de a kivont karddal vágtázó huszárok átmenetileg megint elzavarják őket és Szerémy kapitány megfontolt hangon idézi Csutak Kálmán honvédőrnagy kiáltványát, a lázadó néphez: ”A szabadság igaz bajnokai, Magyarhon kormányzó testülete, engem egy katonasereg élén küldött hozzátok, hogy az istentelen ámítók által tévútra csábult szíveiteket és karjaitokat a népszabadság kivívására, mire mint nép hivatva vagytok, megnyerjem, megszerezzem, kirendeljem. Az igazhívő magyarok kormánya e szép vállalathoz két eszközzel ruházott fel engem, egyik a hódító, felebaráti szeretet és ti nem értétek meg azt; az erőszakot az igazság hatalma teremti, és ti, midőn fellépett az bennem, gyáván hajoltatok meg előtte és honnan tevékeny karjait – pár percekre – elvoná, magatok vakon, embertelenül alkalmaztátok. Oláh embertársaim! Hallgassátok meg szavaimat. Én eddig csak ott sújték, hol fenyítő karjaimat a bűn fertelmessége hívta fel, nem irtottam fajotokat, mint ti, kik buta-gyáván kínzátok s ölétek ki a védtelen árvákat s özvegyeket. Én eddig csak az ellenünk röffent gazok táborába menekülő, javíthatatlan vétkesek házait rombolám szét azért, hogy tulajdonosaik a békeszerető polgárok között hajlékot ne találjanak, holott ti, válogatás nélkül porrá, s nektek úgy, mint nekünk használhatatlanná tettetek bősz dühötökben, várost és falut. Én az öntudatos vétkest üldözém, mig ti a csecsemőig kiirtátok mindent, mi az igazak, jogszeretők, s a béke-és szabadság óhajtók fajához tartozott. Oláhok! Ez bosszút és elégtételt kíván. De én nem követhetem az emberi indulatok szenvedélyes szavait, engem egy világölelő, higgadt kormány rendelete vezérel. – Azért ennek meghagyása folytán tanácsolom. legyetek józanok, halgassátok meg az ész sugallatát. – Mi eleddig, mig egy nép vérén táplákozó kormány, a rokon népek közé, a kiirtás eszméit el nem hinté, testvérileg éltünk egymással; legyünk, ha tetszik testvérek ezután is. Zaránd megye népe! Vessétek meg a zsarnok császári család incselkedéseit tenjavatokért; legyetek szabadok, legyetek emberek, s nem – mint eddig valátok – igavonó marhái egy bitor hatalomnak, mely benneteket elbizakodottságában otromba eszközül használ. – Ezennel mondom, türelmünk pohara csordultig tele. Nyolc napot adok a jóakaratú elcsábultaknak megtérésre, azon túl Istennél a kegyelem! Mert nekem rendeltetésem; vagy meghódítani e megyét, vagy földjét, mint tiszta földet, ha egyetlen lakó nélkül is, visszaadni a magyar hazának. – Gondolkozzatok és térjetek meg. – Brád, ápril.20.1849. – Csutak Kálmán seregvezér.”

- Seregvezér!? – Földváry Károly tűnődve bámul szivara kékesen bodorgó füstjébe. – De akkor se értem, hogyan került oda Hatvani?! Csutak a megbékélés útján volt, ezt bizonyíthatóan önkezétől származó, elébb hallott érdekes és a Bem elképzeléseivel több ponton is egybeeső kiáltványa s bizonyítja, kiséretében ott volt, a Iancuékkal, az elején eredményesnek tűnő tárgyalásokat folytató Drágos is, ez a balszerencsés ember, aki egyezkedni próbált, ismétlem, úgy tűnt legalábbis, hogy nem is sikertelenül, s aki elkerülhető, tragikus halála pillanatáig elkötelezetten és vakon hitte, hogy rendbe lehet hozni a dolgokat. Ördög és pokol. Dehát mi történt? Ti ott voltatok, nem? – néz figyelmesen Szerémyre.

- Az ármány, mon colonel. – Figyelmessy most nem mosolyog, mereven figyeli saját, szabályos alakú arcát, poharában álnokul megcsillanó bora tükrében. – A kettős, sőt hármas vezetés, Kossuth is irányított, a hadügyminisztérium is, szép magyar szokás szerint nem tudta legtöbbször a jobb kéz, hogy mit csinál a bal!…A turáni átok is, persze. Megszokhattuk balcsillagzat alatt álló históriánk során, hogy nekünk mindég a rosszabb változat jön be.

- Igen – folytatja ugyanazzal a lendülettel Szerémy. – Csutak is önfejű ember volt, konok székely és a Zaránd megye frissen kinevezett kormánybiztosa, bizonyos Sántha György is az volt. Ráadásul híú is, frissen szerzett hatalmához jogkör is kellett neki s kezdettől fogva bizalmatlanul tekintett a parancsait semmibe vevő, az ő prioritását el egy pillanatig el nem ismerő Csutakra. Ráadásul nem is ismerték egymást, hát hogyan is bizhattak volna egymásban?!

- Igen, igen, olyan Székelyföld, mintha Csaba királyfi fekünne kiterítve és olyan Erdély, mint egy örökké vérző seb, egészen olyan…

Megrettenve néz körül. Hallucinál a fáradságtól? Képzeleg? A hang síratóasszonyok monoton énekébe vész. Ott énekelnek ezek a fekete ruhás, fekete fejkendőjüket mélyen szemükbe húzó asszonyok Verespatak lángoló házai között, fogatlan szájuk éneke tenger. A falu lánggal lobogó házai felrepülnek, de nem tűnnek el, makacsul köröznek a levegőben, mintha emlékeztetni akarnának valamire… Ott lovagolnak a füstben úszó főutcán, rongyos, zokogó emberek fogják körül őket. Lova toppant, felnyerít, dobogtat, fújtat, prüszköl, eszelősen nyerít, újra meg újra, de újabb és újabb rémálomba illő alakok bukkannak fel a használaton kívül helyezett tárnák nyílásaiban, szemüket dörzsölve, vakon pislognak a fényben és könnyeiket dörzsölik. Mióta bújkálhatnak, úristen? Feléjük támolyognak, kezüket, ruhájuk szegélyét csókolják, lassan kezdik megérteni, megdöbbenve és megrendülten kezdik felfogni mit is élhettek át, az elmúlt napokban, ezek a szerencsétlen, árva bújdosó magyarok, miközben a tárnák nedves, levegőtlen lyukaiban bújkáltak, a vérükre szomjazó, őket halálra kereső, fanatizált csürhe felégette lakóházaikat, amelyek számonkérően ott lángolnak a fejük felett a levegőben napokig, mintha soha többé nem akarnának eltűnni. Aztán a helyszínek kicserélődnek, az indián falu, hat évvel később, mintha Verespatak mása lenne, mintha a zarándi tragédia ismétlődne meg, a föld egy másik, távoli pontján az Isten háta mögött. Lánggal égnek a nyomorúságos kunyhók, akárcsak akkor, ott a lakóházak s az évek, ahogy a megrendülő Szerémy fogalmaz, nagyítók is, de a régi örömök nem takarhatják el a sérelmeket, kinagyítják inkább, hogy ne feledhesük el őket soha.

Hát így kell ennek lennie?!?

Akkor ott, az indián faluban, úgy döntenek, hogy ebből elég, Vadnyugat meghódítását a maguk részéről befejezik, a szűklátókörű, idióta, infantilis és kapzsi hódítók mellett többé nem fognak ők semmilyen testőr-szerepet elvállalni, elegük lesz darab időre a terjengő erőszakból és a nyomorúságból, a vérből és a lángoló házak füstjéből, a démonokból, a lidércekből és a rögeszmékből.

Az öreg indián törzsfőnök a lángoló kunyhók közül kerül elő. Pillátlan fekete szemével hidegen, már-már érzelem nélkül mered rájuk. Aztán elfordul és könnyek nélkül sír, csak a válla rázkódik. Váratlanul tűnik fel mögötte a sunyi, részeg telepes és vigyorogva emeli fel véres vadászkését s ő csak annyit lát, hogy kapitánya felvijjog, mint egy sas, elsodorja a pionírt s maga mellé ragadva a tehetetlenül bámuló öreg indiánt, aki fásultan, mozdulatlanul, mindenbe beletörődve várta a halálos döfést, hogy – amint később megvallotta – követhesse legyilkolt népét a boldog vadászmezőkre, vágtatva hagyja el a falut. Ő ide-oda fordulva követi. A levegőbe lövöldöző részeg telepesek az elején nem is figyelnek fel a szökésükre s miután a magához térő, folyamatosan csukló, elgázolt részeg civilizátor tudatja velük, hogy mi is történt, ők már messze járnak és Vadnyugat büszke és bátor pionírjai lemondanak követésükről. Pár perces vágta után érnek be a sziklák közé. Az öreg leugrik a földre, térdre esik, törött botját markolva torokhangon kezd énekelni, látszólag nem is vesz tudomást senkiről és semmiről…

Olyan volt, bámulja ő, leugorva lováról és a kimelegedett, idegesen remegő állat nyakát simogatva, mint az a verespataki öregasszony, aki a tőlük kapott kenyérdarabkákat, fogatlan szájjal majszolva meredt a semmibe. Bevallása szerint akkor már öt napja bújkált étlen és szomjan a sötétben, nem evett, mert nem volt mit, nem ivott, noha többször is megpróbálkozott a pocsolyák bűzös vizével, de a patkányok állandóan megzavarták, az időt sem érzékelte, s csupán azt bánta, hogy amikor jött a hír a lázadók dúlásairól, nem volt ideje némi élelmet magához venni és vizet, s így a sorsnak kiszolgáltatva, étlen-szomjan bolyongott a sötét, nedves, bűzös bánya járataiban, hiszen még egy szál gyertyát sem tudott magához venni. És a megelevenedett árny köré gyülnek a többiek is, egymás szavába vágva idézik az átélt rémségeket, az öregasszony közben némán morzsolgatja a kenyeret s azt kérdezi, mondanák meg a tiszt urak – és pillátlan szeme rájuk mered - ha az ő háza leégett, hol fog ő most már ezután lakni?! Ki ad néki új házat? Vagy költözzön ki végleg ide, a használaton kívül helyezett bányákba, ahol idei-óráig a sötétben meghúzódva s a patkányok neszezését egyre nyugodtabban figyelve, nyugton lehet?! Hiszen itt már nem nyaggatja senki, itt már az életén kívül semmit nem vehetnek el tőle. Igen, hol fog lakni ő, hol fognak lakni ők, ha a drága nagyar vitézek – simogatja ruhájuk szegélyét s könny nélkül sír – majd megint elmennek a dolgukra, ki fog vigyázni rájuk? Vagy ez már mindétig így lészen, ezután állandóan menekülni kell nékik, balszerencsés magyaroknak a feltüzelt oláh népfelkelők elől? Mostantól immár állandóan banditák és haramiák fenyegetik megmaradt egyetlen vagyonukat, az életüket?!

Igen, erre válaszoljanak a tiszt urak? Ki fog vigyázni őrájuk, zarándi árvákra? Ki fogja őket ezután megvédelmezni?

Hat esztendő múlva, a messzi Amerikában, a sziklák között térdre esve és kifordított szemmel meredve az előbb rakott tűzbe, törött botját eszelősen markolva, tört angolsággal, mintegy az égnek és a mindenütt jelen levő Manitunak panaszolva fel, népe és faluja szőrnyű pusztulását, szinte ugyanezt kérdezi tőlük az agg, megkeseredett indián törzsfőnök is. Ki fogja megvédeni őt, és azokat, akik a tűzben bújkálva. valahogyan mégiscsak életben maradtak, ha mi elmegyünk? Mi lesz vele? Mi lesz népe maradékával? Mi mostan megvédtük őt, ez is Manitu akarata lehetett, nem szól semmit, az Isten úgyis jobban tudja mit akar véle és velük, és útjai kifürkészhetetlenek, de sejti, hogy majd csak akkor ölik meg őt. amikor mi már nem leszünk itten, de lehet, rögtön azután, ahogyan mi elmentünk és magára hagytuk, lehet máris a sziklák között leselkednek vérszomjas, gonosz gyilkosai s csak a távozásunkra várnak, s mintha csak a többször felemlegetett Manitu hallotta volna meg, még élő, egyetlen híve panaszát s bizonyítani akarta volna, hogy igazat beszél, az emberfejekre emlékeztető, hatalmas sziklák között feltűnt két vérszomjas telepes, himbálóztak a nyeregben, imbolyogtak, félő volt, hogy hamarosan fejre esnek a hős vadnyugati pionírok, ócska kis keljfeljancsik, időnként fel-felüvöltöttek - nem tudni kínjukban vagy örömükben, vagy a saját hangjukból igyekeztek bátorságot meríteni? – mintha kerestek volna valamit vagy valakit s előttük lassan világosodott meg, hogy ezeket küldték utánuk s hogy az öreg indiánt keresik, az egyetlen túlélőt és nyilván minket is, megbizhatatlan árulókat, akik, ki tudja milyen önös érdekből vagy ismeretlen szeszélyből fordultunk ellenük… De mivel ellenük fordultunk, mi is aláírtuk saját halálos ítéletünket, hiszen ők nem kockáztathatnak, a vérengzésnek titokban kell maradnia, nem maradhatnak életben szemtanúk, hiszen bepanaszolhatják őket a kormányhivatalokban s ennek beláthatatlan következményei lehetnének.

Talán erre gondol Szerémy kapitány is, talán másra, de kezében, ahogy üvöltve fedezik fel őket, a puskájukkal hadonászó telepesek, azonnal megdördül a Colt. Két lövés. A két hőst a sziklák közé rejtik el s az öreget is lóra ültetve (az egyik telepes elárvult lovára )s a másikat kötőféken maguk után húzva indulnak el a sziklák között, az elárvult vidéken, életük talán leghosszabb útjára, zord és kilátástalan komor egek alatt, lakatlan vidéken vonulva Frisco felé…

De akkor,’49 szomorú tavaszán nem vihették magukkal ama szerencsétlen öregasszonyt. Balszerencsés futárok voltak maguk is, akik életük kockáztatásával juttatták el a kormány és a hadügyminisztérium üzeneteit és utasításait a címzetteknek, de nagyon sokszor elkéstek. Igyekeztek mindenesetre, amennyire egyáltalán képesek voltak rá, megnyugtatni a nekikeseredett és bömbőlve a földet kaparó és mindenáron velük tartani akaró öregasszonyt, némi élelmet és pénzt is hagytak neki. A néne, amikor látta, hogy minden hiába, nem viszik, mert egyszerűen nem vihetik magukkal, egyik pillanatról a másikra abbahagyva az iszonyú, torokhangon előadott panaszáradatot, elkomolyodva áldotta meg őket s éppen a gomolygó jövőjükbe igyekezett pillantani, pillátlan fekete szemével, amelyben az őrület eszelős, törpesipkára emlékeztető lángjai lobogtak, amikor egy tépett köntösű, szintén eszelős tekintetű fiatal lányt vezettek eléjük, a vérengzéseket megúszó, elkeseredett élvemaradottak..

- Igen, róla is megemlékezett megrázó vallomásaiban bizonyos Másvilági Antal, zarándi túlélő – hallja Szerémy határozott és férfias baritonját és megborzong. Hangosan gondolkozott volna? Miközben kényszeredetten emlékezett, a félhomályos trettoriában, de nem, inkább travernában feltámadt volna az eszelős, áttekinthetetlen és legyőzhetetlen múlt? Véletlen egybeesésről lenne szó? Szemét dörzsölve kábultan néz körül, a fal mellett, szorosan a nedvesség hieroglifáihoz tapadva ott áll a lány, a részegen gajdoló, a heherésző lotyókat tapogató tengerészek között és feléje néz – dacosan, vonzón, felejthetetlenül…

Érthetetlen, hogy a matrózok és társnőik hogyan nem látják?!? Mindenesetre tudomást sem vesznek nyugtalanító létezéséről. Hogy van ez?!?

- Rózsa, így hívták a lányt – fejtegeti komoran Szerémy kapitány, a szemmel láthatólag döbbent tiszteknek – egy nagy vasszekrénybe bújt a részeg s felheccelt, mindenáron magyar vért inni akaró lándzsás népfelkelők elől, akiket prefektjeik és tribunjaik képtelenek voltak megnyugtatni. Rózsa tehát a szekrénybe bújt, nem is találták meg, viszont rágyújtották a házat, s így Rózsa, így hívták, nem, Ferenc? – néz kérdően jóváhagyást várva tőle – szinte megsült a felforrósodó vasszekrényben s tiszta csoda, hogy meg nem fulladt, mindenesetre veres, égő csipkebokorra emlékeztető haja órák alatt fehéredett meg, de végülis élve úszta meg a nagy kalandot, még időben menekült ki a forró vasszekrényből, maga sem tudja hogyan osont ki a ház üszkös, parázsló romjai közül; kijutott az égő faluból is; teste teli volt felhólyagzó és levező sebekkel; egy részeg katona megállította a falu határában, meg is bökdöste lándzsájával, de a tűz fényében csak a fehér haját látván azt hitte öregasszony és röhögve bocsátotta útjára, ő tovább rohanva eljutott egészen a bányákig, ahol idáig menekülő szerencsésebb, legalábbis általa szerencsésebbnek tartott falus-felei sejtései szerint bújkálhattak, valahogy bevonszolódott az egyik biztatóan ásító lyukba s csak akkor esett össze és veszítette el az eszméletét, amikor már bent volt a megnyugtató, védelmet adó sötét tárnában…Már a patkányok is rágcsálni kezdték szerencsétlent, hiába nyüszített, képtelen lett volna megvédeni magát, amikor a különös összetéveszthetetlen zajra felfigyeltünk mink, ottan bújkálók – meséli egy öregebb túlélő – és elindultunk megkeresni a zajok eredetét. Rá is találtunk szegény Rózsikára és magunkkal vonszoltuk a mélyebb járatokba, azután érkeztek meg a keresésünkre kiküldött részeg gyújtogatók és kurjongatva álltak meg a tárna bejáratánál, a sötétség és a fojtó bűz elriasztotta őket, nem merészkedtek beljebb, tüzeket raktak, hogy kifüstöljenek…

A Rózsa nevezetű lány hozzátapad a falhoz és merően néz feléjük.

- A vasszekrény ízzott már – mondja – már nem is voltam egészen magamnál –sikoltja-, mintha kemencében ültem volna, alig kaptam levegőt, apácskát láttam, akit mellbeszúrtak, pedig saját nyelvükön üdvözölte, az udvarunkra betörő hódítókat, s Buteanu, az egyik prefekt is barátja s hajdani iskolatársa volt.

- Őt Hatvani ölte meg – mondja elgondolkodva Szerémy -, saját kezűleg.

Mire Ihász idegesen – Ő viszont változatlanul azt nem érti, hogy ez a kófic ügyvédbojtár, ez a napoleoni karrierről és fényes hadi dícsőségről álmodozó, idétlen kerti törpe, egyszerűen hogyan kerülhetett oda?…

- Amikor Csutak immár ura lett a helyzetnek, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy korlátlan úr s Drágos, a szegény jó Drágos, lecsillapítja a lázadó tribunokat és perfekteket, mindkettőjüket, érthetetlen módon Debrecenbe rendelik – Szerémy tehetetlenül tárja szét a karjait. – Drágos világosan beszélt, amikor azt állította, hogy hittel hiszi, a dolgoknak végülis jó vége lesz, hogy jobbra fordul minden, hogy győz az igazság és a szabadság. Ezt írja Kossuthnak később, baljósan elhíresűlt búcsúlevelében, amelynek egy lemásolt példányát megőriztem – Kapkodva szedi elő iszákjából a megsárgult, zizegő papírlapot s tagoltan olvassa: “…én nagyon hiszem, hogy a dolognak jó vége lesz, hanem Önnek igen betses és másutt mindenütt nagy örömmel fogadott levelében aligha néhány ember bántatlanságát biztosítva lenni látandja, mert azt méltóztatik mondani, hogy HAJLANDÓ a politikai vétségekre fátyolt húzni, és nem azt, hogy valósággal amnesztiálja. Ez nekem szinte csak most tűnt fel. Miután a vérmesb természetű emberek annak értelmét taglalni s belőle fen hagyott intézkedési hatóságot vonni, koránt sem olyan óvatosak, mint azt maga a ki tűdzött cél meg-kívánná, valóban nagyon kellett keseregnem betsületességböli válalkozásomat, ha hogy rajtam keresztül járnának s a dolognak értelmet nem Ön, hanem ők adnának, mert sok emberbe átszivárgott már a tetszése szerinti intézkedés, és a Nemzet nevében e mellett.

Miután elszántam magamat, hogy a fegyveres nép közé megyek – hol azon hit uralg, miszerint csak azért tétetjük le a fegyvert, hogy fel koncoltathassanak -, s megyek, hogy capacitáljam: ha működésem közben megrohantatnának – mi nem lehetetlen, ámbár ezredes Bánffy úrral Ön levelét közlöm -, akkor én buzgalmam áldozatául esem; s ha ez történnék, az esetben Önnek honfiúi betsületére kötöm, hogy e soraimat a nyilvánosságnak adja által, hadd lássa mindenki, miként nem saját, hanem mások vétke által estem el. Csak annyira, hogy 48 órai fegyverszünetet eszközölhessek, mig t.i. én járok, kelek, adott volna Ön hatalmat, tökéletes nyugott a sikerről biztos volnék, de így a felfogásoktól, kedélyektől, szerentsétől függ az egész. Isten Önnel, tisztelt Honfi! Drágos János m.k. képviselő.”

- Az egészet úgy értelmezem – szólal meg a döbbent Földváry, szivarjáról is megfeledkezve -, hogy azért a kormányzó úrnak is meg volt a maga szerepe, a tragédiák egymásra futó láncolatában.

- Igen, Kossuth is ingadozott – folytatja Szerémy komoran. – Nem adott teljes jogú felhatalmazást a tárgyalásokra és nem adott feltétel nélküli amnesztiát sem, noha Iancuék (s ők azután jól tudták miért) elsőül éppen ezt kérték, e nélkül tárgyalásokba belemenni sem lettek volna hajlandók. Én tudom ,urak! Én voltam a futár, aki mindég mindenütt elkésett, hogy a bizalmatlanság, a gyanakvás, a megosztottság, a feljelentések mindenütt gátolták a kibontakozást. Itt is mi történik? Csutakot Debrecenbe rendelik, először Dragossal együtt is utaznak, de Várad előtt felborul a képviselő kocsija – baljós ómen! – és örökre elválnak útjaik, Csutak alezredes úr hamarabb ér Debrecenbe, ahova későbben megérkezik a jószándékú képviselő úr is, tárgyal Kossuthal, de csupán felemás igéreteken kívül vajmi keveset kap tőle, megkeseredve visszaindul, folytatni a tárgyalásokat, hiszen ahogy szomorú leveléből is kiderül, tudja, másként már nem tehet; elindul egy úton s a végén vagy a halál, vagy a béke várja, hogy patetikus legyek! Nyugtalanítja az is, hogy a jószándékú, a román-magyar megbékélés elkötelezett hívének tűnő Csutak nem jöhet vissza, őt az ostoba vádak, melyek ellen, ha fogcsikorgatva is, de védekeznie kell, ott marasztalják. A kormánybiztos sikerrel fúrja meg, miközben a Zarándon maradt, infantilis Hatvani, katonai babérokra törvén, megindítja a támadást. A románok nyilván azt hiszik Drágos árulta el őket, megölik, egyébként Iancu tudta nélkül, aki későbben nehezményezi is ezt, s kitör az általános, tragédiákba torkolló balhé, melynek során az összecsapásokban a katonailag képzetlen ügyvéd elemi hibákat vét, feláldozza csapatait s az utolsó, vesztes csatában, sorsukra is hagyván őket, a huszárokkal menekül el…

- Gondoljunk bele – töpreng Földváry és szeme eszelősen csillog – amit egy jól képzett zászlóalj némi ágyúval nyomatékosítva, napok alatt simán elintézhetett volna, váratlan fordulatot vett. Hatvanit persze nem okolhatjuk, nem volt katona, inkább azokat terheli a felelőség, akik őt odaküldték. Ő végeredményben egy nagyszájú prókátor volt, aki nem átallott megfutni, súlyos vereség közepette, sorsukra hagyni katonáit. Uraim. Mindenki közülünk harcolt a szabadságharcban, embereket vezetett, nem kell hangsúlyozni a csapattiszt legnagyobb felelőssége emberei biztonsága. Egy vezér egyszerűen nem hagyhatja faképnél katonáit…

- De zsoldjukat nem átallotta felvenni – szól bele indulatosan Figyelmessy is –, s más anyagi visszaéléseket is elkövetett állítólag! Klapka megvallotta nekem, amikor erről beszélgettünk, hogy ő, a hadügyminisztériumban kezdte meg a vizsgálat lefolytatását, a baljós Hatvani-ügyben, de ugyanakkor a tények első sorozatával szembesűlve, ingerült hangú levelet is intézett a kormányzó úrhoz, felvilágosításokat követelve arra nézve, hogy adott-e ő Hatvani Imre szabadcsapatparancsnoknak, Abrudbánya ellen előrenyomulásához, nyílt vagy titkos parancsot vagy egyszerű beleegyezést?! Más szóval tudott-e Kossuth Hatvani üzelmeiről?

- És a kormányzó úr? – kérdezi döbbenten Ihász.

- A kormányzó úr hallgatott.

És Hatvani ügye elakadt – veszi vissza a szót Szerémy -, Komoran emlegette fel a már említett Másvilági Antal, zarándi menekült, azokban a vészterhes napokban, a Pesti Naplóban, hogy a zarándi katasztrófát önös érdekből, híúságból, katonai babérokra vágyván, személyesen Hatvani Imre idézte elő. A tragédiát tudatlansága és kincsvágya okozta – azt hitte talál aranyat Abrudbányában ! – jövendőlte a szomorú túlélő -, hogy ő fel fog mentetni és hibátlannak itéltetni. Ám legyen – folytatta vésztjóslóan -, de ezrek átka kíséri őtet, és előbb utóbb utoléri…!

- Emlékezetem szerint – szólal meg halk, fátyolos hangon az eddig figyelmesen hallgató Zerffi is –, maga Jókai Mór is éles hangon kel ki Hatvani kalandor akciója ellen, az általa szerkesztett Esti Lapok hasábjain. S amig azokban a vészterhes, tragikus napokban a zarándi katasztrófát taglaló cikkírók általában bosszúállást sűrgetve emlegetik fel a románok hitszegését, addig Jókai Hatvani Imre hitszegéséről cikkezik és a békekötés meghíúsulását sajnálja, hozzáteszi, “azóta se felejtettem el uraim, Isten igazságos mindenki iránt és a perfidiát nem segíti” s arra célozva, hogy a “becsületét” védő, tovább ármánykodó Hatvani most a románok kiírtását sűrgeti, Jókai felháborodik, hogy tud egy ember ilyen ördögi lélekkel bírni, nyomja meg a tollát, hogy másfél millió ember legyilkolását tanácsolja!?…

- Igen, egyfelől hiba volt kortesvezérekre bízni az egészet, de a románok vadságára, kegyetlenkedéseire így sincsen emberi magyarázat - szól bele az egyik fiatal tiszt is és hangja váratlanul csuklik el, talán a bortól vagy az érzelmek rohamától s lelkes fiatal arca kigyúl.

- Ugyan fiacskám – füttyent Ihász. – És Kálmán? Mert Csutak barátunk is nagy előszeretettel gyújtogatta fel a román falvakat, felszámolandó az ellenállásnak és a lázadásnak még az irmagját is. A háború, kisfiam, már csak ilyen, mi láttuk hogyan ment mindez Amerikában is, nemigaz Gerzson öcsém – néz biztatóan a magába roskadt, komor Szerémyre és Takácsra is rávillan atyai tekintete - ahol a civilizáció nevében irtották ki a szerencsétlen őslakosságot, igen, az indiánokat! Infantilis és pénzéhes telepesek törtek az életükre és foglalták el a földjeiket. A kérdés – ami legalábbis engem érdekel -, hogy a múlt félreértésein és véres eseményein túllépve, ma, 1859 decemberének végén, van-e, lehet-e esély a románsággal való történelmi megbékélésre, amelyben a Cuzával pajtási viszonyban lévő Klapka tábornok úr éppen úgy hisz, mint a Duna-medencei konfederációról álmodozó Teleki László?!

A többiek fellelkesülve, egyszerre kezdenek el beszélni, mindenkinek van elképzelése, ideája, de már nem képes rájuk figyelni, a lány mellett a falhoz tapadva a repedések és a nedvesség hieroglifái közül életre kelve, feltűnik pártfogoltjuk, Fekete Sas, az öreg indián törzsfőnök is, aki jelenleg Bostonban vár rájuk a padlásszobában – melynek bérét előre egy esztendőre kifizették – mert tudja, hogy elóbb-utóbb visszatérnek és aki szerint kiírtott népe szellemei készen állanak, hogy egy adott és kedvező jelre visszatérjenek a boldog vadászmezőkről, a rögvalóságba és visszafoglalják, a boszúra érdemesült ostoba sápadt arcú hódítóktól, ősi földjeiket. A lány is megszólal, fátyolos hangon. Miután apácskát mellbe szúrták és kibuggyant száján a vér, berontottak az udvarra, magukkal rántották az ijedségtől sikoltani sem bíró anyácskát. A fejére borították a szoknyát és heten-nyolcan is végigmentek rajta, s amiután kedvük töltötték, elvágván torkát, egy cső kukoricát dugtak a meggyalázott szemérmébe, hát mondják meg a tiszt urak ő mostan mit csináljon, hogyan álljon bosszút ő, Túlvilági Rózsa, anyjáért és apjáért!?

- És Hatvani? - meditál a másik fiatal tiszt. – Ő hogy végezte? Utol érte-e a megjövendőlt átok?

- A felelősségrevonást mindenesetre megúszta – meséli Figyelmessy s újabb kancsó bort rendel. – A mi összeesküvésünkben is szerepet vállalt, önfeláldozóan, tehát bizton állíthatom, nem igaz, hogy spionkodott volna, mint egyesek – néz merően és kihívóan Zerffire – minden alap nélkül állították, besározva emlékét. ’52-ben Jubál Karcsi társaságában volt szerencsém találkozni véle, igen morózus lekiállapotban volt már akkoriban, igen megviselt ember benyomását keltette, mindazonáltal, amikor tervezgetni kezdtünk, azonnal kiütközött javíthatatlan fanatizmusa s később magával Rózsa Sándorral, a híres betyárral is találkozott s igyekezett a patrióta lótolvajt is megnyerni ügyünknek. Külön felkelési tervet is kidolgozott, s el akarta küldeni magához a kormányzó úrhoz is, de megbízottait, bizonyos Görög Dánielt és Hasslinger Károlyt, akiket szintén volt szerencsém személyesen is megösmerni, ’52 áprilisában Zimonynál elfogtak s kicsikart vallomásaik alapján, 14 további személy ellen indítottak azonnali eljárást és a vádlottakat több éves sáncmunkára ítélték, Hatvani azonban meglépett s több éves hiábavaló nyomozás után, csak ’56 januárjában fogták el, valahol Esztergom mellett. Javára írom, hogy ez a, sokak által kalandornak tartott férfiú, nem volt hajlandó, a feltételezhető kínzások és zsarolások dacára sem – vallomást tenni, sőt a tömlöcben éhségsztrájkba is kezdett, ez év március 15-én, a forradalmunk nyolcadik évfordulóján, a szó szoros értelmében éhen halt. Mindez, tudatában vagyok annak, hogy nem menti régebbi vétkeit s nem teszi semmissé az iszonyatos zarándi katasztrófát, de jelzi, hogy Hatvani…

Takács már nem képes Figyelmessyre sem figyelni, a szavak elúsznak, szédül, borzong, a lány és az öreg indián főnök monológjai összekeverednek: hogyan tűrhette ezt az égrekiáltó szégyent a jó Isten, aki mindent hall és mindent lát és mindenről tudomása van, még arról is, hogy én az ablakban bámészkodok, Károlyomról képzelegve, vagy nem festem ki rendesen az arcom, úgy ahogy kell és azt is ha mondjuk skalpolás közben feleslegesen kínozom az ellenséges törzs foglyul ejtett harcosait, és akkor is láthatatlanul jelen van amikor a kamrában torkoskodok, anyácska málnabefőttjét dézsmálom és elfehéredik a dühtől amikor látja, hogy nem vagyok képes igazságot tenni, nem vagyok képes megtartóztatni magam, a bűnök közé tartozik a mohóság is, ne légy szodé, nem vagyok képes úgy elosztani a leölt bölény húsát, hogy mindenki maradéktalanul elégedett legyen és hiába adom elő húsz változatban, hogy miről beszélgettem Károllyal délután, Manitu, aki mindent tud, hall és lát, becsaphatatlan, s lehet hogy azért van mindez mert büntet, egy úrilány, hallom anyácska hangját vigyáz magára, megtartóztatja magát, talán azért hogy azok, kik majd üvöltve és lándzsáikat rázva-köpködve és galatyolva, rávetik magukat, megtalálhassák számításaikat, elvehessék javaikat, de lehet van itt még valami, Manitu egyszerűen aludt vagy mit tudom én mással volt elfoglalva?, ha van a bangyinoknak istene röhög a fickó, aki miután kedvét tölti rajta, elvágja az anyácska torkát és törökbúzát dug a meggyalázott szemérmébe, akkor hol van? most nem tudok mást mondani nem tudom másképp felfogni elfordult, mással volt elfoglalva, a háta mögött történt az egész olyan gyorsan szűntűnk meg, hogy fel sem foghatta, szűntűnk egy miccenésre ahogy Antal atya szokta volt prédikálni, amikor felemlegeti a babilóniai fogságot és azt ecseteli, hogy az úr próbára teszi ám híveit, nem adja oda magát olyan egyszerűen, egyik pillanatról a másikra, akárhogyan is merülök el elmémben, hogy felidézzem mindazt ami volt, nem látok olyan okokat amelyek elkerülhettlenné tették volna népem pusztulását, én nem azt akarom mondani, hogy mi jobbak vagyunk bárkinél és megértem én, hogy háború, meg hogy ellenségek, szembenálló felek, de milyen háború az ahol fehérnépek, gyermekek és öregek ellen, a békés lakosság ellen háborúznak? A bűn ezer arca mered rám, akkor se tudom elfogadni, hogy rosszabbak lettünk volna bárkinél, merészek volunk, mint a hiúz, ravaszok, mint a róka, egyesek közülünk erősek voltak, mint a medve, s karunknak erejéről az ellenséges törzsek asszonyai gyászszertartásokon énekeltek, Károly, igen, ez izgatta anyácskát szegényt, hogy meddig jutottam én, az én mulya, szegény, szerencsétlen Károlyommal, akiről momentán azt sem tudom él-e hal-e, szemünknek élességét lelőtt sasok fickándozó tetemei dícsérik a porban, lábunk fürgébb, mint a szarvasok lába, erősek vagyunk és hatalmasak, miénk a mező és az erdő, a vizek és a felhők, minek kellett ide jönni ezeknek, mit keresett a fellázadó csőcselék pontosan Verespatakon? Miért jelent meg földjeinken az átkozott és hitvány sápadtarcú, a zöld, igen a zöld volt a kedves színem mindég és apácskám somolyogva mondogatta, a remény színe Rózsa, a remény színe, most szemben az emberfej alakú sziklával látom amit nem kellene; magamat az átlátszó időben sírok, ha sírni tudnék a rettenetes tengerhez mennék, de én már csak a szenvedés tengerét látom, az Adriát soha, amikor a kezemre szállott egy katibogár, nem mozdultam, fúrcsa bizsergést éreztem miért gondoltam erre a szekrényben, amikor már szinte elevenen megsültem? Miért gondoltam ellenségeimre, akiket magam elé küldtem a boldog vadászmezőkre, amikor nem bírtam megszervezni a falu védelmét, olyan vagy édes Erdély, mint vasszögekkel átalvert keresztfa, mint ráncos és repedező úszadékfa Amerika olyan vagy, de lakhatok-e benned édes Erdélyem, hazám lehetsz-e még? úszadékból építettelek Amerika, recsegsz és ropogsz, ha szél kél és borzolja a száradni kitett skalpokat, lakhatok-e még benned? Bárcsak a béke szelíd partjaira sodródnál, de erre semmi esély, egyre háborús vizekre sodródsz Amerika, hazám, én úszadékfám, lomha és sokértelmű szavaimból raklak össze, imádságból építelek újra Edély, a nap bemehet a felhőkbe, a hal a vízbe, de te nem tűnhetsz el a földbe, hiszen nélküled setét lesz a világ, komor és vigasztalan, MARADJ VELEM.

Részeg tengerészek takarják el az öreg , töpörödött indián főnököt, Fekete Sast, aki Bostonban, a padlásszoba ablaka előtt üldögél, kisszéken és népe elvesztésének történetét tanulja angol nyelven, hogy a hamarosan elkövetkező kongresszusi kihallgatásán, tolmács nélkül adhassa elő. Miközben az el-elguruló angol szavakat illeszti össze, az eget bámulja, törzse leölt asszonyaiért, öregjeiért, gyermekeiért mormol imákat, arca megbékéltnek és nyugodtnak tűnik. Elfedik a lányt is a dűlöngélő lotyók és kurjongató tengerészek, ki tudja hol bolyong, de a lelkében nincs béke, arcán lángol a harag, tudja amig vissza nem megy oda, ahol mindez megesett, nem lehet nyugalma soha…

Őrjöngve üvöltöznek a matrózok, egymásnak esnek, sikítanak a nők, a taverniere dühösen jelenik meg, fejével igazítja a hatalmas termetű kidobóembereket és hamarosan csend lesz, döndülve csukódik be az ajtó az utolsó zelegór tengerész után és a tulaj, kezét dörzsőlve kér elnézést, a nem várt malőrért a tiszt uraktól, de senki nem figyel rá, hiába hajtogatja, hogy bolondok ezek a tengerészek, hangja nem ér el a tisztekig, akik rögeszméik hálóiba kavarodva már egymásra sem tudnak figyelni, nemhogy egy idegenre…

.- És a jó Csutak? Érdeklődik Földváry komoran. – Véle mi van?

- Várfogságot kapott – világosítja fel Figyelmessy, aki mindemkiről mindent tud, egy élő nyilvántartás, egy mozgó lexikon. – Amikor az összeesküvést szerveztük Mackal, Jobállal, Rózsafi Mátyással és a többiekkel, érdeklődtem felőle is és eszméletlen dolgok derültek ki.

- Szirmok, virágok, csokréták, koszorúk. Szép magyaros összeesküvés volt, meg kell adni – jegyzi meg epésen Zerffi.

- Az úr amikor énvelem beszélget, akkor maga hallgat – reccsen rá Ihász és újra Figyelmessy felé fordul. – Csutak? Hát ő is túlélte? Mi van vele? Hol van?

- Él. Hallottam hogy irigylésre méltó életerejét és aktivitását a tömlecben sem veszítette el. Sáncmunkára ítélték pedig, talán bosszúból, hogy ne írhasson!

- Miért? Hát írni kezdett ő is?

- Ez egyáltalán nem véletlen – mondja figyelmesen Földváry, örökös szivarja füstjébe merülve. – A bukás után a letargiát az ember csak úgy tudja túlélni, ha megpróbálja újra átélni az eseményeket s megkeresni hol is hibázott! Sokan ezt, a tollal a kezükben teszik, nem véletlen uraim, hogy közvetlenül a bukás után annyi memoár született.

- S a másik indító ok: felvilágosítani a világot sosunk állásáról, zátonyra futott ügyünkről.

- Feltehetőleg – bólint Földváry is. – Énnekem Czetz beszélt egy leveléről, amelyet az aradi várbörtönből csempészett ki, hónapokkal a bukás után! Ebből az az elképesztő dolog derül ki urak, hogy az a bátor férfiú és hős katona s makulátlan jellem, Kászon nagy szülötte (aki, miközben az az átkozott, kófic Hatvani, ez a kalandor kertitörpe, a parancs ellenére s kihangsúlyozandó, a még érvényben lévő fegyverszünetet megszegve, hadi babérokról álmodozva, támadta meg Iancu seregét!) – Debrecenben, a kormányhivatalnokok színe elé idéztetvén holmi tyúkperekben, mondjuk az ellen kellett védekezzen, hogy amikor állítólag vendégül látta a megyei urakat s köztük Sántha uramat is, a pártütő és intrikus megyei biztost, a Bajcáról zsákmányolt ezüstkanalakkal terítve parádézott. Nos, mindezek ellenére Csutak egyetlen pillanatig nem mondott le a dolgok kitisztázásáról. Mert élt benne a vágy, urak, hogy tisztán lásson. Ezüstkanalakkal terített, hallgatni is nevetséges – mered felháborodva Ihászra –, mondjad Danikám mi volt, ötórai tea, vacsora, nagy estély, mulatérozás? Elképesztő, hangsúlyozta mindazonáltal Czetz, hogy az én könyvem már1849 decemberében eljutott, valami feltáratlan úton-módon, a halálos ítéletét aradi cellájában nyugodtan, tiszta lekiismerettel váró Csutak kezébe, sőt akkor olvashatta már Klapka tábornok úr munkáját is, a kitűnő Memoirs of the Independence in Hungary –t s ezekre uraim, miközben bármelyik pillanatban bakó elé állíthatták volna, részrehajlás nélkül, lucidusan reflektált. Ismétlem, pártatlanul, részrehajlás nélkül sorolta érveit, ellenérveit, rakosgatta össze a tényeket, idézte fel az eseményeket. Miután Ön szíves volt rólam külföldön kiadott munkájában említést tenni, írta a papok által Aradra kicsempészett levelében Czetznek, Londonba, /igen, valószínűleg a készséges és bátor minoriták csempészték be a forrásmunkákat és ki a leveleit/ én magam sem mulaszthatom el Önről készülő munkácskámban, mint afféle, delíriumaitól szabadulni kívánó utóemlékben, élethű emlékezettel ecsetelni a történteket…

- És meg is tette?! Olvasta valaki Csutak Kálmán emlékírásait? – érdeklődik Zerffi és megvillan a szeme, igen, mint a sakálnak a sivatagban (ez az, döbben meg Takács és elgyengül, a sakálokra emlékezteti őt ez a férfi, épp olyan sarokbaszorított, de ugyanakkor állandóan ugrásra kész, mint egy éhes sakál.) De a társaságból senki nem figyel most Zerffi Gusztávra, számukra ő már nem is létezik, a Mack-féle összeesküvésről faggatják Figyelmessyt, aki viszont, még egy pillanatig, a kiskászoni születésű székely ügyvéd és katonatiszt álláspontjánál horgonyoz le, kifejtve azon szívbéli meggyőződését, hogy ha nem folyt volna ellene Debrecenben a megalázó tyúkperek sorozata, a tragikusan meggyilkolt Drágossal igenis létrehozhatták volna a megbékélést Iancuval és gyermeklelkű népével, hiszen mi is volt a dacos és szájtépő román néptribunok egyik állandó és rögeszmés követelése, a sokat hangoztatott általános amnesztia mellett? Azon ősrégi követelésük Uraim, hogy őket is ösmerjék el erdélyi nációnak a magyar, a szász és a székely mellett negyediknek!

- De ez akkor már nem volt releváns? – hadarja az egyre élénkebb érdeklődést tanúsító Zerffi.

- És ugyan miért ne lett volna? – reccsen rá Ihász s homlokán vöröslik a baljós sebhely.

- Mert eme követelésnek az életbe lépő Unióban, amikor megalakul, létrejön a két testvérhaza közös és kihangsúlyoznám, népképviseleti alapokra épülő parlamentje – már nincsen értelme. Hiszen ebbe a törvényhozó testületbe, már nem csupán az egyes alkotmányos nemzetek küldhetik el a képviselőiket. Mostmár román származású politikusok sincsenek kizárva a törvényhozásból s ha tudnak magyarul éppen úgy megválaszthatják őket, mint bármelyik más jelöltet.

- És Kálmán, mint székely hazafi, okvetlenül a teljes, fenntartás nélküli megbékélés híve volt – árnyalja Szerémy idegesen -, nekem mint mindég, mindenhonnan elkéső s állandóan bolyongó futárnak, birtokomban van egy február 21-én román nyelvre is lefordított és kihírdetett felhívása. Idegesen lapoz jegyzetei között s sugárzó arccal lelve rá a keresett papírlapra, tagoltan, büszkeségét nem is titkolva olvassa:”…térjetek vissza ősi tűzhelyeitekhez és ne hallgassatok a véres áldozatokban gyönyört és örömet találó olygarchiák csábító szavaira…nekem nem csak feladatom, hanem komoly, föltett szándékom és célom is titeket baráti, sőt testvéri keblemre ölelni – a szabadság irigy ellenségeinek emésztő boszújára…”

- Jó, hogy nem volt ott, akkor Abrudbányán – jegyzi meg epésen Ihász -, nagyon hamar dárda járhatta volna át a szívét, kés fúródhatott volna testvéri kebelébe!…

- És március 9-én Kőrösbányán ily szavakkal fordul az őt bálványozó katonáihoz: ”…higyjétek el, hogy mielőtt hat hét szárnyalna el fölöttünk, most ellenünk harcoló oláh polgártársaink vélünk egy sorban fognak hacolva vérezni közös honunk alkotmányos szabadságáért… E nép, mely tűzzel-vassal pusztítja a magyart, ezen nép velünk együtt nyolc századon át ontá alkotmányos honunk és koronás királyunk jogaiért vérét; vagy nincsenek-e most is soraitokban, oláh ajkú társaink? Nem vérzettek-e el azok velünk együtt a csucsai, gálfalvi, Nagy-Szeben, Nagy-Szelindek, Vízakna, Szászváros és Piski örök emlékű csatáiban, éppen úgy, mint bármelyik magyar közülünk? Azért vitézek, halál vár arra, aki parancsomat átalhágva az olygarchia által ellenünk jogtalanul felingerelt oláh ajkú polgártársainkat szándékosan felbőszíteni fogja.” És még ennél is tovább megy alezredes úr – mered Ihászra Szerémy és borzong – a brádi harcok után, április 17-i napiparancsában:”Vitézek! A szerencsétlenül félrevezetett oláh polgártársaink megelégülék tovább is folytatni a fegyvertelen nép és lakosság elleni páratlan gyikolásukat; a tegnapi csata után azok vezetője kért föl engem a béke megkötésére… Ezen siker a ti érdemetek, mindezt pedig csak szigorú rend és katonai fegyelem betartása mellett lehet elérnünk… azért tudtul adom, hogy semmi mentségi ok előadható nem leend, ha valaki seregemből, valamely viszatérő oláh polgártársunkat megsérti vagy azt ingerlendi, az ellenségeskedés további folytatására…”

- Mi lett volna, ha megsértegetik vagy tovább ingerlendik őket, szegény békeszerető oláh polgártársainkat? – hallja Takács a lány felvijjogó hangját, de a tisztek már Ihászra figyelnek, aki megfontoltan fejtegeti, hogy Csutak Kálmán figyelemre méltó elképzelései teljes mértékben összecsengenek Bem tábornok felhívásaival. Hogyan is mondotta a lengyel hős? . Szerémyre pillant. – Te mindent tudsz Gerzson és a kapitány remegve máris mondja:

- “A magyar igazgatás, mely az alkotmányos valódi szabadságot akarja, mely minden múltúnkat a béke kedvéért örömmel felejt is, amely az elvakított néppel soha háborút nem folytatott, azt óhajtja, hogy a különböző nemzetiségek az egyformaság élvezete által a testvériségben egyesüljenek…”

- Nos uraim – kezdi újra Földváry ezredes, megint és újult erővel. – Ezt a bátor tisztet és széles látókörű republikánus honfit hívják holmi tyúkperekre Debrecenbe, miközben megtörténik ami megtörténik és az is elvesz, amit merész, távlatos egyensúlyozó magatartásával addig elrendelt!…

- És tartsátok észben, ne feledjétek el soha – lép elő a lány a fal hieroglifái közül, s fehér haja figyelmeztetően villan meg a félhomályban. Szembenéz a vitatkozó, ismét egyszerre beszélő, egymást túlharsogni igyekvő tisztekkel, akik belegabalyodva bűneik, elképzeléseik és rögeszméik hálóiba és mániákusan, egymásra már nem is figyelve mondják a magukét és váratlanul csengő hangon, magyarul kezdi énekelni a Marseillese-t, miközben a pult mellett a taverniere, kidobóemberei és pincérlányai egy viccet hallgatnak, törvényszerűen vigyorba merevedve, tehetetlenül bámulnak és mozdulatlanná dermed a vitatkozó asztaltársaság is, a történelem eme hitvitázó magyar múzeuma.

És ez mostmár – egy ideig? Mindörökké? – így is marad, csak a lány hangja szárnyal szabadon, mint a szél:

“Ébredj hazánknak bajnok népe,

ragadd ki híres kardodat,

nevednek esküdt ellensége

dühödve hozza láncodat.

A vérszopó tirranusfajzat

melledre szegzi fegyverét,

s véredbe mártja rút kezét,,

ha szolgálatra nem húrcolhat

Fegyverre bajnokok,

levente magzatok!

Rontsunk, rontsunk

a vérszomjúkra.

szabdaljuk halmokra.”

Énekel a lány, hangja felszárnyal és mellette megjelenik az öreg indián törzsfőnök is s pillátlan fekete szeme rezzenéstelenül mered a semmibe. Igen, szembenéz mindenkivel; elevenekkel és holtakkal.

- “A közös végzet elől nem menekülhet a sápadt arcú ember sem. Tele van nemzetségünk életével ez a föld. És éjszaka fekete az erdő, a holtak jelenlététől. Nincs olyan hely ezen a vidéken, ahol valaki egyedül lehetne. Éjszaka, amikor városaitokban az utcák csendesek, és ti azt hiszitek, hogy üresek, tele vannak visszatérő szellemekkel, akik még mindig szeretik ezeket a helyeket!…”

Takács felugrik, kirohan a tavernából, az ajtóból még egy életfogytiglani pillanatra visszanéz az elvarázsolt asztaltársaságra, a szoborként megmerevedő alakokra, mélabúsan keretezi be a látványt, aztán mélyet lélegzik, fölemeli a fejét és kilép – jobb kezével Coltja biztatóan hűvös agyát markolva – a karneváli éjszakába, s fütyörészve indul el a vidám - dévaj–nevetgélő-énekelő-táncoló maszkarások között, a farsangi forgatagban megkeresni Franciskát, még nem tudja, hogy örökre elveszítette s nem találkozhat vele többé soha, talán, hogy egész harcos, íjhúrként megfeszített életében arca, alakja, emléke után sóvárogjon…

V. Hívatlan látogatók…

Alkonyodott, a szobában megsűrűsödtek az árnyak, a homály szobrai furcsa alakzatokat formáztak: az egyik rettentő ősállatra emlékeztetett, a másik egy felfordított haldokló esőernyőre, a harmadik, egy félodalára dőlő majomkenyérfára. A sarokban újra mocorogni kezdett a hívatlan vendég, orrát fújta, krákogott és ők nevetve találgatták ki lehet vajon, most mintha Rodica is hallotta volna a láthatatlan kísértő mocorgásait.

Egymás mellett feküdtek, még mindég egymás izzadságtól fénylő testét simogatva a titokzatos szőnyegen, a piros madarak újra megmerevedtek, lehunyták gonosz szemüket, szárnyuk alá dugva véres csőrüket, mozdulatlanul várakoztak s a csendet csak az őket még mindig kitartóan kereső és szólongató költő kiáltásai törték meg.

Aztán lassan, méltóságteljesen hatot ütött a falióra.

Rodica felemelkedett, még egyszer végigsimította a hátán fekvő Boticselli mellkasát, futó csókot lehelt a homlokára és tétován bújt bele a zöld rokolyába és kételkedve kérdezte – tényleg láthatatlanná tesz?

- Miért? – csókolt bele Boticselli a mellkasán egy pillanatra sejtelmes pillangóként megpihenő tenyérbe és felnevetett.

- Hát nem tapasztalta meg? Itt koslatott Potyolinó a szobában, kétszer is átlépett rajtuk de nem látta meg őket és nem is láthatta, mert láthatatlanok voltak. Tudja nehéz az ilyesmit racionálisan elfogadni, de ez egy arab varázsszőnyeg.

- Az is lehet, Gerzson beszívott bánatában – ül vissza felesége a tükör elé és fésülni kezdi felaranyló haját, újabb és újabb kérdőjeleket és hurkokat formázó hajszálak vitorláznak az ernyedten heverő Boticselli felé, aki ebben a pillanatban elképzelni sem tudja, hogy hamarosan el kell válniuk.

- Annyira azért nem volt részeg, hogy ne látott volna meg!

- Ezek szerint csoda történt?

-Ha ez csoda volt, akkor az – emelkedik fel Boticselli és nyögve öltözködik. Eddig kétszer történt meg a családi legendárium szerint, ez a korántsem titokban végbemenő csoda és mindkét alkalommal megmentette, a varázsszőnyeg csodálatos tulajdonsága, kalandos természetű dédapja életét. Az egyik még ifjúkorában történt, egy sevillai szállodaszobában, ahol egy spanyol grand felségével találkozgatott Ödön úr, persze nem annyira titokban, hogy az őket őrjöngve kereső férj rájuk ne akadt volna! Berontott a szobába, kezében pisztoly, oldalán tőr, dédapja és a fekete nő ott feküdtek, egymásba gabalyodva, a varázsszőnyegen, mozdulni sem tudtak a meglepetéstől, akárhogy is rájuk törték az ajtót, de a dühöngő férj nem látta meg őket. Másodszor az övenes évek elején a szeku kereste az öreget, itt, a felsőtábori házban, ő éppen teázni készült, a kályhán már forrt a teavíz, amikor meghallotta a lépéseket s csak annyi ideje maradt, hogy hanyattvetődjön a szőnyegen s a dühös tisztek már be is törtek a házba, látták, hogy itt kell legyen valahol a kályhán már felforrt a teavíz, de nem látták meg s egy idő után morózusan vonultak el.

- És ő tényleg hisz ebben?! Létezik ilyesmi?

Boticselli nevet, de már nem tudja kifejteni végül is miben hisz, mert váratlanul ront be a szobába a teljesen elázó költő és tátott szájjal bámulja őket az ajtóból, hajából és kabátjából csöpög a víz.

- Hol voltatok? – kérdezi kétségbeesetten. – Már mindenhol kerestelek, tűvé tettem az udvart, a kertet, bezörgettem a szomszédokhoz is, s az eső is jól megvert. Ajtó, ablak tárva nyitva s ti eltűntök, drágáim. Mint a beteg szamár a ködben. Beszólhattatok volna a kocsmába, hagyhattatok volna egy levelet. Hol voltatok?

- Itt – mutat körbe Rodica talányosan.

- Hol?

- Itt a szobában – nevet a nő. a fésűlködést átmenetileg abbahagyva, kíváncsian figyelve az izgatott költőt.

- Itt aztán nem.

- De igen – emelkedik fel Rodica és piruettezik. – Csak te nem láttál. Biztosan sokat ittál Gerzsonka…

- Az alkohol felkohol – jegyzi meg alattomosan Boticselli is. – Ő a maga részéről mindég is figyelmeztette az ő kedves, idegenbe szakadt Gerzson barátját, akit már nem is tudja miért neveznek egyesek rosszindulatúan Potyolinónak, hogy ne igyon annyit, mert baj lesz.

- Már nem – kuncog Rodica.

- Mi nem?

- Már nem lesz baj, úgy érti már baj van!

- Dehát ő itt kereste őket legelőször és nem látta – a költő kétségbeesetten nézi őket és ingatja a fejét. – Annyit azért nem ivott, hogy…

- A mennyiség tulajdonképpen mindegy – vigyorog Boticselli. – Felfokozott idegállapotban és ki tagadhatná, hogy az ő Gerzsonkája elég régóta ilyen idegállapotban van, időnként a megszokottnál is kevesebb megárt.

- Ma őket nem veszi észre – folytatja könyörtelenűl Rodica -, holnap már meg önmagát is keresni fogja. Így megy ez.

- Boszorkányos – ingatja a fejét a költő és sóhajt. – De jó, hogy végülis megkerültek és megint együtt vannak. Nincs tehát akadálya annak, hogy folytassák a munkát.

- Nincs, hát hogy lenne? Nem fáradt?

- Semmi baja nincs, dolgozni akar…Addig jutottak, hogy a latinul is gagyogó tatár vezér megérzi a párolgó húsleves fenséges illatát.

- És orra után menve meg is találja, igaz akkorra már nem nagyon gőzölög, hiszen az urak futása és a tatárok bejövetele között eltelhetett egy szűk fertály óra is, de még nincsen teljesen kihűlve, fogyasztásra alkalmas lévén, a hős tatárok neki is látnak hamar. Kanállal nem is nagyon bajmolódnak, rendeltetését sem ismerik, sejteni se sejthetik, mire szolgál és ha láttak is már levest kanalazó gyaurokat, meg vannak győződve, hogy ezek a, ha kell, ha nem keresztet vető hiszékeny ördögök, csak a szakállukban végeznek felesleges pusztítást, amikor telhetetlen szájukat keresve kanalukkal, a szakállukat itatják. Erről – néz a költőre, aki mintha citromba harapott volna nem tudja eldönteni sírjon-e vagy nevessen – lehetne esetleg egy dal is. Mondjuk, a latinul is értő bölcs vezér énekelhetné el, miközben szájához emelve a levesestálat inna egy-két kortyot.

- Ez különösen jól érvényesülhetne a világot jelentő deszkákon – nevet Rodica. – Ilyen operában még úgysem volt.

- A világon minden csak azért történik, hogy egyszer egy könyvben megírásra kerüljön. Jobb most, mint később.

- Ne kalandozzon el lehetőleg, mert…

Tehát – néz Boticselli a magábaroskadt, tiltakozó költőre

– így lakmároznak a győzedelmes tatár harcosok, mig mohó társaik odakünn ártatlan hajadonokat és még ártatlanabb libákat hajkurásznak. Mindkettő jó nyársra tűzve, ha másképpen is és sűrgősen felgyújtják a Vojkán nevű városrészt, hogy legyen világosság. Az időlegesen meghódított város hitbuzgó keresztényei ezalatt a vártemplom megbizhatatlan de átmenetileg mégiscsak védelmet nyújtó falai mögött keresve menedéket kánonban cidriznek és énekelnek.

- Ez szintén érvényesülni fog a színpadon!

-…és hangjuk messze szállong a közeledő estében: erős várunk nékünk az Isten.

- Ezt el is felejthetjük, vagy munkácskánkkal együtt vágnak ki a béketáborból.

- Ez még a szinopszis. A tatár vezér, a dalt hallva, megvetően kiköp, ezek szerint magyarul is ért valamicskét és nekiveselkedik a borosserlegnek. Allah soha nem fordítja el tőlük a figyelmét, a gyaur kutyákkal azonban nem így van, ő már régóta kíváncsian figyeli, hogy a keresztények istene – kaftános, magos, mogorva öregembernek képzeli – mit csinál, amikor szűzei sikoltozva védelmezik megvédelmezhetetlen ártatlanságukat vagy tyúkszaros életüket?!? Az is lehet – dörmög – hogy erős menedék a tik Istenetek, de azért ezt a vakondtúrást – néz megvetően a vártemplom irányába – úgy elfújjuk az útból, mint a pitypangpihét. És felemelte a kezében szorongatott, a levesestál mellett talált virágot, hogy elfújja, de vagy a szála padlója lett már túlságosan is síkos a kifolyó levestől és bortól, avagy ő nyakalt be a megengedettnél jóval többet, a küküllőmenti leánykából, mindenesetre végigvágódik a padlón. Rossz ómen, vakarta sajgó fejét s már fel sem áll, maga mellé húzva a borostömlőt közvetlenül belőle szívja az isteni nedüt, megállapítva, hogy azért ezek a hitetlen kutyák is tudják, hogy mi a jó!…

- Ez szintén nagyon szép és szemléletes – áradozik Rodica és zöld szeme gúnyosan villan meg a tükörben. – Képzeljétek el, mondjuk a nagy Pavarottit, a tatár vezér szerepében, amint nyakalja a bort és róla énekel.

- Igen – dől be a gyanútlan költő. – Ide is kellene egy nagyária.

- Miről? – hökken meg Boticselli és pillanatnyilag annyira saját szövege hatása alá kerül, hogy nem tudja megállapítani, mi történt időközben kiszámíthatatlan hallgatóságával?…Lehet, hogy összebeszéltek – bámul rájuk gyanakodva – s most ugratják?…

- Hát arról – lelkesedik a költő -, hogy issza a bort és fennségesnek találja. Ízlik neki. Mégis, miről másról?

- Amig a vezér, a földön heverve, közvetlenül a tömlőből szíva a bort, folytatja az italozást, harcosai annak rendje és módja szerint feldúlják a várost, de egyelőre nem bajlódnak a vártemplom bevételével, rabol ki-ki közülük amit lehet lányt, libát és mindent ami mozdítható…A házakat nem tudván elvinni, felgyújtják, majd építenek a gyaur kutyák jobbakat is, - mormogja a vezér, mielőtt kinyúlna a bortól – Harcosai átmenetileg beleúnva a prédálásba s a gyújtogatásba, a megyeház ablakai alatt gyülekeznek. A benn mulatérozó szerencsésebbek onnét dobálják ki a finom falatokat: főtt tehénhúst – ez meleg kellene legyen, persze időközben kihűl -, sóban főtt tehénhúst, ezt eleve hidegen tervezték feltálalni, berbécshúst, kappant, sült őzcímert, magyari rétest, sült, kiszáradt, meredt kanpulykákat, mindent amit csak találtak, és mit nem talál meg a zabráló, pláne ha éhes is?…

- Ez az egész – áradozik Rodica -, már túlnő egy operán, mégha az víg is.Ez filmre kívánkozik.

- És borostömlők is kijutnak a népség-katonaság közé. Zabálnak tehát a szegény tatárok, be nem áll a szájuk, két felé áll viszont egy idő után kutyafülük, közben buzgón kóstolgatják a Mohamed által szigorúan tiltott, de azért bizonyára Mohamednek is tetsző nedűt, amikor kinyúlnak, váratlanul ütnek rajtuk Daczó János hajdúi. Sokat levágnak közülük ottan helyben, többeket megfutamítanak, most a tatár tapasztalhatja meg, hogy szégyen a futás, de hasznos és a széki hóhérnak is lészen dolga másnap. A Nyakvágókő – eleink magisztrálisan tudtak egy-egy helyet elnevezni – tényleg betöltötte hivatását és méltó volt nevéhez. Hullottak a férges pogány kurafi-fők!…

Megint elakad, nem tudja folytatni, mert zörgetnek a kapun.

- Ki lehet? – áll fel rosszat sejtve Rodica.

- Ő megnézi – pattan fel a készséges költő is és kimegy.

Rodica, mintha csak erre várt volna, felugrik, odalép Boticsellihez és védelmezően húzza magához a fejét, ujjai hajában babrálnak. Amint megérzi felesége ismerős illatát megszédül és távozása után is akárhányszor idézi fel ennek a süllyedő délutánnak a képeit és hangulatait, valami furcsa, eszelős, nyugtalansággal vegyülő kábulatot érez, ereje elhagyja, szédül, szája kiszárad az izgalomtól s ahogy a felemelt zöld rokolya alá fúrja a fejét, zsibbadásig csókolgatva felesége hasát elfogja a kétség, még meddig tart, még meddig tarhat ez az egész? És valami tehetelen harag mocorog benne, hallja háta mögött a sunyin röhécselő hívatlan és azonosíthatalan árnyékot, lehetetlen, hogy mindezt Rodica is ne érezze, hiszen sóvár ujjai már combjain motoznak, mohó szája az övére tapad, egyre észrevehetőbben remeg, de ha ezt is így érzi, miért akar mindenáron elmenni, miért akar elválni tőle, nem érti?

Nem tudja végiggondolni, az udvaron lépések kopognak, szétrebbennek, Zebulon elkeseredetten csikorog a tetőn, kinyílik az ajtó és két férfi lép a szobába, egy egyenruhás és egy civil.

Nem köszönnek s ez akár rossz jel is lehetne. Nem biztos – véli a felemelkedő Boticselli -, hogy kizárólag neveletlenségük, pláné modortalanságuk számlájára írandó. Épp szóvá tenné, amikor tévedhetetlenül hallja meg a háta mögött motozó árnyék száraz, inkább visszafolytott sírásra emlékeztető kuncogását.

Az egyenruhás rájukreccsen: - Az iratokat!

- Ez magánlaksértés – jelenti ki hidegen Boticselli és figyelmesen néz elvörösödő látogatóira. – Van házkutatási engedélyük?

- Itten csak ők kérdezhetnek – vakkant idegesen a civil.

- Kik maguk és mit akarnak? Emelkedik fel ellenségesen Rodica is, elfordulva tükörtől. Kezében remeg a fésű, olybá tűnik mintha egy láthatatlan zenekart akarna vezényelni.

A költő az ajtóban áll, elsápad és a fejét ingatja, mint aki lekéste az utolsó vonatot.

- Kik maguk? – kérdezi Boticselli közönyösen. – És mit keresnek itt?

- Állambiztonság – varázsol elő a civil a zsebéből egy műanyagtokba bújtatott igazolványt s egy végtelennek tűnő pillanatra úgy mutatja fel, mint egy terhelő bizonyítékot.

- S minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezi Boticselli s vigyáz, hogy hangja a lehető legsemlegesebb legyen.

Az egyenruhás elfintorodik.

- Mindent a maga idejében! – Az iratokat.

-Dehát minek köszönhetjük a megtisztelő érdeklődést? – kérdezi megint Boticselli, várakozóan meredve látogatóira.

- Maga itt lakik? – mered rá az egyenruhás.

- Időnként.

- Ne játszadozzon velünk, macska-egér játékot az elvtárs: Hol van a bejelentett lakása?

- A városban.

- Akkor mit keres itt?

- Momentán elég keveset.

A civil váratlanul röhög fel és leül. – Humora az van, csak meg ne bánja.

- A városban lakik vagy itt? – kérdezi megint az egyenruhás.

- Hol itt, hol ott.

- Ezt nem lehet, elvtárs. Válaszoljon egyenesen, hol lakik, falun vagy városon?

- Itt is, ott is. Mikor hogy. Ahogyan úri kedvem diktálja.

- Kié ez a ház?

- Az enyém. Apai örökség.

- S az elvtársnő kicsoda? Hogy mit keres itt, azt gondoljuk – lesz szigorú újra a civil hangja.

- Az elvtársnő a feleségem. Hogy mit keres itt, gondolom ezek után teljesen világos. Engem, miközben én őt. Igen, elvtársak, ez ilyen egyszerű.

- Maguk kapcsolatban állnak egy Miszlivetz Nándor nevű alakkal?

-Mi ezt a nevet nem is hallottuk. Ilyen nevű embert nem ismerünk – szól bele Potyolinó is.

- És az elvtárs – néz rá érdeklődve az egyenruhás. – Mit keres itt?

- Inkább úr – vicsorog idegesen a költő és arcán nagy vörös foltok gyúlnak ki. – Előhalássza útlevelét és megvetően nyomja a civil kezébe.

- Ön német állampolgár – lapozza az útlevelet a férfi és érdeklődve nézegeti az elvörösödő költőt. -–Maga is itt lakik?

-Nem. Szállodában. Itt pusztán futó vendég vagyok.

Nem értem – tör ki az egyenruhás. – Vagy fut vagy vendég!

Ez a Vár utca 17 szám? – kérdezi irataikban lapozva váratlan érdeklődéssel a civil.

Ez nem – magyarázza Boticselli vigyorogva. – Az a Felszegen lesz. Velencében!

Ne vicceljen az elvtárs. – Velence az Olaszországban van.

Az lehet, de itt is van. Így hívják a falu felső részét. Ott lesz a Vár utca, ha valahol lesz egyáltalán.

Megint elirányítottak – káromkodik a civil és társára néz, aki viszont továbbra is ellenségesen őket méregeti.

A helyzet beáll.

- Világos, hogy nem magukat keressük – magyarázza tagoltan a civil, de nem kér elnézést. – Egyebekben – néz rájuk újra figyelmesen – mivel foglalatoskodnak? Éppen miben zavartuk meg magukat?

-Dalszövegeket írunk egy vígoperához – kezdi magyarázni körülményesen Potyolinó. – A székelyek ebédhez készülnek, de megzavarják őket a …

- Maguk írók? – füttyent a civil.

- Affélék – legyint Boticselli s váratlanul ideges lesz, viszketni kezd az orra is, ez zavarja.- Egyáltalán miért érdekli ez most magukat? Most mondták, hogy nem minket keresnek.

- Az, hogy bennünket mi érdekel, mi döntjük el – jegyzi meg ellentrmondást nem tűrően a civil. – És miről szól ez a, ez a vígopera?

- Egy tatár betörésről. Majd küldünk maguknak meghívót.

- Csak ehhez meg kellene adniuk a címüket – húzza el a száját Rodica.

- Miről? – döbben meg az egyenruhás, a felszólítást meg se hallva.- Hát az elvtársak miért nem az építőtelepeken és a gyárakban és a termőföldeken folyó szocialista építőmunkáról írnak?! Mit akarnak a tatároktól? Még a végén tiltakozni fognak a szovjet elvtársak!…

- Tényleg – mered rájuk kíváncsian a civil is, s gúnyosan kérdi – mit akarnak maguk a tatároktól?

Felemelkedik. A költő kezébe adja az útlevelét és int a társának.

Egymás nyomába lépve vonulnak ki, határozottan és köszönés nélkül, ahogy jöttek.

.- De akkor is – füstölög az egyenruhás már az udvaron, a pocsolyákba tapicskolva. –Mit akarnak ezek a tatároktól?

Ők továbbra is mozdulatlanul állnak, belemerevedve a viccet törvényszerűen követő vigyorba és kíváncsian bámulják egymást.

Csattan a kapu, csattan egy autó ajtaja is, aztán feldübörög a motor.

- Mi volt ez? – Potyolinó idegesen pörgeti kezében visszakapott útlevelét. – Itt nem változott semmi. Én a palimadár, azt hittem… Kik voltak ezek?

- Az értünk élő és ránk vigyázó belügy. – néz férjére Rodica, elhúzva a száját. – Ki lakik a Vár utca 17 szám alatt?

- Senki – vigyorog Boticselli és hallja amint a rejtélyes árnyék motoz a háta mögött.

- Hogyhogy senki? Ezt nem érti!…

- Úgy, hogy Felsőtáborban nincs Vár utca. Soha nem is volt. Vár sincsen.

- S akkor a Miszlivetz Nándor, vagy kicsoda?

- Bizonyára csak az ő fejükben létezik. Ürügy. Alibi.

- De akkor kit kerestek ezek. Mi volt ez? Mit akartak? Én már régen elmentem innen és milyen jól tettem, de most nem értek valamit, ezek …

Hallgatnak.

Kerülik egymás tekintetét, de világos, mára a munkának vége. A Nyakvágókő felizzik az ellenfényben, felemelkedik és megcsillan a hóhér véres pallósa. Gerzson elhessegeti a látomást s javasolja, hogy nézzék meg eljött-e a kocsmába a beígért sör, tegyenek közösen egy “munkalátogatást” a felsőtábori népbüfébe, hátha a mindent tudó kocsmáros fel tudja világosítani őket látogatóikról

Boticselli és felesége szótlanul öltöznek. Künn vigasztalan, komor idő fogadja őket, megállíthatatlanul hull az aprószemű őszi eső, eleve reménytelennek tűnik minden s ahogy egymás mellett lépegetnek az út közepén, a pocsolyákat kerülgetve, Boticselli ellenségesen hallgató feleségét figyelve döbben rá, most úszott el az utolsó esélye, ezek után a nőt már nem tudja rábeszélni arra, hogy ne maradjon végleg kinnt, sőt immár érvei sem lesznek, hiszen Rodica is jól tudja, hogy ezek nem véletlenül szimatoltak ma náluk, bármikor visszajöhetnek, látogatásuk baljós események kezdetét is jelentheti!…

A kocsma előtt szomorú férfiak álldogálnak, ők is a sert várják, nyilván még nem érkezett meg.

Egymás nyomába lépve igyekeznek befele, egy sarokasztalhoz ülnek le, fél rumokat rendelnek és ásványvizet. A csapos azonnal hozza az üveget, az asztalra teszi s melléje állítja félkörben a poharakat is, aztán int Boticsellinek.

- Beszédem lenne veled, édes jó Lajosom.

- Mi van?

- Keresett két városi szekus. Mindenkiről érdeklődtek, de rólatok különösen. Hogy mit csináltok itt?, hogy miért jösztök ide?, hogy kikkel barátkoztok? Hogy mit akartok? Ilyeneket…

- Ne aggódj, bátyám. Nálunk is jártak, de aztán rájöttek, hogy a mi utcánk nem a Vár utca s mi nem vagyunk Miszlivitzek.

- S mit akartak?

- Azt nem mondták meg.

- Azért csak vigyázz – vakarja a fejét töprengve a kocsmáros s behúzza őt a raktárba. Két, zsebéből előhalászott vastag üvegpohárba tölt egy-egy ujjnyit saját “szolgálati” üvegéből. A színtelen ital kevélyen csillan meg a fényben. – Na, isten isten…

A legalább hatvan fokos szilvapálinka kellemesen járja át, fintorog.

- És a te őrült barátod – hallja időlegesen elhagyott asztalukhoz közeledve feleségét – itt akar maradni? Egyszer agyonverik s azt sem tudja meg, hogy miért!…

- Titokban azért sejteni fogom – ül le és végigsimit Rodica vizes haján.

- Bocs – pillant rá a felesége -, ezt Gerzsocskának mondtam.

- Ő semmit sem ért az egészből – fakad ki a költő és teletölti poharát.

– Kik voltak ezek és mi a fenét akartak?! Mi történik itt? Mitől gyanús Lajos, vagy mitől vagy gyanús te?! Mert gyaníthatóan tinektek szólt a megkülönböztetett érdeklődés.

- Ebben azért az ő helyében nem lenne olyan biztos – tölt Boticselli a Rodica poharába, majd a magáéba is. – Semmiben, de ebben különösen nem!

Koccintanak, isznak.

- Hátha te érdekled őket – pillant Rodica gúnyosan az izgő-mozgó, egyre idegesebb költőre. – Idevalósi vagy, de tíz éve elhúztad a szamarat. Már ez is gyanús. Miért mentél el? S ha már elmentél, isten neki fakereszt, miért jöttél vissza?! Mit akarsz itt? Lehet, azt gondolják titkosügynök vagy!…

- Kém – tódítja Boticselli és vigyorog.

- Rólam? Hát nézzetek rám. Így néz ki egy titkosügynök? Egy kém?

- Miért? Hogy néz ki?

- Tweedzakó, fekete szemüveg…

- A filmekben. Csakhogy ez nem film, kedves Geri…

Hallgatnak. Komoran merednek maguk elé s már az sem villanyozza fel őket, hogy hét után váratlanul megérkezik a sör. Mintha titokzatos hírnökök adnák hírül mindenkinek, az esőben ázó szomorú faluban, percek alatt benépesül a kocsma. Mindenki itt van, kivéve azokat aki önhibájukon kívül nem lehetnek itt. A poharakban emelkedik a sörhab. Mindenki egyszerre beszél. Igen – néz szét fáradtan Boticselli -,igen, ilyen kellene legyen egy igazi regény. Sok szereplő, jó hangulat…

A csapos újra odasétál az asztalukhoz, most titokzatos arccal Rodicát szólítja el, Boticselli megbabonázva figyeli a mögöttük becsukódó raktárajtót. – Egy igazi regényben állandóan jönnek-mennek a szereplők, mindenki akar valamit, de aztán többnyire mégsem az történik, mint amit akarnak. A jó regény olyan, mint a történelem. Kiszámíthatatlan és rejtélyes események keresztezik benne egymást.

- Gyönyörűek voltatok – kezdi a költő.

- Mikor?

- Hát a délután ahogyan ott feküdtetek a szőnyegen és…

- Miről beszél? Nem érti.

- Tudja ő azt nagyon jól, hát…

- Te láttál minket?

- Ha egyszer nem vagyok vak.

- S miért nem szóltál? Miért mentél ki az esőbe és miért kiabáltál annyira elveszetten?.

- Hogy legyen időtök rendbehozni magatokat. Nem akartam Rodicát nehéz helyzetbe hozni. Egyébként gyönyörűek voltatok, ahogy rólam tudomást sem véve...

Rodica megjelenik az ajtóban s mosolyogva közeledik. Mögötte ott áll a kocsmáros, mint egy megfejthetetlen, baljós kérdőjel és ingatja a fejét.

- Busszal megyek – búcsúzik a sápadt költő, hóna alá csapva két üveg sört.-Lehet, hogy ezek tényleg rám vadásznak. A kocsit mindenesetre itt hagyom.

Kimegy

- Ez tényleg megijedt?

- Lehet, hogy utána szimatolnak – legyint Boticselli, aztán csak ülnek egymás mellett, összesimulva a bábeli hangzavarban és hallgatnak.

A hajó csak jóval B.Szerémy Gerzson távozása után úszik be a terembe, az emberek sikoltozva válnak szét, sokan le is esnek abbéli igyekezetükben, hogy elkerüljék az összeütközést, a hajó nem lassít, úgy megy át az embereken, mintha nem is lennének ott és a felvijjogó hajókürt fülsiketítő hangja átmenetileg minden más hangot elnyom, oldalán moszatoktól iszamosan világít a felírat: Halálcsillag!


VI. A tükör lídérc

Takács a hajóhídon áll, fél kézzel a korlátot markolva nézi a kékeszöld tengert. A növekvő, egymásba áttűnő, egymást megsemmisítő és újjászülő hullámokat, egyszerűen nem tud betelni a látvánnyal, haját borzolja az erősödő szél, köpenyét szabad kezével hiába próbálja leszorítani, s amikor elengedve a korlátot megpróbál begombolkozni, megtántorodik, de a melléje lépő Figyelmessy még időben kapja el. Nevet.

- Még korán van Ferkó. Nem tudsz alunni?

- Nem is csoda, ő sem tud – jelenik meg melletük Szerémy és köpenye szárnyait csattogtatni kezdi a szél, most olyan mint egy szállni kész viharmadár…

- Milyen pofát vág majd a spionunk, ha megjelenik a tavernában és hiába vár ránk, mi nem jövünk. – Figyelmessy. fél kézzel a korlátot markolva, előhúzza zsebóráját. – Fél kilenc – mondja. – Lehet már el is indult a szállásáról! A kémek pontosak.

Takács elhúzza a száját, és elképzeli a vékony, gyanakvó Zerffi Gusztávot, amint ide-oda pillantva a karneváli forgatagban (ő maga mondta el “mindég kell vigyázni, tele van Velence titkosügynökkel!”) cikk-cakkban, nagy kerülőkkel közeledik a Velence oroszlánja felé, közben le-leejt valamit, lehajol és óvatosan kémlel körül, cipőfűzőjét is többször megköti ugyanebből a célból s csak azután tér be a tavernába, amiután meggyőződött, hogy senki sem követi, ha voltak egyáltalán üldözői, szerencsésen sikerült leráznia őket…

Tegnap éjszaka, több órás hiábavaló keresés után már-már azon töpreng, nem álmodta-e az egész délutáni kalandot?! Sehol nem találja Franciskát, a palota kapusa nem is emlékezik rá, vagy csak úgy tesz, mintha nem emlékezne? “Sok lány jár ide, Mister!”- motyogja, fogával próbálgatva az aranyat, amit Takács, kis tétovázás után a tenyerébe ejt. “Na jöjjön, Mister” – invitálja szíves szóval, valami miatt angolnak hiszi faggatóját s talán ezért is annyira udvarias? Velencében tisztelik az angolokat. A szoba üres. Takács magasra emelt lámpával néz szét, sokáig bámulja a tutajszerű ágyat, délutáni ölelkezéseikre már semmi nem emlékeztet, a smaragdzöld ágytakaró, gondosan elhúzva és elsimítva, már új párokra vár s mintha a porcelánlavór pufók, pucér angyalkái is kinevetnék, látja a szétvetett lábbal, önfeledten mozsdó Franciskát, szemérme komoran sötétlő bozontján csillognak a vízcseppek, semmi nyom, semmi jel nem árulkodik egyszervolt jelenlétéről…”Még mindig nem érti, Mister?” – dohog a tenyerébe hullott aranyat, óvatosan a mellényzsebébe rejtő s talán ettől, talán a sajnálattól (látnivaló, szánja látogatóját) egyre beszédesebbé váló kapus és fogatlan szája torz vigyorra húzódik. –Ezeket a szobákat – magyarázza – szerelmi légyottokra adjuk ki, olyan pároknak, mint maguk, egy-két órára, számítsa ki, Mister, ebben a palotában van vagy harminc szoba, szobánként naponta átlagosan tíz-tizenkét pár, ilyenkor karnevál idején talán húsz is, nagy a forgalom, eleve képtelenség észbe tartani a leányzókat, bármennyire is szépek legyenek, hiszen a velencei lányok szépek, egyik olyan mint a másik. Persze ez sem tart sokáig Mister, a kicsapongások felőrlik erejüket, testük elveszti rugalmasságát, hamar elhíznak, megcsúnyúlnak…Ez már ilyen!…

Takács bólint, a lámpát leteszi az asztalra, az ablakhoz sétál és darab időre ismét elmerül a lenti karnevál megejtő forgatagában, a görögtüzek fel-fellobbanó, sziporkázó fényében, egy-egy életfogytiglani pillanatra kiválnak az álarcosok a sötétségből, egy medve mintha vicsorítana, egy farkas a sötét ég fele emeli pofáját, talán vonítani akar? Egy burnuszos arab teli szájjal nevet valamin s nevetése, noha rekedtes, mégis Franciska valószerűtlen délutáni nevetését idézi, Takács előkapja övéből a lánytól kapott tőrt, rábámul, - nem! Mégsem hallucinált – gondolja megnyugodva s ahogy az utca pillanatra elhagyott, varázslatos képe felé fordul, az ablakpárkányon váratlanul vesz észre egy göndörödő, hurkot formáló, koromfekete hajszálat, Franciska utolsó utáni üzenetét s szívét hirtelen öröm járja át, önkéntelenül is remegni kezd, mintha váltóláz törne rá, és óvatosan nyúl a váratlan ajándék után, gondosan kisimítva rejti levéltárcájába, s elbúcsúzva a púpos és őt továbbra is szánakozva figyelő, s egyre a velencei lányokra leselkedő számtalan veszélyekről povedáló kapustól (“Mert itt vannak ugye a rossz betegségek is, a francúz kór például, amit semmirekellő tengerészek hurcolnak be, a fény és a lagunák városába, megnehezítendő a szegény leányok életét!…vagy meg is fázhatnak, a hajnalok hidegek, jöhet a száraz betegség, azonfelül a vízkór, a sápkór, a…”) ledübörög a lépcsőkön s az utcán mélyeket lélegezve, a tenger vadító jelenlétét hírdető sós levegőből, a szembejövő maskarákat bámulja, több farkas- és disznóálarcot viselő, termetre Franciskára emlékeztető lányról határozott mozdulattal kapja le az álarcot, de mindannyiszor csalódnia kell, ijedt, megdöbbent, felháborodott, imeretlen arcok merednek rá. Egyre a palota körül kószál, ődöng a vidám, éneklő-táncoló maskarák között s tikon még reméli, hogy szerencséje lesz és véletlenül ráakad Franciskára is, de ahogy telik az idő és szaporodnak sikertelen kísérletei, s többször is sehova nem vezető szóváltásokba keveredik, a lemeztelenített arcú, felháborodott lányok szálas és ideges udvarlóival, rádöbben ebben a forgatagban megtalálni a titokzatos velencei lányt, nehezebb, mint tűt a szénakazalban, azonkívül nevét sem tudja, csak annyit tud róla, hogy Franciska és hogy istenien csókol, de az is lehet, nem is ez az igazi neve és különben is, a farsang éjszakáin melyik szép és kikapós velencei lány nem csókol istenien? Belátja eme támpontok kevesek Franciska felkutatásához, a tőr, vagy a keszkenő, két tárgyi emléke, még bizonyára szintén nem elegendő, bár kétségtelen a tőrt szállásán még alaposan meg kell vizsgálnia…Úgy érzi magát, mint a Világosról szóló híreket hallgatva, a viddini karavánszerájban, émelyeg, az idegességtől hányinger tör rá, szája kiszárad az izgalomtól s egyre a rohamozó huszárok kék atillái vibrálnak a szeme előtt, nem, ennyi megnyert csata után sem fújhatja le a véres fejekről a telhetetlen szél a dícsőséges veres sapkákat s nem bukhat melléjük a sárba a zászló…

Amikor már éjfélre jár és mintegy feleselve egymással sorra kondulnak meg Velence híres harangjai, feladja és szomorúan lép be a tavernába. A félhomályban már csak hárman ülnek az asztalnál: Szerémy, Figyelmessy és Zerrfi. Ihász, Földváry és a fiatal kísérőik már elmentek a dolgukra.

Leül régi helyére, jövetele nem okoz semmifajta szenzációt, ezek észre sem vették, hogy órákra távol volt, gondolja döbbenten, tölt magának egy pohár bort, belekortyol, élvezettel forgatva szájában az italt, igyekszik a társalgásra figyelni...A mindenre kíváncsi Zerffi (lehet, hogy mégiscsak spion és nem véletlenül van itt, hanem meghatározott feladattal bízták meg, valamit mégiscsak meg kell tudnia az otthon kivétel nélkül in effigie halálra ítélt s nyugaton sem nyugvó tisztektől) a hazai polgárok hangulatáról faggatja Figyelmessyt. Kérdéseinek célja van, reá irányulnak valamire ezek az egymást sokszorozó kérdések, kirajzolva az otthoni hangulatokat, amelyek már nem emlékeztetnek a forradalom elszánt és lázas napjaira, a nagy nekibuzdulások elmúltak s ahogy az irtást túlélő farönkök alapján is elég nehéz elképzelni a tegnapi, győzedelmesen ég felé törő, zúgó erdőt, úgy ezen gyanakvó, beszari átlagemberek gondosan ejtett félénk szavai alapján is nehezen lehetne rekonstruálni a szabadság fellobbanó pillanataiban nekiveselkedő és egy ideáért mindent kockára tevő forradalmár tömeget…

Ahogy odafigyel kezdenek körvonalazódni borzongató sejtelmei. Zerffi ugyanis – tovább lépve – arról faggatja a mogorva Figyelmessyit, hogy mihez kezd most, amikor az olaszországi magyar légiónak vége?És Szerémy huszárkapitánynak milyen céljai vannak? És Takács őrmesternek? – néz rá, száját gúnyosan elhúzva. – Talán beállanak önkéntesnek Garibáldi seregébe, öregbíteni a magyar huszárok évszázados hírnevét, hallotta, hogy a pirosinges olasz vezér nem nyugszik és alpesi vadászaival újabb akcióra készül, ő tényleg meg akarja változtatni az olasz történelmet.

Egyik tiszt sem válaszol, komoran nézegetik a kérdezőt.

- Aztán miért kíváncsi erre, Zerffi úr? Netalán ismét jelentenie kell telhetetlen megbízóinak. Solferinói veresége sem nyugtatta meg a gyanakvó kétfejű sast? Az ölükbe hulló villafrancai béke sem téríti jobb belátásra a makacs fiatal császárt és eszelős tanácsosait?

- Ezért párbajra is hívhatnám őrnagy úr – mered Figyelmessyre az elfehéredő Zerffi és mohón issza ki poharát.

- Hiszen éppen ezt várta – röhög az durván. – Szívesen jelölné meg egy életre kardjával azt a sunyi és ármánykodó pofáját, hogy ezentúl tudja minden, a nagy világban árván, szélfútta levélként kóválygó magyar menekült, hogy kivel is áll szemben.

- De nem teszem – vigyorog kínjában az állítólagos titkosügynök. – Nem tehetem, mert…

-…mert ön egy gyáva féreg, uram. Egy sakál.

Takács megrezzen. Igen, ő is sakálnak vélte, ám lám nem is alaptalanul, igen, akkor tényleg egy ugrásra kész ellenfelét vagy áldozatát sunyin becserkésző sakálra hasonlított…És most?…

-…mert ellenségeink közös akaratát teljesítenénk be – fejezi be remegő hangon a hírlapíró. – Mert ezt akarják uraim, ezt akarják Bécs sunyi megbízói, hogy irtsuk egymást mi lázadó, pártütő, nyughatatlan magyarok, így legalább őket mentesíthetjük ez alól a képességeiket nagyjában-egészében így is, úgy is meghaladó, de sokáig már nem ódázható feladat alól!…

- Szép, szép, szónokom, aranyszájú szent Gusztávom, csakhogy most éppen nem erről van szó. Tudni szeretnénk végtére is az igazságot. Tisztázza magát az úr: spion, vagy nem spion.

- Mostmár elég, Filippó - rugja ki maga alól a széket az indulatos, elvörösödő Szerémy. – Hallgatni se bírom ezeket a sehova nem vezető vitákat…

- Dehát ő – kezdi halk, fátyolozott hangon, a pillanatnyilag félig-meddig nyugvópontra jutó helyzetet azonnal kihasználva, Zerffi és előrehajolva megnyalja szája szélét, majd mohón kortyol borából -, ő csak az után érdeklődött, hogy mihez kezdenek szeretve szeretett és tisztelt barátai a magyar légió feloszlatása után?! Vannak-e plánumaik a jövőt illetően, mert ha még nincsenek…

- S ha lennének – legyint szavába vágva Szerémy és iszik. – Lehetőségeink eléggé beszűkűltek. Választhatunk: vagy beállunk Garibaldi seregébe, vagy visszamegyünk Amerikába.

- És ott, ott mihez kezdenek? Ő csak hírből ismerte Szerémyt, azt sem tudja mit csináltak ott tíz esztendeig?…

- Amerika meghódítóit kísérgettük testőrzőkként a vadnyugaton, részt vállalva az indián őslakosságot mindenáron civilizálni akaró nagyszabású programból is. De ez, nem hiszem, hogy érdekelné az úr megbízóit. Ő ugyanis Figyelmessyvel ellentétben, aki csak gyanakszik, bíztos forrásokból tudja, hogy kik is a megbízói Zerffi úrnak – pillant fgyelmesen az elsápadó hírlapíróra. – Értesült róla, hogy Dobokai, akit maga Kossuth bízott meg arról, nézne a körmére Zerffi Gusztávnak, akit alaposan, a kelleténél mindenesetre jobban felcsigáztak az események, már Konstantinápolyban szimatolni kezde utána s sok mindenre rá is jött, hiszen…

- Ugyan mire? – fehéredik el az állítólagos ügynök. – Ez az ő formája, rajta maradt az átok, mindenki gyanakodva szemléli. Őt soha de soha nem fogadták be, talán a származása miatt sem a rátarti magyra írók. Hát hogyan fogadták volna be a büszke magyar urak. Ő már, ellentmondásos helyzetével merészen szembenézve, még a szabadságharc előtt leírta egy cikkében, hogy: “Mi lehet nálunk a zsidó? Mint művész és író, a zsidó olyan helyzetben van, miképp a társaság nyomását csak még jobban éreznie – s egész élete az ő szellemi műveltsége és státusjog ellenes állása közti ellentét által – örökös ellentmondássá lészen, mely a földön megoldást nem remélhet, s mely végre azon átokkal végződik, az emberiség nem érdemli, hogy emberekből álljon.”

- Ez még bizonnyal azelőtt volt – húzza el a száját Szerémy gúnyosan -, hogy az úr felfedezte önmagában a forradalmárt s felajánlotta szolgálatait Kossuthnak, akit még, Petőfihez hasonlóan, írásban annyit mocskolt. Dehát a kormányzó úr is lelkesedett, őt is felcsigázták az események, hitt a megtért bűnösnek, egyszer, mondotta mellbeteg baritonján, mindenki végigmehet a damaszkuszi úton, noha más állítások szerint Zerffi úr ármánykodásai, hajdani cikkentyűinek gonoszan sértő jelzői fullánkokként maradtak beteg és sértett szívében…

- Ugyan Gerzson – legyint Figyelmessy – ki törődik itt holmi hírlapi cikkekkel? Ma ezt írták, holnap azt írják. Mindegy az.

- Élénk tévedés. Ez az úr, noha számtalan radikális és ügyünknek reális, tiszta és igaz emléket állító cikkében próbálja elképzelni a diadalmas magyar jövendőt, de a rossz emlékezetű Madarászt nem téveszti meg. A jó emberismerő felfedezi benne a rokonlelket és éppen őt bízza meg Filippó, mily csodálatos megsejtése is ez a későbbieknek, egy országos rendőri szervezet tervének kidolgozásával. Sajátos, a tegnap még, a Pilvaxban, a cserépkályhákban kuporgó besugók figyelték handabandázásaikat, holnapra már, hatalomra jutván, Őnekik is ügynökök hada kell, hogy figyelhessék mi is történik az országban, amelyet titkos férgek fogaként rág a félelem és a kishitüség, ami Madarász szerint a pártütés és a cselszövés melegágya is lehet, noha az összeesküvés gondolata bizonnyal távol áll az egyenes magyar jellemtől…

- Ez nem teljesen így volt uram – méltatlankodik Zerffi és hadarni kezd – Amikor Madarász, ez a gyémántok eltulajdonításával alaptalanul vádolt magyar flamingó, megbízott, előttem a rendőrség egy központilag irányított, az egész országot átfogó, végletesen és mit tagadjuk uraim, végzetesen bürokratizált szervezetként jelent meg, melynek azonnali megalapítását a vágtató idők sűrgették. Már tegnap is késő lett volna, írtam Madarásznak, fel hát az útra, társaim, siessünk, idéztem Pannónia utolérhetetlen poétáját.

- Volt alkalmam betekinteni ebbe a tervezetbe – húzza el a száját kedvetlenül Szerémy. – A későbbiek ismeretében elég fúrcsa, hogy a lendületes tervezgetések, noha, mit tagadjuk – pillant elismerően Zerffire – a legapróbb részletekre is kiterjednek, az adócsalástól a karneválokig, amelyek német, olasz és spanyol mintára újbóli divatba hozása igen üdvös lenne! – nem beszélve a tikosrendőrségről. A kémhálózat és a besugói hálózat látszólag kívül esik az elszánt tervezgető különben tág látókörén. A bolondünnep kapcsán mindenesetre megjegyzi, noha Európában a görögök óta hagyomány, hogy egy évben néhány napra felfüggesztődik minden és fejére áll a világ, ilyenkor mindenkinek mindent szabad, az államrendőrségnek azonban ekkor is, ezenközben is, megint és újult erővel résen kell lennie! Ez az, jegyzi a margóra ideges, kapkodó írásával az örökösen gyanakvó Madarász. – Az ellenség nem alszik! A nagy kérdés az, mit csinál az ellenség? És ezt a bolondünnepeken lehetne Zerffi úr tervezete szerint a legbiztosabban megtudni, ezért is lenne üdvös bevezetése és hagyománnyá tétele! Ilyenkor ugyanis mindenki elengedi magát, fecsegnek és hozzáértők e fecsegésből kirajzolhatják majdan az ország közérzetét, legapróbb részletekig értesülvén a polgárok elképzeléseről, terveiről, sőt álmairól is.

- Na jó igyekszik váltani az érintett. – Visszamennek Amerikába. De kérdezem tisztelettel, kapitány úr, Európa szóba sem jöhet?!

- Várjuk meg amig az Úrnak mégiscsak sikerül becserkésznie az államilag garantált és pártfogolt bolondünnepet, hogy itt alkalmazzon ezután minket is szolgálatos füleknek? – nevet Figyelmessy sértően. – Vagy arra gondol, álljunk be gyármunkásnak Angliába? Vagy dekkoljunk Párizsba és szép hölgyeknek csapván a szelet, vívó-lövő vagy lovaglóleckékből éljünk, minden nap eljárván kedves kávéházunkba, ahol is kedvenc márványasztalunk tükrében szemlélhetjük búbánatos arcunk, a verset motyogva, miszerint Európa csöndes, újra csöndes, elzúgtak már a forradalmai!?

- Önök hiába gúnyolódnak vele, a bolondünnep igenis megmutathatta volna a lakosság közérzetét. A győztes szabadságharc és a forradalom után, a megerősödő magyar álladalomnak se lett volna mindegy a közbiztonság, s azt is tudni szerették volna bizonyára a vezetők, hogy mire gondol a nép…

- Miután felakasztotta a királyokat – nevet Szerémy.

- Hiába gúnyolódik a kapitány úr – jön lassan indulatba Zerffi. – Igen, belátom, az elején, legalábbis Petőfi megítélésében nagyot tévedtem, de…

- Nem csak Ön látta be, ezt már akkoriban megírta Arany János, nevezetes eposza előhangjában – legyint az aznap legyőzhetetlen Szerémy és jegyzőfüzetében elmerülten lapozgat. - Miután szónoki páthosszal kérdezi meg, hogy mivel is érdemlék ki a megénekelt férfiak, hogy “emlékét az utókor előtt örökítsed, ó Múzsa” méghozzá “hét tömör éneken által” kezdi merészen és öntudatosan szatírizálva, tárgyával felsorolni az érdemeket, miszerint nevezett férfiúk nemzeteket gyilkoltanak, vérben fürödtenek vagy erővel foglaltanak el földeket stb. És egyértelműen így válaszolja meg önnön kérdéseit:

“Nem tett ilyeneket; nem hódított soha várost,

Víg eposzát Pesten soha nem huszonötölték,

Írni didascaliat még a szépapja sem értett,

Bukfencet sem hány a pesti “theateren” és nem

Nyalta le a krétát papucsodról, mennyei Fánni!

A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány

Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,

Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban.

És ez elég érdem, neve, hogy felróva maradjon.”

- De hogy jön ide a mi barátunk – érdeklődik Figyelmessy, gúnyosan fixírozva az egyre idegesebb, remegését visszafojtani hiába akaró, elfehéredő Zerffit.

- A didascaliához csillagot is ró a gondos és becsületes poéta s lábjegyzetében megvetően közli: ”Valami Zerffi Gusztáv írogatott akkor e címen ferde aesthetikai dolgokat.”

- Lehet, de később tényleg megbántam – hadarja az érintett. És elsőnek fordítottam le német nyelvre (amely nyelven anyanyelvi szinten beszélek és írok), a fenomenális Nemzeti dalt!

- Amellyel, számomra legalábbis, csak az úr kaméleonságát bizonyítja, megint és újult erővel – legyint Szerémy. – Magának akkoriban senki nem volt elég jó, nemcsak Petőfit becsmérelte megszállottan, hanem a korabeli népies irányzatot is megtámadta, plágiummal vádolta többek között az igen népszerű Szigligeti Ede színműírót, tehetségtelennek bélyegezte Czakó Zsigmondot, csak és kizárólag Hugó Károlyról nyilatkozott dícsérőleg, kiben a magyar Shakespearet vélte felfedezni.

- De az emigrációban mindent megtettem népszerűségéért – mondja kapkodva Zerffi és rágyújt egy szivarra. – akkor úgy véltem, a művi parasztkodás, a ganyészag árt a nemes poézisnek. Lehet, hogy tévedtem, de megidéztem már, magányosan bújdosva, az ügyünk iránt érzéketlen európai nagyvárosokban Sándorunk gőgös, meg nem alkuvó szellemét…

- Spiritiszta szeánszokon – vigyorog Szerémy. – Mert az asztaltáncoltatást is kultiválta az úr.

- Nemcsak ő – legyintett Figyelmessy. – Ez otthon is divatba jött. Jókai is hosszan magyarázta nekem, hogy valamiben kell hinni, Fülöp hidd el te nekem, s ha így van, ha hinni kell valamiben mindenáron, akkor higgyünk a szellemekben. És az emigrációból megtérő Egressy Gábor, a nagy jellemszínész, más ügyekben Zerffi úr buzgó tanítványa is így beszélgetett Petőfivel, halála körülményei felől faggatva a hallhatatlan poétát.

- És London? Arra nem gondoltak az urak, hogy Ángliában próbáljanak szerencsét? Talán elhelyezkedésükben is tudnám segíteni – vált témát Zerffi, most, szivara bodrozódó füstfelhőibe burkolózva, olybá tűnik, mint akinek semmi egyébb gondja nincs, tisztelt barátai jövőjének egyengetésénél…

- És ott mihez kezdenénk? – lesz ideges váratlanul az addig gúnyoros Szerémy és arcán, Takács tudja ez nem a legjobb jel, nagy, bélyeg nagyságú veres foltok gyúlnak ki. – Ugyanolyanok a lehetőségeink, uram, mint Párizsban. Nők. Vívó-lovagló, esetleg célövő leckék. Miközben minden nappal közelebb sodorna halálunkhoz a ránktörő végletesen , végzetesen foglyulejtő, sűrű hálószövésű depresszió. És egyetlen szórakozásunk a levelezés maradna s nyilván az intrika; összeugrasztani mindenkit mindenkivel. Minő életlehetőség! Mert ebben azután tényleg követhetnénk az Ön példáját Zerffikém!…

- Maga – veszi át a szót Figyelmssy – sokfele járt-kelt a világban, sokat tapasztalt ember, elismerem. Láthatott már emigráns tiszteket is, minden változatban, dehát nincsen oly sok variáns.Lengyeleket is legelsőűl, azokat eleget. És azután Világos után, magyarokat is. Ahogy hangulatuk mélypontján, a némaság deltájában, a kávéház márványasztalát borító márványlapban, vagy a szemközti állótükörben nézegetik sorsuk, az örökké, újra meg újra elbukó forradalmat, a kötelező vívó-céllövő vagy lovaglóleckék után…A klientúrát, nohát meséljünk (Párizsban forgolódó, kalandvágyó csontos angol ladyk és nimfómán francia nimfák, élvezetüket hajkurászó, nagykeblű germán delnők, vagy egy-egy álruhában utazgató érzéki perzsa hercegnő, spanyol infánshölgy) egy Scipiansky nevű lengyel dzsidás főhadnagytól örökölték, aki 1831-től csinálta, több, mint két évtizedig és csak a megérkezésük után lőtte magát halántékon ócska padlásszobájában, álmaihoz méltatlan, rikítóan hitvány díszletek között, megúnva az örökös ábrándozásait a forradalomról…Ha sorsuk be is zárul, gondolják, mindez csak átmenet, ők tovább fogják birni, felszínen tartják önmagukat, élnek, de az egymást követő obligát borospalackok is megteszik a magukét, vagy a pálinka, ha gyors hatásra törekedvén, az ördög bájitalát fogják majd kultiválni; egyikük – ez lennék, mondjuk én, a szépreményű Figyelmessy Fülöp őrnagy – mindég sértődötten ül át a szomszéd asztalhoz, ahol a márványlapban vagy a szemközti tükörben ugyanígy fixírozza önnön, egyre idegenebb képmását, mint odahagyott asztalánál társa – ő lenne mondjuk Szerémy Gerzson huszárkapitány -, s ennek kapcsán mindketten, noha egymásra orrolva, ugyanezt éreznék, aztán kijózanodva megint darab időre megbékélnének és vívnának, lovagolnának, lövöldöznének vígan tovább, kíváncsi asszonyoknak, tapasztalatlan leányzóknak hazudva szerelmet, lábuk közt keresvén ama rést, amelyet a történelem megtagadott tőlük, hogy a jövőbe pillanthassanak…

- Vagy – veszi át a szót tigrismosollyal Szerémy – elmennének idegen országba, másik nőnek hazudni szerelmet, másik forradalomba, fejükben Kossuth sakkozna Görgeyvel, Dembinszky Bemmel, Perczel Mór Klapkával és mindég a homokórák nyernék az amerikai párbajt…

- Brávos! – tapsol átszellemülten Zerffi Gusztáv. – Bár ő nem bújdosó honvédtiszt, ő csupán vándor zsurnaliszta, de a tükör, be kell vallania, őrá is kisgyermekkorától démonikus hatást gyakorolt… Talán hét-nyolc esztendős lehetett, barnahajú, vézna kisfiú. Alkonyodott már, a homály szobrait kerülgetve rohant egy erdőben, arcán karmolásokat ejtettek az alamuszi ágak, rövidnadrágjának egyik pántja le is szakadt, zászlóként lobogott egy haldokló bokron. Nem emlékezik, menekült éppen valami elől, vagy egyszerűen páni félelmében rohant a sötétedő erdőben, hogy minél hamarabb kiérhessen már a tisztásra, ahol valószínűleg érette állandóan aggódó édesanyja várta. Ebben az emlékben állandóan érzékelhetően setétedik, a fák lassúdad körtáncban olvadnak egymásba, elveszítik körvonalaikat, feltartózhatatlanul zárkózik magába minden. Hirtelen torpan meg, egy hozzá hasonló, zilált öltözetű, barnahajú gyerekkel néz farkasszemet. Ez nem lehet igaz, gondolja ijedten. Ez rémálom. Akkoriban már, közbevetőlegesen jegyzi meg, egyre többször nyugtalanítják visszatérő rémálmok, melyekben (franciául coutchemar, angolul nightmare) mindég is megtalálható az ördögi eredetre utaló elem, feltételezhető, hogy maga a több arcban és alakban, de állandóan bennünket kísértő ördög direkte, in concreto, okozza a lidércnyomást. Kedvence, (amelynek látványától nem tudott szabadulni, kitépvén az albumból, párnája alatt rejteggette hoszú évekig) egy tizennyolcadik században élő festő képe volt, amely tán nem véletlenül a The Nightmare címet viselte és egy fekvő kisleányt ábrázolt, aki épp álmából riadván fel, láthatólag igen-igen megrémül, amint észreveszi, hogy egy apró, fekete és igen gonosz kinézetű szőrny telepedett meg a hasán…Hét- nyolc évesen is erre gondoltam az erdőben, uraim, az idegen, velem egykorú fickóval találkozva, lehúnytam és újra kinyitottam a szemem és hirtelen vigyorodtam el s óvatosan megkerülve a, ki tudja mikor és miért az erdőbe kerülő, elhagyott állótükröt, reménytelen helyzetemről is megfeledkezve, hangosan kezdtem el énekelni, hátha meghallják értem aggódó és engem már bizonyára régóta idegesen kereső szüleim. Néhány lépés után mégis visszafordultam, óvatosan közelítettem meg az állótükröt, vizsgálni kezdtem elmosódó arcom a homályban, a karmolások útvesztőiben ott vigyorgott, uraim, a közelítő jövő, azután meghallottam aggódó és a sűrűben csőrtetve engem kereső édesapám hangját, csengő hangon, egyre nevemet ismételve hívott, s én, megmarkolva a tükröt, botladozva indultam feléje. Közben teljesen besötétedett, mindazonáltal a szentjánosbogarak fényei ott villogtak, az egyre nehezebbnek tűnő tükörben, amelyet így nem boríthatott el teljesen, a kilátástalan erdei éjszaka, torz rémképeket favorizáló homálya. Atyám először azt kívánta dobnám el, de amikor sírni kezdtem, az arcomba meredve úgy döntött, mégiscsak hazavihetem. Új rámát csináltatott neki és a tükör azóta minden szállásomra elkísér s vakító tükrében szemlélem a jövendőt.

- Ön azt állítja, Zerffi, hogy segíteni tudna nekünk Londonban elhelyezkedni – mélázik Figyelmessy, pohara meg-megrezdülő borának tükrében bánatos arcát hosszasan elnézegetve.

- Nos, tudja meg, hogy mi már nagyon meguntuk a háborút és szíves ajánlatát igenis igénybe fogjuk venni – folytatja Szerémy.

- De mindezt holnap kellene megbeszélnünk – lesz óvatos Zerffi és minha várna valakire, óvatosan körülkémlel, de aggodalomra egyelőre semmi ok, már csak ők tartózkodnak a félhomályos tavernában s az egyik sarokasztalnál alszik egy ottfelejtett részeg matróz.

Felállnak.

- Holnap délelőtt tizenegykor ugyanitt – búcsúzkodnak, bankókat ejtve az asztalukhoz guruló taverniere markába.

Az utcán még mindég énekelnek és táncolnak a vidám maskarák s ahogy az ellenkező irányba induló Zerffi eltűnik a tömegben, Figyelmessy szeme megvillan.

- Siessetek. – vigyorog – Egy félóra múlva találkozunk ugyanitt és együtt megyünk a hajóhoz.

- Dehát – értetlenkedik ő, de Szerémy megnyugtatóan teszi kezét a vállára. – Máltába megyünk Fülöppel, Ferkó. Csak nem akartam Zerffi előtt mondani. Változik a gyermek fekvése. Talán mégsem kell visszamenni Amerikába, talán mégiscsak lesz magyar légió!…

Az éjszaka úgy röppen el, mint egy rémálom, csomagolnak, Figyelmessy már a taverna elótt szobrozva várja őket, éneklő álarcosok veszik körül, tesz velük néhány tánclépést. Nevet. A görögtüzek fellobbanó fényében szinte robban az arcán győzedelmes mosolya (“mely mosoly – dörmögi Szeémy – annyi női szívet bolondított meg már széles e hazában, sőt azon kívül is.”) Gondolával mennek a Halálcsillag nevű vitorlásig s hajnalban szedik fel a horgonyt.

Ő nem megy be a kabinba, enyhén másnaposan, tompa fejfájással küszködve, égő szemmel nézi a hazudozó tengert és hosszú idő óta először megint szabadnak érzi magát, mint az indiánok között Amerika széljárta síkjain az esti égbolt talányos csillagképeit fürkészve s mindég megkeresve a rendíthetetlen Nyílast, nem nyűgözik le a közelítő jövendő rémségei és torzképei, s a tenger tükre fölött kóválygó, időnként le-lecsapó és csőrükben ficánkoló halakkal tovaröppenő sirályokat – ezeket a hófehér kérdőjeleket – figyelve, úgy érzi neki ezután minden sikerülni fog majd, beáll a magyar légióba, ha újfent megalakul, felszabadítják a hazát, megkeresi Franciskát és otthon fognak élni, nagyapja házában, a havason, ahol olyan hideg a forrásvíz, hogy belesajdul a foguk…Körülbelül itt tart, lazán egymásbafolyó tervezgetéseiben, amikor megjelennek mellette társai s röhögve próbálják elképzelni A Velence oroszlánja asztalánál rájuk váró, komoran órájára sandító Zerffit, aki egy idő után – úgy vélik legalábbis – ideges lesz, elképzelni se tudván mi történhetett, alapvetően körültekintő, óvatos természetét meghazudtolva, kirugva székét maga alól, rohan ki az utcára s a táncoló-gajdoló-nevetgélő maskarások között próbálja fellelni őket, de mindhiába, ők nincsenek sehol…

- Te sokat tudsz róla – érdeklődik Figyelmessy. – Vannak bizonyítékok is arra nézve, hogy tényleg Bécs fizetett ügynök lenne?!

- A kormányzó úr konstantinápolyi megbízottja, bizonyos Dobokai, aki kezdettől fogva gyanúsnak találta a mindenütt felbukkanó, kíváncsian szimatoló Zerffit, sok mindenre rájött titkait illetően és készségesen informálta is Kossuthot, még fizetéséről is szolid, ám megbizhatónak tűnő jelentést küldött. Megjegyezendő, hogy rendszerint tényleg ennyit, mintegy 15o pengőforintot kaptak Bécs spionjai. “Lehet, hogy ő ártatlan műszer -–jegyezte meg jelentésében a körültekintő Dobokai, de azt is rögtön hozzátette, hogy – vagy nagy politikus, azaz alattomos, vagy nem, de romlott egyén.”

- Hát gyengeelméjűnek nem tűnik, az biztos. – szólal meg Takács is. – Én egész éjszaka figyeltem. Járt az agya, kapitány úr, mint a motolla. Állandóan kombinált, mint egy sakkjátékos.

- Sűrű erdőben bolyongott – kacag Figyelmessy -, de most nem volt szerencséje, nem volt tükör.

- Az előbb elaludtam a kabinban – kezdi Szerémy halk hangon és köpenyzsebéből egy grappásflaskát varázsolva elő, körbekínálja, majd ő is iszik. – Álmomban ismét üldöztek. Egy hatalmas labirintus faláig futottam, három méter magas lehetett ez a fal, terméskövekből kirakva, a rések között már ki-kiütközött a fű is, mindazonáltal én sem tudom miért?nem próbáltam a kiálló kövekbe kapaszkodva felmászni a falon, inkább mellette rohantam, mögöttem titokzatos, sebhelyes arcú üldözőm, görbe késsel a foga között. Még megpillanthattam a téglavörös kövekből kirakott jellegzetes kört is a labirintus falán s egy résen át a várakozó, melankólikus Minotaurusz elszomorítóan torz arcának látványa tölthetett el félelemmel és aggodalommal. Lehunytam a szemem, de a látványtól így sem tudtam szabadulni, megérintett a mélakór, ami a bika tartásából áradt, valószínűleg ezért nm voltam elég figyelmes, megbotlottam egy papsajtok, árvacsalánok között rejtőzködő kőben, nekizuhantam a falnak, belevertem a vállam és a fejem, elszédültem, a horzsolástól vérezni kezdett a homlokom, üldözőm már-már utólért, láttam, amint röhögve emeli fel görbe kését, amikor váratlanul lövés dörrent. A sebhelyes arcú szájából vér buggyant ki, olyan volt, mint Paracelsus rózsája, tétován fordult meg maga körül és mellém rogyott le a földre. Óvatosan húzódtam el és felnézve megláthattam még (mielőtt felriadtam volna a levegőtlen kabinban, a kényelmetlen hajóágyon forgolódva) a megmentőmet. Én voltam az. Néztem magamat: fiatal hadnagy voltam, kék zubbonyomon, amelyik már régen elszakadhatott s valamelyik elhagyott szállásomon lett belőle, jobb híján, felmosórongy, nagy foltokban ütött át a veríték. Nem kérdezhettem meg honnan jött? Vagy honnan jöttem? Mert ahogy már említettem, felébredtem. Hat óra múlt, ellenőriztem zsebórámon az időt, húsz percet aluhattam, az árnyékok szőrnyetegeket formáztak a kabinban s egy kék képen, amelyik kissé ferdén állott a szembelevő falon, süllyedni kezdett egy biztatóan fehér hajó. Azon töprengtem, elzsibbadt jobb karom masszírozva, hogy vajon fogok-e még sebhelyes arcú űldözőmmel álmodni? Fog-e még setét sikátorokban, néptelen utcákon, napsütötte tereken, görbe késsel a foga között utánam lopakodni, vagy végleg megszabadítottam tőle magam?…

Hallgatnak.

Nézik az állandóan önmagát ismétlő, mégis megunhatatlan hazudozó tengert.

A távolban néhány kőzeledő fehér vitorla tűnik fel s a kapitány, ez a félszemű vén és ravasz tengeri medve torokhangon kiadott parancsait követve izgatott tengerészek vonják fel a vitorlákat.

- Baj van urak – jelenik meg melletük a kapitány, sötéten lángoló félszeme gyanakodva tapad rájuk. – Azt hiszem egy hajó üldöz bennünket.

- Valami konkurrens cég – fintorog Figyelmessy.

- Nem hiszem, uraim. Netalán, nem önöknek szól ez a megtisztelő érdeklődés? Önök összeesküvők, nem?!

- Egy fenét – fintorog Szerémy dühösen. – Emigráns magyar honvédtisztek vagyunk, uram. Garibaldi seregébe akarunk beállni önkéntesnek.

A kapitány torz arca vigyorra húzódik és kitárva karjait óvatlanul lép feléjük, hogy nagy, visszafojthatatlan hazafiúi büszkeségében, ahogy mondja “széles melle acélos szikláira” ölelje őket, amikor a hullámzásban megmozdul a hajó, elcsúszik és nekizuhan a nevető Figyelmessynek.

- Hát miért nem ezzel kezdték, uram? - fújtat a tengeri medve és hatalmas, egycsövű messzelátóján át kezdi fixírozni a mögöttük haladó hajót. Közben a matrózók kezdik kifeszíteni a vitorlákat és a Halálcsillag mozgása érezhetően gyorsul fel.

- Egy görög hajó – legyint a kapitány – lehet nem is bennünket követ – és tisztelettel hívja meg a mélyentisztelt magyar barátait kabinjába, egy kis tereferére. Takács fejfájására hivatkozva menti ki magát, de Figyelmessy és Szerémy botladozva követik az öreget.

Erősödik a szél, fekete felhők gomolyognak a délelőtti égen s hamarosan szétporlanak arcán az első esőcseppek is. Amikor végre észbekapva elszánja magát és bemenekül a kapitányi kajütbe, már esik, de teljesen szokatlan módon, hatalmas fehér villámok cikk-cakkozzák a sötétedő eget és a mennydörgések robaja a hullámok zajával vegyül. Az ajtóból még visszafordul, a másik hajó fenyegető vitorláit most nem látni…

Társai ott ülnek a kerek asztal körül s a kapitány csibukkal a foga között a démonról beszél, aki ilyen viharos idők alkalmával kel életre az Adria háborgó mélyén és üvöltve, vakon csapkodva maga körül az írdatlan vízmennyiséget, kiemelkedik a habokból és jaj annak a hajónak, aki ilyenkor az útjába kerül, ízzé-porrá zúzza tehetetlen haragjában, ezért azután a hajósok, amikor bőgni hallják a mélység démonait, reszketve húzódnak össze s végső kétségbeesésükben a jóistenhez kezdenek imádkozni, akit annyit káromoltak s kinek tanításait semmibe vették, hát lehet-e csodálkozni azon, ha az Istenhez nem mindég jutnak el a segélykérések? Ilyenkor azután a démon röhögve süllyeszti el a tehetetlenül hánykolódó hajókat és a tenger úgy hullámzik félelmében, minha motor hajtaná!…

Figyelmessy nevet. – Mi megússzuk, signore – nyugtatgatja a saját szövegébe belegabalyodó, reszketni kezdő vén tengeri medvét. – Démon nem létezik, vagy ha mégis igen, akkor mostan elpihen a vackán, az Adria mélyén. Mivélünk, nagyjó uram, plánuma van a jóistennek. Vélünk akarnak valamit az égi hatalmak s nem juttathatnak még a démonok kezére.

Átázott, ijedt matróz esik be az ajtón, valamit súg az elfehéredő kapitány fülébe, aki felugik és kirohan. Ők is követik, végigtámolyognak a fedélzeten és szinte beesnek saját, félig kitárt kabinajtójukon. Hanyattvetődnek ágyukon és tehetetlenül várnak, künn, ha lehet még erősödik a mennydörgéssel keveredő hullámzás harsogó zaja, táncol a hajó, elcsúsznak a falon a képek, legurulnak az asztalról a poharak, a metszeten a fehér gálya – veszi észre döbbenten Takács -, mostmár menthetetlenül elsüllyed, nem mentheti meg senki és semmi.

Innen valahogy – fúrcsa és varázslatos módon – minden összekeveredik. Lehet elszunnyad? Lehet csak tompa, letargikus mozdulatlanságba hull, mindenesetre egyre Franciskát látja: a lány arca előtte imbolyog, szeméből könnyek szivárognak, de nem hajlandó elárulni miért sír, kétségbeesetten szorítja a kezét, aztán váratlanul engedi el, megfordul és elsodorják a vihar örvényei. Másvilági Antal zarándi menekült fehér köpenyben szálldos az égő házak felett, mond is valamit, de a zsivajban nem érteni, hatalmas, megfejthetetlen kérdőjel. Nyomában kétségbeesetten repülnek az Adria eltévedt sirályai, szárnyuk lángrakap. “Engem Avram Iancu állított ide, személyesen – húzza ki magát az öreg juhász -, azt mondotta, mos Ioane, te csak állingálj itten a csúcson, el ne mozdulj, bármi is történik és figyeljed, hogy ki jön és ki megy! Figyeljed csak a jövő-menő embereket!…”A füstben és a fényben ebben a pillanatban jelennek meg a rikítóra festett, üvöltöző indiánok, a fejük fölé emelt tomahawkokon megcsúszó napsugár egy pillanatra Takács sajgó szeméig ér. Könnyezni kezd. Rémlik, az indiánok rikoltozva hajtják maguk előtt a fejvesztetten menekülő lándzsás alakokat, aztán újra változik a kép. Franciska távolodik a mezőn, ahol az ég összeér a földdel és úgy sír a szél, mint tegnap, a részeg és szomorú kintornás felesége temetésén. Érzékelhetően sötétedik, a velencei utca is elvész, a temetés kántáló öregasszonyai is semmivé esnek. Önmagába hull minden. Zerffi tükrével kerül szembe egy téli erdőben. A tükör sokatpróbált felületén, manősapkához hasonlító lila fények villódznak, s mélyéről lánccsörgés hallatszik. A lidérc ebben a pillanatban jön ki a tükörből és kérdően mered rá. Takács nem bírja elviselni égető tekintetét, elfodul és futni kezd. Ahogy távolodik a lidérc hahotája, változni kezdenek a helyszínek. Mintha felélt éveivel futna versenyt: egy texasi csehóban állapodik meg, a söntés előtt áll, poharával a kezében s a whisky gúnyosan villan meg a pohárban, mint az imént a lidérc szeme. Szerémy a zongora előtt ül két vidám örömlánnyal és polkába kezd. Harangoznak és a harangszó máris Velencébe repíti, Franciska ablaka előtt állapodik meg egy téren, összehúzva magán a köpenyét, coltját megmarkolva liheg, de a lány most nem jelenik meg az ablakban. Erősödik a szél, összehúzzák magukon köpenyeiket, fázósan a maskarák is és ismét felhallszik a lidérc gúnyos nevetése. “Nem menekülhetsz!” – hallja Másvilági Antal zarándi menekültet, behúnyja a szemét és zuhan. A vihar erősödik, az óvatlan Figyelmessy legurul a hajóágyról és foga között káromkodva igyekszik vissza mászni.

- Még csak ez hiányzott – kacag erőltetetten Szerémy. – Még a végén az Adrián süllyedünk el, annyi minden után…

Takács felül és megdörzsöli forró homlokát. – És ha sikerült volna is megegyezni a román vezetőkkel, változtatott volna a helyzeten ez valamit is?

- Lényegében nem – gondolkodik hangosan Figyelmessy – De azért mégis… Fontos időkben, fontos erőinket kötötték le, persze amiután megjelent a dícsőséges orosz sereg, már minden mindegy volt, elgurultak és megálltak a billiárdgolyók.

- Tudod te, hogy negyvennyolc juniusában az öreg, beteg, vak és kétségbeesett Wesselényi milyen megoldást tartott volna szükségesnek a dolgok viszonylagos rendbetételéért?

- Ő hallott valami, de…

Na most jól figyelj, édes Fülöpöm, az árvízi hajós akkorra már régóta érlelt elképzeléseit ömtötte szavakba, ő úgy látta, hogy ideje föladni az integer, szent és sérthetetlen Szent István-i Magyarország dogmáját és az erdélyi magyar, székely és szász népességet, ki kell telepíteni, a gyéren lakott alföldi pusztákra. Elképzelhető mindez milyen hatást gyakorolt a Battyhányi-kormány ott tartózkodó tisztességviselőire, akiknek előadta rémlátomását..

- És ez igaz?

- Klapka tábornok úrtól tudom, aki éppen akkor élete első komolyabb misziójan, kolozsvárott tartózkodott és maga is talákozott az ősz bajnokkal. .Mindezek mélységesen elgondolkodtattak, vallotta meg tíz év után Klapka s az abrudbányai tragédia – mert hiszen erről kezdtünk beszélgetni, hiszen érdekelték a részletek, amelyekben az ördög bújkál és amelyekről tőlem értesülhetett – mélységesen megrázta! Én, ismerte be akkor, pillanatnyi felindulásomba főbe is akartam lövetni, mint hadügyminiszter, Hatvanit, most Klapka saját szavait idézem,”a hihetetlen szószegés véres abrudbányai emlékművének – itt gúnyosra váltott, ám elcsuklott a hangja – megteremtőjét.” lehiggadva is törvényszék elé idéztette.

- És szokás szerint nem történt semmi – legyint Figyelmessy. – Azt azért szeretném tudni, hogy Wesselényinek volt-e pontos plánuma a lakosságcserét végrehajtandó, vagy ez is egy volt a kor szokásos tébolyodott és eszelős elképzelései közül?!

Takács ismét a tükörrel szemben áll, a téli erdőben, Figyelmessy és Szerémy szavai már nem jutnak el hozzá. A lidérc ott mocorog a tükör mélyén, szeretne elfutni, de képtelen megmozdulni. Aztán keze, mintegy véletlenül, rácsúszik a Franciskától kapott tőr markolatára s amire tudatosítaná mozdulatait, már elkeseredetten bele is vágja a tükörbe, a repedéseken át egy életfogytiglani pillanatig önmaga változó arcaira láthat a dübörgő időben, aztán megint felriad. Szerémy épp Klapka román kapcsolatatiról beszél, a szabadkőműves páholyokról, ahol a tábornok az elmúlt tíz évben gyakran találkozhatott román ismerőseivel és barátaival.

- Egyik legközelebbi barátja – fejtegeti – Ion Balaceanu volt, Bem hajdani adjutánsa, aki egy Ghica herceg házasságon kívül született fia lévén, mindvégig kapcsolatban állott a tábornokkal.

- Az úr jelenleg Bukarest rendőrfőnöke – füttyent a jólértesült Figyelmessy, de nem tudja elkezdeni történetét a jeles férfiúról, mert az ajtón szinte beesik a kapitány és győzedelmesen emeli feje fölé a kezében tartott borosflaskát.

- Sikerült meglépnünk az üldöző hajó elől – közli és Figyelmessy kezébe nyomja az üveget. – Poharakba nem szerencsés mostan töltögetni – lihegi – igyanak uram, parasztosan, csak direkt az üvegből.

- És az Adria démonai?

- Most megúsztuk – sóhajt a kapiány és szétnéz maga körül, mintha keresne valamit a félhomályos kajütben.

- Visszahúzódott a vackára? – érdeklődik Szerémy, átvéve Figyelmessytől a flaskát, meghúzza.

- Vissza a sátánfajzat – fújtat a kapitány s Takácsnak csak most tűnik fel, hogy már nem imbolyog olyan eszelősen a hajó, a hullámverések tébolyító zaja is csendesedik, a mennydörgések pedig távolodnak.

- Igyál, Ferkóm – nyújtja felé Szerémy a borosüveget. – Még egy ilyen győzelem s künn leszünk az összes vizekből.

Takács is szájához emeli a flaskát és egy pillanatra, a tétován forgolódó Zerffi Gusztávot látja, a velencei karnevál forgatagában, amint ide-oda forgolódva, keresi őket, láthatólag még mindig nem képes elhinni, hogy átverték.

Később, már a fedélzeten, nagyokat lélegezve a sós levegőből és a lassan megnyugvó tenger tükrét figyelve, ismét meghallja a lidérc gúnyos nevetését, de már nem törődik vele, egyre Franciska arcát, alakját szeretné felidézni, a lány hosszú, fodros alsószoknyában közeledik a hullámokon, mosolyog, lábához hull az alsószoknya és Takács, önfeledten indulva feléje, az áradó Oltot idéző zöld szeme kavargó mélyébe vész.

A kitisztuló égen, két felhő mögül épp ebben a pillanatban bukkan elő a győzedelmesen világító napkorong “ s a szél felszárítja a magány és az izoláció könnyeit!” – ahogy Figyelmessy fogalmaz némi öniróniával. Egymás mellett állanak a fedélzeten s Takács ezekre a pillanatokra később úgy emlékezik, mint zűrzavaros élete egyik emlékezetes momentumára, noha képtelen elmondani, hogy végülis miért? Hiszen végeredményben nem történt ama emlékeiből kimeredő délelőttön semmi különös…

- Sül a hal, urak – rikkantja a hátuk mögött a vidám kapitány s felemeli a borosflaskát. – És a hal úszni akar!…Igyunk!…


VII. Hosszú búcsúzások

Amikor, egy idő után, egyszerre lesz elegük imaginárius, megírásra váró regénye, a kocsma nyüzsgéséből – mert már képtelenek másra figyelni s a saját szavukat sem hallják a zsivajban (a sör láthatólag felszabadítóan hat az egybegyűltekre, egyszerre beszél minmdenki), egymást átölelve emelkednek fel s az őket melankólikusan figyelő, medvetermetű csaposnak búcsút intve hátrálnak ki a füstből és a fényből s a szemerkélő esőben andalognak hazafelé – Boticselli még joggal gondolhatja, végtelen búcsúzásuk a varázsszőnyegen, amelyik kétszer is megmentette dédapja, a világhírű bűvész, Ödön von Boticselli életét (egyszer egy féltékeny, pisztolyával hadonászó férj nem vette észre Sevillában; másodszor az őt hajkurászó dühödt szekusok) immár nyugvópontra jutott s reméli, hogy márcsak azért ott folytatják, ahol a délután fáradtan abbahagyták, hiszen ha egymás meggyőzésére már – vagy még - nincsenek is szavaik, testük tökéletesen érti a másikat (ha egyikük a kérdés, akkor a másik a felelet), kialakítva ama mennyei harmóniát, amelyre olyan sokan hiába áhítoznak, nem érik el eme édeni örömállapotot soha…

S minden jel arra mutatott, hogy tényleg a varázsszőnyeg megunhatatlan jelenetei folytatódnak és amikor bezárkózva és az ablakokat is gondosan elfüggönyözve, egymásba kapaszkodva, ruháikat is széthányva, már meztelenül, a rumok és az érzelmek rohamától dideregve és lúdbőrözve, törökülésben foglaltak helyet az ominózus, nagyhírű szőnyegen – bár. Gerzson utolsó közlése óta, Boticselliben azért már némi kételyek is felmerültek, a szőnyeg varázserejét illetően s kételkedni kezdett abban is, hogy tényleg láthatatlanná teszi-e a rajta fekvőket, elrejti-e a kíváncsi szemek elől? – egymással szembefordulva, egymás tükörképeiként, a végtelenségig kitolva a határt és ő remegve a vágytól, kiszáradó szájjal Rodica szemébe mélyedve, ismét közvetlen közelről láthatta meg, a szívének irányuló dárdák hegyét s kinyújtott kezével megérinthette a huzatban megkeményedő, érett málnaszemekre emlékeztető, kíváncsi mellbimbókat, úgy érezte ilyen boldogságot ő már nem is bír elviselni, s bármi történjen is, követni fogja feleségét, akár a világ végére is… Itt tartott körülbelül, megigézetten veszve el az őt néző tágranyílt zöld szemekben. A szőnyeg végtelen fűtengerében rohant megint s aztán váratlanul érezte meg combján felesége pillangóként megrebbenő kezét s már a szőnyeg, őket továbbra is gonoszul figyelő, sandán várakozó, piros madarai sem érdekelték, az elkövetkezendőkre összpontosítva éppen magához akarta rántani Rodicát, amikor a nő váratlanul megszólalt s a vágytól elfúló hangon, száját piros nyelvével önfeledten megnyalva, rekedten kédezte: - miért nem megy vele, ha ennyire kívánja, ha ennyire szereti, miért hagyja egyedül elmenni, miért törvényszerű az, hogy elváljanak? miért kell elválniuk azoknak, akik szeretik egymást?!

A kérdés elhangzott, nem lehetett immár semmisnek nyilvánítva, úgy tenni, mintha nem is hallotta volna meg, s a kísértő árnyék is újra jelentkezett: gonoszul röhécselt a háta mögött s ahogy kézenfogva mezítelenül rohantak a szőnyegen uralgó fűtengerben, kóvályogva, tétován kísérték őket a gonosz, piros madarak s ő hiába próbálta önfeledten óvni, akár sebesülések árán is, saját testével feleségét éles csőreiktől, Rodica iszonyodva siklott ki oltalmazó öleléséből, mintha nem csak a madarak, hanem férje elől is menekült volna s ő megrettenve jött rá arra, hogy nem tehet semmit, mostmár biztosan el fogja veszíteni és üvölteni szeretett volna legszívesebben, arcáról tépni a bőrt mint a vadak, de semmire sem maradt ideje, Rodica távolodott tőle, mintha megfordított távcsövön át nézte volna és a madarak támadása is egyre célirányosabb lett, egyre jobban felgyorsult s ő miközben tehetetlenül bámulta távolodó feleségét, egyre ernyedtebben védekezett, érezte, csőrök tépnek az arcába, a vállába, nyilván ő is megszólalt, védte az álláspontját, de most, hetekkel felesége mégiscsak bekövetkező, elkerülhetetlen távozása után, de hiányával még meg nem békélve, mégis inkább a Rodica szavai és vádjai idéződnek fel benne, mintha csak és kizárólag megbántott, elkeseredett felesége beszélt volna azon a végeérhetetlen, zűrzavaros és elvarázsolt éjszakán, amint ott ültek törökülésben, kérdés és felelet, egymást vonzva és taszítva a rejtélyes szőnyegen és a szavak, a mondatok végtelen vádakká szerveződve, ahelyett, hogy közelítették volna, feltartóztathatatlanul távolították őket egymástól és amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül – általában kétszer villantak meg a lámpák, ez volt a jel, a második villanás után lehetett tudni, hogy még négy-öt perc van hátra a végső elsötétedésig – brutálisan hunytak ki a fények, ottmaradtak a sötétben, semmit meg nem oldva, semmit meg nem beszélve, semmiben meg nem egyezve, védtelenül és szomorúan, kiszolgáltatva ön- és közveszélyes rögeszméiknek. Akkor már lassan rádöbbent arra is, hogy ebben a párbajban ő csak veszíthet, csak vesztes lehet, a nő mindenféleképpen el fog menni, a kérdés az, ő marad-e vagy mégiscsak követi, ha nem is rögtön, de egy bizonyos idő múlva “és ha nem kap útlevelet – magyarázza Rodica, úgy, olyan hangsúlyokkal mintha tájékozatlan kisgyereknek beszélt volna a fizika rejtelmeiről – még mindég jöhet a családegyesítés, ő mindenhova írni fog, kérelmezni fogja ezt, az ENSZ-ben, bárhol, effelől ne legyenek Boticsellinek kétségei.” Ő ült a sötétben s igyekezett a felesége szavaira koncentrálni, nem nagyon sikerült, időnként megszólalt, védekezett, igyekezett világosan kifejteni álláspontját a világáról, amelyet egyszerűen nem hagyhat el, mert…de ilyenkor Rodica dühödten szólt közbe, sértegetni kezdte őt s talán azért sem képes felidézni úgyszólván semmit pontosan a saját szavaiból, noha rémlik, ő se maradt semmivel adósa, egyre dühösebb feleségének, védekezett és vádolt, megint és újult erővel igyekezett csoportosítani érveit, de mindez szertefoszlott, elillant, mig Rodica már sírós hangon előadott, egyre ingerültebb kifakadásai – egyszer a vita során feléje is nyúlt, megnyugtatóan szeretett volna végigsimítani a karján, vagy a haján, de felesége ingerülten lökte el a kezét, “most nem erről van szó! – sziszegte – könnyű lenne mindent ezzel intézni el”- egymást sokszorozva veszik körül;igen, csak ezekre emlékezik, mintha el lenne átkozva s egyre magukat látja, amint ülnek a sötétben (“Felsőtáborban setét van, mint a bika szarvában” – ahogy szomszédja, öreg Pelle János szokta mondogatni), és felesége dühtől elfúlva, ekkora makacsságtól és korlátoltságtól már-már megijedve (“érdekes – jegyzi meg – ilyesfajta korlátoltság és makacsság más területeken nem jellemző Boticsellire!”), már-már saját vádjaitól is megrettenve vázolja fel az ő “boldog jövőjét”, vizionálva mi is várhat rá, ha mégis itt marad, ha nem tudja meggyőzni, hogy szerelmük érdekében is, de saját jövője érdekében is, kövesse…Miért is akar maradni? Tanúnak?! Egy elmúló, haldokló világ utolsó tanújának? Nevetséges. Mi az, hogy tanú? Tudja meg, ha eddig magától nem jött volna rá, hogy áldozatnak marad, vagy ami még rosszabb, baleknek, tetszik nem tetszik, Öneki, Boticselli Lajosnak, egy magánzónak ebben a kollektivista őrületben, egy retusőrnek, egy maszek vándorfotográfusnak már kiosztották a szerepeket, ezen változtatni (ezt ő maga is jól tudja, tudhatja, csak valami eszelős, érthetetlen konoksággal nem akarja belátni!) nem lehet: egyszerűen nem áll módjában változtatni, nem is beszélve arról, hogy bármikor megjöhetnek, újra visszajöhetnek a délutáni vendégek is! Szóljon, ezt akarja? Az állandó idegeskedést? Az örökös frusztrációt? Ebben az őrült és permanens mobilizáltságban akar élni? A végtelen, idűlten infantilis kihallgatásokra vágyik?! – amikor holmi kretén, idegbeteg, fafejű bunkók beszélgetnek el vele – kuss keresztkérdés! - az életéről s bizonyítják rá, megcáfolhatatlan érvekkel bizonyítva, (hiába védekezik, ebben a játékban ő csak vesztes lehet, mindég a kihallgatóinak lesz igaza!) – hogy ő, Boticselli Lajos tulajdonképpen a nép ellensége s illene már levonni neki is, de nekik is, az államhatalom, időnként túlzottan nagyvonalú képviselőinek, az ebből adódó következtetéseket!

Szóljon, ezt akarja?!

Erre vágyik?

Hát tényleg nem látja hová vezet ez az egész? Tényleg elevenen akar elrothadni, mi ez: áldozatfelmutatás? szolgálat? ragaszkodás a szülőföldhöz?! De mihez, Istenem, mihez? A bányák torz rémálomra emlékeztető, fekete meddőhányásaihoz? Mikes tölgyeihez? A Szent Anna tóhoz? Rika erdejéhez? Egy mániához? Egy ideához? A kisajátított temetőkhöz? A szétvert városokhoz? A meddőséghez és a feltartózhatatlanul terjedő romláshoz?…

Mihez, Istenem, mihez?!?

Ő – zihált Rodica s amikor tétován feléje nyúlt, hogy megsimogassa, megnyugtassa valamiképpen, ismét idegesen húzódott el – nem is érti ő ezt… Ő képtelen felfogni ezt a beteges ragaszkodást az ősi röghöz, ami már nincsen is meg, kisajátították. ”Elvitték a termőtalajt is a szülőföldről.”- mondta szó szerint, az a mozgó rongycsomóhoz hasonlító öregasszony, aki mintha ezekből a döglött meddőhányásokból nőtt volna ki. Együtt látták, nem? S együtt is hallották, amint felpanaszolta, hogy “már a termőtalajt is elvitték a szülőföldjéről, mi lesz a szülőfölddel termőtalaj nélkül?! Igen, ellopták, kicserélték, meglovasították” – panaszkodott sírós hangon dünnyögve a nénike s aztán eltűnt a tájra rátelepedő, áttekinthetetlen ködben, amely nemcsak a vidéket, hanem az agyakat és lelkeket is kezdi megülni errefelé…Vagy amit akar…

De miért? Miért?

Ezt kérdezi Rodica (a kérdéseket eszelősen variálva.) amióta közölte vele, hogy ő itt marad, egyszerűen nem mehet el. Ezt kérdezi ébren és álmában is, megpróbal Boticselli, szerinte konok fejével is gondolkodni, megpróbálja férje járványos rögeszméibe képzelni magát, de nem megy, hiszen ha valamiképpen megpróbálja, hogy is fejezze ki “átérezni” helyzetét, egyre nagyanyját hallja, amint a gyertyák libegő fényében, a választott nép kálváriájának állomásait sorolva, avval nyugtatja őt, hogy az elveszett haza bennünk van, a lelkünkben. S nem érti Boticsellit azért sem, mert nincsenek, nem lehetnek érvei. A szabadság, úgy tűnik neki legalábbis, nem cserélhető fel semmivel s ő eddig azt hitte balgán s a szerelemtől kétségtelenül elvakulva, hogy Boticselli is így gondolkodik, s ha valamiben, hát akkor a szabadságban hisz. Igen, ő bután azt hitte, hogy ez akkor is így van (mert csak így lehet!), ha származásukból, eltérő életútjukból, egymásra ugyan merőleges, de egymást nem kioltó és megsemmisítő (ellenkezőleg, példásan kiegészítő) tapasztalataikból, bizonyos jelenségeket, érthetően másként ítélnek meg, az alapvető emberi értékek tekintetében, amilyen például az emberi jogok kérdése s elsőűl mindjárt az áhított szabadságé, azonos nézetet képviselnek, elvégre csak szexualitásra, az érzékiségre nem lehet tartós kapcsolatot építeni, ide több kell a testeket,.megengedi, eluraló búja szenvedélyeknél, több kell: a nézetazonosság például, az alapvető értékek…

És Rodica sírósan, dühödten beszél, beszél, beszél, végtelen monológja hálószerűen tekeredik rá; ül a sötétben s egy idő után már nem is képes felesége nagyáriaszerűen felívelő, sebzett monológjára figyelni, szédül, émelyeg, körbe forog vele a sötét szoba és ebből a félájúlt, letargikus állapotából szakítja ki hirtelen a brutális kopogás.

Rodica ijedten egy mondat közepén hallgat el, épp azt fejtegeti, hogy a szabadságnak nincs csereértékpárja, mert… de nem tudja befejezni, noha, az erőszakosan ismétlődő kopogással nem törődve, újra a szabadságról kezd purpárlézni, megigézetten, azt kérdezve, némileg szónokian és eléggé átlátszóan, hogy egyáltalán lehet-e szabadság nélkül élni s ha lehet (mert lehet!) érdemes-e?! De nem tud válaszolni a saját kérdésére, a mániákusan ismétlődő kopogás mégiscsak megzavarja.

- Na tessék – suttogja riadtan -, máris itt vannak!

- Kik? Kicsodák? – érthetetlenkedik ő.

- Hát a kékszeműek. Szólj, ezt akartad?

- Nem jó az ördögöt a falra festeni – emelkedik fel ő kényszeredetten és hirtelen veszi észre, hogy meztelen.Vigyorog kínjában.

- Milyen jó, hogy mindenre van tartalékban egy-egy idétlen közmondása.

- Jó, ezt megbeszéljük majd, csak most öltözzön fel – sziszegi Boticselli, alsónadrágjával a kezében.

A kopogás dühödten ismétlődik.

- Ki a nyavalya lehetne más ilyenkor – suttogja Rodica.- Már éjfél felé járhat.

- A szellemek – húzza fel végre alsónadrágját Boticselli és szerencsésen meglelt trikójával a kezében óvatoskodik, a sötétben, az ajtó felé, de hiába minden, nekimegy egy széknek, beleveri a térdét, káromkodik.

- Szellemek pedig nincsenek – vélekedik a felesége és végre meggyújt egy szál gyufát. A felvillanó fényben, egy életfogytiglani pillanatra kimerevedik hibátlan, fehér alakja, a dédmama és a dédpapa képe előtt, s Boticselli térdét tapogatva, megigézetten bámulja imádott köldöke alatt a szeméremszőrzet dúsan felaranyló háromszögét, s öntudatlanul is bekeretezi a látványt, igen, így akar emlékezni rá. A gyufaszál ellobban, a sötétben határozottan lép az ajtó felé, amelyet már türelmetlenül vernek az ismeretlen, hivatlan látogatók. A neszekből ítélve, nyugszik meg váratlanul, felesége is számot vetett a helyzettel s most bújik suhogó fehér fürdőköpenyébe.

Újra kivilágosodik a szoba, Rodica, most már gyertyát is találva kezd egyre újabb és újabb füstölögve, sercegve kilobbanó gyufaszálakkal kísérletezni, félhangosan szídalmazva ezt az országot, ahol luxusautókat akarnak gyártani, de gyufákat sem tudnak, amikor ő végre kitárja az ajtót és a holdfényben – örömmel észleli, hogy nem csak az eső állott el, felesége őt vádoló nagyáriái alatt, de a fellegek is példásan eltakarodtak – döbbenten veszi észre a toporgó, láthatóan ideges, “kiakadt” Potyolinót.

- Mi van? Ég a ház? – rázza meg, de az ijedt költő láthatóan, egyelőre képtelen meg is szólalni, csak a fejét rázza, mint a dacos ló s mire megkérdezhetné, de hát mivel jött, amikor a kocsija itt van az udvaron, észreveszi a kapuban megjelenő Palotást is, a vándorfényképészek gyöngyét, főnökét és barátját s hirtelen újra megszédül, rossz előérzete erősödik, megint úgy érzi áll valaki a háta mögött s csak azután látja meg munkaadója szerelmét is. A jó Elvira épp a világjáró Trabant ajtaját zárja, teljesen feleslegesen, mert itt még nem lopnak, itt a tolvajokat a falu megvetése kíséri és őt, s a háta mögött, a végre meggyújtott gyertyával a kezében imbolygó Rodicát észrevéve, vidáman integetni kezd. – Helló – kiabálja – Tudtam, hogy még nem alusztok!…

A bagoly is ebben a pillanatban kezd huhogni, mintha előre akarná jelezni a nem várt eseményeket.

Boticselli megfordul, persze a háta mögött nncsen senki. Borzong.

- Baj van – suttogja elveszetten a riadt költő, tele szájjal szedve a levegőt s ettől a pillanattól kezdve mintha felszívódna a darab időre rájuk telepedő varázslat, egyszerre kezdenek beszélni, beindul a jelenet s a kakafóniába az udvarra belibegő Elvira is bekapcsolódik, közben történik egy és más, Boticselli és Rodica az ajtóból félreállva invitálják be váratlan vendégeiket, a konyhában telepednek le, ülnek a gyertyafényben az ősi Boticselli asztal körül, amelyet dédapja, a bűvész, annyiszor táncoltatott ás úgy nézik egymást, mintha nem látták volna a másik arcát soha.

- Elmondaná végre valaki, hogy mi történt? – jut szóhoz végre ő is, mire Palotás emelkedik fel és tömören, katonásan vázolja a harci helyzetet.

- Ezek szerint Potyolinó, tíz éves kényszerű távolléte alatt némileg (hogy is fejezze ki magát?)elszokott lehető-legszebb hazánk – mink vagyunk ama magyar ág, akinek tengere is van, mink és a délvidékiek –, a világ legtökéletesebb országa uralgó szokásaitól, jelesen attól is, példának okáért, hogy itt az állandóan résen álló és szimatoló kékszeműek bármikor, a nap minden órájában, sőt éjszaka is (talán, hogy végre találják meg a setétben bújkáló osztályellenséget), amikor csak kedvük tartja ellenőrizhetik a megbizhatatlan, renitens, lelkük mélyén a párt ellen és személyesen Ceausescu elvtárs, a kortárs világ meghatározó személyisége ellen lázadó alattvalókat. Így hát a kedves Potyolinó – csak tudná honnan ez a név? Hiszen amióta csak hazajött minden társaságban mindég ő fizet, úgy, olyan kötelességtudóan, mintha direkt csak ezért jött volna haza pocsékba menendő szülőföldjére – túlzott jelentőséget tulajdonított az elvtársak délutáni látogatásának, noha a haza védelmezői, a párt szemei-fülei- időnként öklei, a Vár utcát se holmi hol volt hol nem volt bánsági vigécek felderítése okából keresték, bizonyára céljuk volt őnekik a Vár utcával és a temesvári üzérrel…Hogy mindezt honnét tudja, hát nyilván magától a beszart költőtől! Igaz ugyan, hogy Gersocska erősen ki volt akadva, ezért azután nem tudja információit ellenőrizni, azt sem tudja ellenőrizni, hogy az információi egyáltalán helytállóak-e… A siralmasan közhelyszerű, nevetnivalóan sablonos helyzet indiszkrét levantei báját mindenesetre, szerinte mégiscsak az alapozza meg, hogy Felsőtáborban jelenleg nincsen Vár utca és ahogyan ő tudja soha nem is volt. Még vár sem s ha nem volt vár, miért kellett volna Vár utca legyen? Ebből a kótyagos poéta máris azt az egyetlen számára logikusnak tűnő következtetést vonta le, hogy a váratlan érdeklődés csakis egyedül az ő becses szmélyének szólhatott, mert benne “ezek” afféle kémet látnak, titkosügynököt ő (miután kiröhögte magát: Szerémy Gerzson, mint nyugatnémet kém, északkoreai ügynök!) hiába fejtegette, hogy ez a nem is annyira váratlan s szokatlannak mindenesetre egyáltalán nem szokatlan érdeklődés másoknak is szólhatott. Hiába ecsetelte, hogy az ígéretes parti legalább három személyre esélyes, a költő valahogy nem akart hinni neki. Noha szólhatott ez az érdeklődés Botocsellinek is, s ha neki szólt, akkor ő, Palotás Dezső, nevezett barátja és munkaadója is várhatja a látogatókat. De szólhatott ez a lihegő érdeklődés Rodica nagyságos asszonynak is (pardon Madame! – emelkedik fel, meghajolva Rodica felé.) Esetünkben – folytatja szórakozottan – igazán nem válogathatunk. Rodi is ugyanúgy érdekelheti őket, mint te édes, jó Lajosom. Sőt, azt sem lehet kizárni, hogy mégiscsak költőnk izgága személye vált hirtelen gyanússá, sőt az sem – kacsint Palotás a sápadt Potyolinóra -, hogy már régebben is gyanús volt, úgy hogy a derék elvtársak egy tíz évvel ezelőtt félretett “elásott” dossziéba lapoztak bele. Mint ahogy azt sem lehet kizárni – semmit! semmit!-, hogy tényleg holmi bánsági üzéreket kerestek, ki láthat bele holmi román belügyes tisztek fejébe?…

- Tiszta munka, mint a szénégetés – idézi Rodica gúnyosan szomszédjukat az öreg Pelle Jánost, akinek mondásait legújabban le is jegyzi. – De még nem mondtátok, hogy lényegében minek köszönhetjük ezt a váratlan…

-…és kései látogatást – csatlakozik Boticselli is feleségéhez, rádöbbenve, hogy mégiscsak jó időnként egyetérteni azokkal, akiket szeretünk. Felemelkedik, bontatlan üveg rumot tesz az asztal közepére. -–Nem mintha nem örvendenénk nektek, de…

- Tölts – vesz mély lélegzetet Palotás. – Előbb igyunk. Mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak..

Rodica is felemelkedik, poharakat szed elő a kredencből, Boticselli tölt, a gyertyafényben vörösen és számonkérően villan meg a poharakban a rum.

- Főzhetnénk egy teát is – szólal meg álmos hangon Elvira.- Eléggé megfáztam.

- Hagyjad, majd én – ugrik készségesen Rodica és vizet töltve a piros kannába (még Boticselli Ödön hozta Amerikából, szűrő is van hozzá, így a nyerítős kávét is le lehet önteni) bekapcsolja a kis villanykályhát s nem érti, férje, s utána a többiek is, miért kezdenek már-már eszelősen nevetni.

- A borszeszégőt talán – suttogja Boticselli s Rodica előveszi a nevezetes égőt, megigézetten bámulják a lila lángokkal feltündöklő kockát a kanna alatt.

- Milyent akarsz? – kérdezi Rodica.- Mentatea jó lesz? A Liptontól esetleg nem fogunk tudni aludni…

- Mindegy az, csak meleg legyen.

Összekoccintják poharaikat, isznak.

Egy órája, azzal a hírrel verte fel a szeretve szeretett költőnk – kezdi komótosan Palotás – hogy noha ti falun vagytok ég nálatok a lámpa, biztosan házkutatást tartanak…

- Vagy egyszerűen úgy felejtettétek.

- Lehet, de a villany amúgy is el volt véve, úgy hogy gyanakodni kezdtem – folytatja gondterhelten Palotás – felőltöztem, vettem a kulcsokat és egész egyszerűen oda mentem.Világ természetesen már nem volt a lakásban, de a nagyszoba szőnyege alatt, ahová a sokat olvasó, előrelátó és ám lám nem is alaptalanul gyanakvó Lajosunk finomlisztet szórt, jól látszottak a bumfordi félcipők lenyomatai. Ezek után már nem is csodálkoztam azon, hogy az íróasztalfiók is kaotikus képet mutat, noha Lajosunkról még ellenségei sem állíthatják, hogy kifejezetten rendetlen lenne. Sőt! A sznobságig pedáns!…

- Akkor világos hogy kinek is szólt a megtisztelő érdeklődés – hunyorog elveszetten Rodica s ráönti a fellforró vizet a porcelán leöntőben árválkodó mentafüvekre. – Mégsem holmi bánsági Miszlevitzeket kerestek vagy kiket! Lajos érdekli őket.

- Vagy te – mondja kelletlenül Palotás. – Elvégre te is ott laksz, nem? S ezen felül bizalmi állásban is dolgozol, idegenvezető vagy!…

Hallgatnak és megigézetten bámulják az észbontó illatokat árasztó teásedényt.

- Hát ezért jöttünk, éjféli hírmondók. – Palotás egykedvűen nyúl a rumosüveg felé, újra telitöltve a poharakat.

Előkerülnek a teáscsészék is.

Ülnek a sárga páragőzben, a gyertya hazudozó fényében és elveszetten bámulják a porcelán teáscsészéken, a tragikus sorsú Rezső trónörökös képét.

- Hát ezért is érdemes itt maradni – sóhajt Rodica és a pohara után nyúl, de csak szórakozottan forgatja hosszú ujjai között, egyelőre mégsem iszik, csak a megcsillanó rumot bámulja delejezetten és átjárja valami száraz, erőtlen zokogás. Kezéből hirtelen esik ki a pohár és a kiömlő ital meghatározhatatlan alakú foltokban terjeng az abroszon, de senki sem törli fel.

- Aludhatunk itt? – szürcsöli Elvira a teáját, fáradtan felmelkedve. – Valahogy nincs kedvem visszabumlizni a városba s azonkívül ittunk is.

- Persze, majd megágyazok – tér magához Rodica. Felemelkedik, belekarol Elvirába s imbolyogva tűnnek el a szobában.

- Sejted legalább, hogy minek köszönheted ezt a hirtelen érdeklődést?

Boticselli felrezzen, Palotásra mered, tétován rázza meg a fejét s valami szörnyű elképzelés kezd körvonalazódni előtte: mi van, ha ezek lehallgatták a beszélgetéseiket s most megakadályozandó Rodica szándékát, nem adnak feleségének útlvelet?

Az utcán kocsi zötyög végig, egy pillanatig olybá tűnik, mintha megállna a kapu előtt. Mindhárman megdermednek s láthatólag Potyolinót az sem nyugtatja meg, hogy az autó, kis tétovázás után tovább halad.

- Hát ez az, ettől szokott el ő odakünnt – kezdi Potyolinó fáradtan és egyetlen hajtásra issza ki poharát. – Mondjátok, nem félünk!…

- Mindegy az – legyint Palotás és rágyújt.

- Hogyhogy mindegy?

- Kiterítenek úgyis.

- Ti együtt alusztok – jelenik meg az ajtóban Rodica és elkínzottan mosolyog, - soha vissza nem térő alkalom, hogy végre elcsábítsd Elvirát.

- És vele mi lesz? – mutat magára keserűen a költő.

- Neked is megágyaztam a kisszobában. Nézd meg a szoba sarkát, hátha beteljesedik az álmod.

Boticselli némán nézi felesége imádott, szív alakú arcát és tudja, ezekre a lehetetlen pillanatokra, közelgő távozása után is kényszeredetten emlékezni fog. Mintha megint érezné tarkóján az árnyék lihegését. Nem mer megfordulni, borzong és borzongása azután sem szűnik , hogy az utolsó pohár elfogyasztása után végre elnyugosznak. Csönd és sötétség uralg a házban. Csak fekszik némán, a tűntetően és ellenségesen hallgató Rodica mellett, testük tétován ér egymáshoz a közös takaró alatt, ahogy idegesen forgolódva keresik a helyüket. Ilyenkor úgy érzi tagadhatatlanul áramütés éri, de az előbbi, ismételt visszaútasításokra gondolva, képtelen kezdeményezni, hallja ahogy a szomszéd szobában Palotás vitázik valamiről fojtott hangon Elvirával, de bárhogyan is figyel, képtelen kivenni miről?, aztán váratlanul érzi meg combján felesége pillangóként megrebbenő kezét és megmerevedik.

-Haragszol? – kérdezi Rodica és megfogva kezét combjai közé csúsztatja.

- Miért haragudhatnék? – súgja ő döbbenten észlelve, hogy előrelátó felesége már megszabadult intim alsóneműjétől is s így mohó ujjai útjában már nincs semmi akadály, de most ez sem tölti el a szokásos örömmel, úgy érzi egyszerűen képtelen megmozdulni, az árnyék is ott liheg a nyakában s ki tudja, már elindult a fekete kocsi is és feltartózhatatlanul közeledik a felsőtábori ház felé.

- Mi van elvtársam, szabotálunk, szabotálunk – simul közelebb hozzá felesége és harapdálni kezdi a fülcimpáját. – Ő hirtelen tér magához és Gerzson köhögését, Palotás és Elvira fojtott vitáját hallgatva, amelyből – hiába erőlködik – egyetlen szót sem ért. Sietősen szabadul meg az alsóneműjétől és magához rántja a feleségét. Összekoccan a foguk, megérzi a vér összetéveszthetetlen sós ízét, egyszerre kezdenek el kuncogni, idegessége szűnőben, az ismert mozdulatok megszokott koreográfiája megnyugtatja, virágos rétet képzel maga elé és szokása szerint Vörösmarty verseket idéz fel magában – Kard, eke, lánc készül a vasnak gazdag eréből/táplál véd büntet, hármasan őrzi a hont…-, még látja egy pillanatig a kíváncsi holdat is, aztán már nem érzékel semmit; erre, csakis erre kellene emlékeznie, mégis egyre Rodica előbbi, rettegő arca villog előtte, tehetetlenségében lehunyja szemét, de úgyis csak felesége síró arcát látja és mögötte ott magasodik komoran a feketecsuklyás, titokzatos árnyék; arcát képtelen kivenni, az árnyék arca sötétben marad. Az imaginárius réten szél kel, borzolja a fűtengert, fehér csikók vágtáznak ide-oda, majd ahogy jöttek, úgy tűnnek el, nyom nélkül s csak az ijesztő ördögszekerek forognak surranva és zizzenve ide-oda a mezőn, az utcán – érzékeli mintegy elalélva –, újabb autó zúg el; Rodica forró arcához szorítja az arcát, szempilláik is súrolják egymást, összekoccanak a vitrinben, a Rezső trónörökös képével díszített poharak, egyszerre merevednek meg, de az autó mégis tovább halad, s a csendet csak tétova kutyaugatások törik meg, Palotás és Elvira is régen elhallgattak már s a bizonyára elalvó költő sem köhög; egymásba merülve fekszenek s Boticselli megérzi felesége könnyű kezét a homlokán.

- Jó neked velem? – suttog Rodica s lélegzete borzolja az arcát.

Remeg.

- Ő is tudja, minek ezt még mondani is? Mit fejezhetnek ki ezekből az érzésekből a szavak?

- De akkor miért akarja elveszíteni? – Rodica újra ráfonja magát, nem fejezi be a mondatot, lélegzete hirtelen válik egyenletessé. Már ő is szinte elalszik, az előbbi virágba boruló réten kóborol, közben elmúlik a nyár, hirtelen érzékelhetően ősz lesz, a szél elfújja a virágokat, a szamárkórók maradnak csak, egykedvűen bámulják őt, amint ide-oda kószál, mintha valamit keresne az ellenségesen ide-oda surranó ördögszekerek között…Arra riad fel, hogy autó fékez a kapu előtt.

Felugrik, nadrágjába lép. – Itt vannak – suttogja álmosan a felriadó és szemét dőrzsölő Rodicának. – Őltözz fel!…

Kimegy.

Palotás arcára borulva mélyen alszik, Elvira felriadva, ijedten suttogja:”jött valaki” s ahogy felül a holdfényben jól láthatóan rezzennek meg telt mellei. Gerzson is megjelenik szobája ajtajában s ásítozva bámulja őket.

- Ki jött? – kérdezi idegesen.

- Hát ők – nyújtja feléje Elvira a zseblámpát.

- Csak semmi pánik – szól vissza Boticselli a válla fölül. – Őltözzetek fel. – Kimegy az udvarra s döbbenten látja, hogy félrészeg lányok és fiúk toporognak idegesen a bezárt kapu előtt s arról csacsognak,hogy “sötét van! mégsincsen itt buli! valószínű eltévesztették a házat!…”

- Kit kerestek? Kérdezi ő mogorván, rájuk világítva a Palotás erős fényű zseblámpájával.

- Gerzsont – mondja egy magas, kosárlabdázó alkatú fekete lány. – Azt hittük buliztok.

- Látjátok, hogy nem – legyint ő, eloltva a zseblámpát.

- Akkor mit csináltok? – csuklik egy részeg srác.

- Alunnánk, ha hagynátok. Fél három.

- De Geri itt van, nem? – erőlködik a lány, feléje nyújtva, a kerítésen át, egy félig telt borosüveget.

- Miféle Geri?.- kortyol ő a borból.

- Tudod, az a manusz, aki németből jött és…

- Menjetek szépen haza – vigyorog Boticselli – átnyújtva a kerten az üveget. – Holnap majd megkeres.

A lány türelmetlenül toppant s kiissza az üvegben maradó bort. – Ő ígyis-úgyis, mindenféleképpen itt marad – toppant újra s Boticselli, maga sem tudja miért, hirtelen kinyitja a kaput.

A magas lány belép, megérzi Chanel kölnijének az illatát, borzong. A többiek kényszeredetten és csalódottan zsúfolódnak be a nagy fekete /!/ kocsiba.

- Szia, szia – kurjongatnak és az autó elzúg a felsőtábori éjszakában.

- Itt van ugye?

- Alszik.

- Van mellette egy hely, vagy melletted? – mosolyog a lány Boticsellire. – Vagy neked se kellek? Aludjak az árokszélen?

- Nelli, hát nem megmondtam, hogy hagyjál békén – jelenik meg az udvaron az ásítozó költő is és idegesen fintorogva, dühösen bámulja a lányt.

- Hát te vagy Karolám? – jön ki az udvarra Elvira is. Még mindég bugyiban van, láthatólag elfelejtett trikót venni. – S mi még azt hittük, hogy a…

- Hogy ki? – mered rá a magas lány.- Az adóhivatal?

- Rosszabb. A szeku.

- Ő a maga részéről ezennel lefekszik – indul befele Boticselli -, s melegen ajánlja ezt mindenkinek. – Észleli mégis a félhomályban, a szobán áthaladva, hogy Palotás az előbbi pozicióban, arcára borulva mélyen alszik, aztán behúzza maga mögött az ajtót, levetközik és visszafekszik ásítozó felesége mellé.

- Mit akartak?

- Azt hitték bulizunk.

- De kik voltak ezek? Mi ez?

- A Gerzson barátai!

- Hát nem ti vagytok azok? – nevet Rodica.

- Á, vannak még, ragadnak rá, mint a legyek a légypapírra, ilyenekkel múlatja Isten drága idejét.

Rodica újra ásít s hozzásimúl. – Aludjunk, jó? Mindjárt itt a reggel.

Boticselli nézi a titokzatosan világító ablakkeretet, a derengő négyszögben arcok tűnnek fel, de nem ismer rájuk, csuklya takarja őket, mint imént, a titokzatos ismeretlen arcát. Lehunyja szemét, igyekszik ellazulni, de nem jön az álom, nyugtalansága sem szűnik, hallja amint a fel-felcsattanó morcos költő és a sírdogáló részeg lány eltűnnek a kicsi szobában; hallja amint Elvira is nyögve fekszik vissza Palotás mellé, aki megfordulva váratlanul horkolni kezd. Elvira nevetve rázza? “műsorváltozás!” mondja s a horkantások csakugyan megszűnnek, de a végtelen éjszaka csak nem akar véget érni s mire felesége egyenletes, megnyugtató szuszogása álomba ringatná, újabb kocsi fékez a kapu előtt.

Kábultan ugrik fel, őltözik, fogja a zseblámpát, ezúttal Rodica sem, Elvira sem ébred fel. Kitámolyog az udvarra és nézi a láthatóan földrészeg, nagyhajú izompacsirtát, amint az előbb véletlenül nyitvahagyott kaput kitárva, imbolyogva közeledik feléje.

-Te ki vagy? – kérdezi esetlenül vigyorogva.

- Ezt én is kérdezhetném.

- Öcsi vagyok – biccent engedelmesen a beseggelt fickó.

- Hogyhogy Öcsi? Ezt akárki mondhatja – jön váratlanul indulatba Boticselli.

- A hokis, na – magyarázza a fickó. –Tudod…

- Mi járatban ilyenkor, éjszaka – gúnyolódik ő, dühét visszafojtva. Valahogy semmi kedve ezzel a részeg állattal verekedni.

- Nellit keresem – csuklik a váratlan vendég.

- Miféle Nellit?

- Hát nincsen itt? Bánóék azt mondták, hogy itten maradt; azzal a kurva, beképzelt, németből szalajtott stricivel.

- Aki nem én vagyok – húzza ki magát Boticselli.

- Már hogyan lennél te, haver. Tégedet különben is ismerlek, te a Dezső bátyánk csapatában viszed a prímet, veled haver, hidd el semmi baja Öcsi bácsinak, de Potyolinó, elhiheted nekem, kihúzza ma még a gyufát. Erre akár a ciánkálit is beveheted apóca!…

- Mindenki alszik – jegyzi meg Boticselli résztvevően.

- Ök is?

- A jelek szerint.

- És együtt alszanak?

- Már hogyan aludhatnának együtt – vigyorog gonoszul Boticselli – Az én házam nem kupleráj.

- Ö aztot nem is mondta – sopánkodik a vendég.

- Na, csak azért! És azonkívül se lenne célszerű, ha cirkuszt csinálnál, éjnek évadján. Inkább feküdj le. Ha már mindenki alszik, épp Öcsi, a hokis, ne aludjon?! Nem igazság ez!

- Nem, de vele mindég ilyesmik történnek. Vele állandóan kiszúrnak. Vele állandóan kibazilikázik az a rohadt, kurva idő. Mert elhiheti az ő Lajos bátyja, ez a dög idő az oka mindennek. Ő szép, magas csajnak képzeli, hosszú, fehér ruha, dekoltázs, ékszerek és hosszú szipka, amilyen Karolának lesz tíz év múlva… Ezzel a hosszú szipkával mutogat a csaj. – Váratlanul fejezi be, mintha elveszítené a fonalat s megadóan pislog.

- Aludni kellene – kezd újra Boticselli.

- Hol? – kérdezi váratlanul megrettenve a jégkorong-bajnok. – Az autójában – fejtegeti – semmi esetre sem alszik, ő nagy, az autó belső tere kicsi, következésképpen mindég megdermed és meggémberedik, ha az autójában kénytelen aludni. Akkor már inkább befekszik az árokba.

- Az nem jó – nevet Boticselli. – Egész nap esett, még megvizülne s ki tudja, tüdő- vagy mellhártyagyulladást is kaphatna. S mi lenne akkor a hokicsapattal?

- De akkor hol? Ásít a fickó és gyanakvóan bámul Boticsellire.

- A nyárikonyhában éppnséggel lenne egy dikó – indul el s elégedetten érzékeli, hogy a másik botladozva követi. Kitárja a nyárikonyha ajtaját és beengedi. Vendége lerogy és már alszik is.

Boticselli rádob egy plédet és elégedetten húzza be az ajtót maga után. Elképzelni sem tudja hány óra lehet, tény, hogy még nem pitymallik. Ásít, remegését visszafojtva óvatoskodik vissza a házba, Palotás és Elvira kánonban horkolnak, most nincs műsorváltozás, a költő szobájából viszont momentán nem hallatszik semmi zaj, Behúzza az ajtót maga után, sietősen vetkőzik, nesztelenül síklik a takaró alá. “Forró fagylalt” – mondja álmában, jól érthetően Rodica és combját átvetve az ő fájós derekán, szorosan hozzásimúlva alszik tovább. Alig hallhatóan horkol is. Ő mozdulni sem mer, lehunyja a szemét és felesége arcához szorítva arcát igyekszik amennyire lehet ellazulni. Az árnyék ismét megjelenik Ödön von Boticselli arcképe elótt s figyelmesen szemléli őket, az arcát most sem látja, az előrehulló csuklya takarja el. Hirtelen lepi meg az álom, az előbbi mezőn bóklászva keres valamit, de hogy mit, ő sem tudja s a feltámadó álombeli szél, az elfojthatatlan világhuzat egykedvűen görgeti a baljósan surrogó ördögszekereket. Az egészben van valami nyugtalanítóan kiszámíthatatlan. Menekülni szeretne, de tudja, nincsen hová! Rodica váratlanul jelenik meg mellette, karjait kitárva forog, mintha fel akarna repülni, haját és hosszú, fehér ruháját borzolja a szél. Váratlanul a tatár lovasok is feltűnnek, mintha a földből nőttek volna ki, üvőltözve veszik körül feleségét, de mire ő, utolsó erejét összeszedve közéjük vetné magát, már el is tűnnek hirtelen és átmenet nélkül, ahogyan jöttek, csak kérdőjelek vibrálnak előbbi helyükön a tiszta levegőben, fel-felakadva az ökörnyálak libegő, meg-megrebbenő huzalaira, aztán minden szétfoszlik, semmivé esik, eltűnik, ő egy gödör peremén egyensúlyoz elveszetten és tudja, ha valami csoda nem történik mindenképpen belezuhan. Takács dédapja váratlanul elevenedik meg a kezében szorongatott fotográfián s szigorúan mered rá: ne hagyd – vicsorog – hogy úrrá legyenek rajtad a körülmények, fiam!… Ő megtántorodik, szinte belezuhan a gödörbe. Valahonnan mélabús hegedűszó hallatszik, ez váratlanul nyugtatja meg és felesége engdelmesen kitáruló, forró testéhez simulva, álomtalanu mélyen alszik reggelig…


VIII. A bécsi fogadó

És ellobant nyolc esztendő…

Takács ott ült a Piros almáról elnevezett bécsi fogadó asztalánál s borospohara tükrében arcát hosszasan elnézegetve, tétován hallgatta a fiákerlovak patáinak robaját a kövezeten s egyre az ajtó fekete keretét figyelte és borzongott, mert ebben a sötéten ásító keretben sehogyan sem akart megjelenni a várva várt kép, Szerémy kapitány, az amerikai hadsereg ezredesének szikár alakja. Pedig már harangoztak Bécs templomaiban és megegyezésük szerint, fél egy körül kellett volna megérkeznie. Még huszonhét perc, ellenőrizte zsebóráján az időt.

Két éve, az északi győzelemmel végződő polgárháború befejezése után váltak el, Takács úgy döntött már semmi értelme maradni, történjen bármi, hazamegy. Szerémy csökönyösen ragaszkodott álláspontjához: szabad országból ment el, a szabadságot végveszélybe döntő önkényuralom elől s szabad országba is tér haza…Önmagukba hulló, reménytelen évek jöttek, mint edénybe mert mocsaras víz aljára az iszap, úgy rakodott le mélyükön a keserűség. Takács már nem is hitte, hogy (noha hazament), otthon van, s azt sem, hogy végülis ebben a zátonyra futó, elfuserált életében meg is érkezik valahova. Mert hová is érkezhetett volna meg és miért? Az esztendők játékkockaként gurultak szét, emlékei ott köröztek a feje fölött, mint a Sziklás hegység tüköregén táncoló, zsákmányukat kereső dögkeselyűk. Szinte függenek a levegőben, a földet kutatva, pocegérre, nyúlra, apróbb állatokra vadászva, s ha fölfedezik, azonnal kővé vállva hullanak le, szinte követhetetlen sebességgel s áldozatukat falánk csőrükbe kapva, lassan, oldalazva húznak el…Negyvennegyedik évét töltötte augusztusban, amikor az Oroszlán bizakodva, ereje teljében ugrani készül és nem ismer lehetetlent, már nem is nagyon lehettek fölösleges illuziói. Az “oroszlán”, sorsa és születése kevély jelképe, már nem készült semmire, legkevésbé átugrani a tűzkarikán, megült s csak egykedvű, sárga szemének vizslató pillantását érezte változatlanul magán. Nem mert emlékezni, de emlékei, mint a dögkeselyük, időnként sebesen le-lecsapva, darab időre önállósulva ragadták magukkal, s tudta már nincsen viszaút.

Ivott egy kortyot a karcos borból és megborzongott.

A szorosban aznap szinte égetett a nap, kiégett fűcsomók, szenvedő bokrok, lekonyult ágú fák hírelték a feltartóztathatatlan aszályt. Lehunyta szemét és fogadóbeli kényelmes támlásszékén hátradőlve, szinte orrában érezte megint a megperzselt avar tébolyító szagát. A távolban imét dörögni kezdtek a fegyverek, a kék huszárdolmányok, a gyalogosok szürke kabátja egyetlen acélszürke folttá olvadt össze égő szeme előtt, aztán méltóságteljesen dörrentek meg az ágyúk is s lenn az úton feltűntek az első kozák lovasok. Szerémy kapitány a paptól búcsúzott. A tiszteletes láthatólag döntött és gyutaccsal ellátott puskára cserélte a keresztet. Arca elszánt volt, mereven nézett előre, a kozák lovasokat figyelte, erősen verítékezett.

- Vigyázz magadra Samukám! – hallotta kapitánya halk hangját, mint tépésen a vér, ütött át rajta az elfojthatatlan érzelem.

- Vigyázni fogok –válaszolt azonnal a pap, de nem nézett rá.

- Csak addig tart a kötelesség, amig engedi a becsület – folytatta Szerémy és elővéve távcsövét, utoljára még ráérősen megszemlélte a tüzet nyitó orosz ütegek állásait. Felfigyelt az ágyúk mellett fickándozó lován, őket távcsővel figyelő tábornokra is. – Lüders – jegyezte meg -, a betörő orosz erők főparancsnoka!

Takács reflexszerűen nyúlt a távcső után. A gomolygó lóporfüstben, az ágyúdörgéstől megzavarodó lován, egyensúlyát megtartani akaró lovast figyelte, amint változatlanul, figyelmeztetően szögezi rájuk hosszú csövű messzelátóját. Az arca, ez a beretvált, gőgös úri arc, - egy rendíthtetlen szerencsejátékos pókerarca – mozdulatlan volt, nem látszottak rajta érzelmek, s kíváncsiság sem. Mintha észrevette volna, hogy figyelik, fölemelte a kezét, üdvözölni akarta őket, de mégis meggondolta magát s leengedve a távcsövet, megfordult s elvágtatott a fák között…

- Ezt ő is mondhatná az egyik legkedvesebb barátjának – suttogta a pap s hosszan, körülményesen célozva adta le az első lövést, az úton fickándozó lovasok felé. – Az Isten majd megbocsát. Az a mestersége!…

- Akkor mi elmennénk – hajtott fejet engedelmesen Szerémy s egy pillanatra a széles vállán felejtette kezét s máris hasravetődve, elszántan kúszni kezdett a perzselő avaron, a lovaik felé. Ő gondolkodás nélkül követte. Egy pillanatra lehunyva szemét s a szék támláját megmarkolva úgy érezte, máris kiszáll a képből, a Sziklás hegységben van, az iszonyú hőségben felforrósodó nagy kövek mögött hasal, vállához szorítva lövésre kész belga karabélyát s figyeli, hogy az ösvényen mikor jelennek meg a mokasszinjaikban nesztelenül mozgó, kifestett arcú, tolldíszes indiánok. De egyelőre csak egy tétova gyík araszolt a lisztszerű, finom porban, nyomai (a titok rejtelmes hieroglifái) némán ásítottak. Az ösvény üres volt s mint mindég, most is megdöbbent, szeméhez emelve távcsövét, hiszen a messzelátó váratlanul rántotta közelebb a finom japán rajzolatokra emlékeztető gyík kecses testét, óvatosan kémlelt körül, finom remegések futottak végig hosszú, vékony alakján, bőre szinte pulzált a kíméletlenül perzselő napon, láthatólag egyáltalán nem érzékelte a veszélyt, úgy vélte, van ideje még, néhány életfogytiglani percig sütkérezni, de tévedett, váratlanul mozgó, fekete árnyék takarta el a napot és szinte rázuhant a vígan felvijjogó keselyű s csőre közé ragadva, olyan hirtelen gyorsasággal repült rovább, hogy Takács egyszerűen képtelen volt távcsövével követni. Idegesen forgott ide-oda míg megint meg nem találta, a szemét figyelte, smaragdzöld árnyak cikáztak ebben a mozdulatlan fekete-sárgás szembogárban. Kiterjesztett szárnyakkal, vitorlázva távolodott a sas a kék égen, csőrében döglött pántlikaként himbálózott, az előbb még a napon sütkérező, meg-megremegő gyík.

- Az élet márcsak ilyen – somolygott a mellette fekvő Szerémy. – Szűnünk egy miccenésre. – És szemét egy pillanatra sem véve le az ösvény fehéren világító homokjáról – még jól kirajzolódtak a balul járt gyík finom nyomai -, váratlanul Kossuth viddini szavait idézte. Takács akkor látta először a Kormányzó urat, aki, a rossz nyelvek szerint, a tükör előtt próbálgatta a koronát, kisfiait egyenruhában járatta és állandóan legközelebbi munkatársai között vélte fellelni a soros bűnbakot. Perczel Mór felkelő tábornok, Kossuth esküdt ellensége szerint, a magyar forradalom akkor bukott el és síklott ki, amikor nem követtük a franciákat abban is, hogy kellő időben mi is farba rugjuk a mi Lajosunkat, így azután rátartin nőtt a fejünkre, meggátolva minden pozitív változást…

A tisztek gyűrűjében állott a fáradt, kissé megroggyant, karikás szemű férfi és fátyolos, mellbeteg hangján – amely dallamával is képes volt megbabonázni hallgatóságát s korántsem csak a nőket – mélyre vetve a horgonyt, Plátót idézte, Szokratesz szavait a halálbüntetés kimondása után.

“Ti azt hiszitek, jó magyar férfiak, hogy azért vesztem el, mert híjával voltam a bizonyítékoknak, melyek katonás glédába állítása meggyőzhetett volna benneteket vélt vagy valóságos ártatlanságomról?

De én az elítélés elől nem is akartam megfutni, soha egy percig sem akartam.

Elvesztem, mert híjával voltam a bizonyítékoknak – együtt szövetkeztünk valamire, mindenki sejthette, már a mámor pillanataiban, a legelején, hogy az út végén minden valószínűség szerint a halál vár reánk! – hanem a szemtelenségnek és a vakmerőségnek, amely olyannyira jellemezte számtalan ellenségemet, sokan voltanak ők, mint fűszál a réten és égen a csillag – és legfőképpen az áruló, renitens hadvezért, Görgeyt!.

Nem, nem akarok védekezni, inkább a halált választom, önként és szabad akaratomból, mint aki tetteivel számot vetett és a végső ítéletre vár. Nem védekezek, nem is vádollak benneteket. És magam sem ostorozom feleslegesen, sem pörben nem állunk, sem haragban. Az írtóztató háború rémképeit sem akarom újfent felidézni. A harcokban sem nekem, Isten kegyelméből a szegény, letiport Magyarország kormányzójának, sem nektek, katonáknak és politikusoknak, kik bátran ragadtátok fel a fegyvert a veszélyeztetett haza védelmében, sem senki másnak nem szabad csak azon mesterkednie, hogy a halált bármi módon kikerülje.”

(“Mintha nem is ő futott volna meg gyáván Budáról, cserbenhagyva híveit! – dörmög hátuk mögött a sápadozó, idegesen remegő Perczel tábornok. – Ez még Petőfit is felháborította, hiszen Kossuth, egy nappal csúfos megfutása előtt még rátartian avval ágált, hogy ő maga is személyesen áll be harcolni a katonák és honfiak közé. Így volt? Sajnálom, kár volt… Az egész tehát nem egyébb holmi önigazoló, könnyekre apelláló kófic beszédnél!…Abzug, Kossuth!…”)

A szónok – akinek ám lám hallása is páratlan, nem csak beszédkészsége – a mondat közepén hallgat el, hallgatóságát bánatosan elnézegetve, fehér gyolcskendőjével törli verítékező arcát, gyöngyöző homlokát s ráérősen Perczel felé fordulva, kissé emeltebb hangon, láthatóan sértődötten folytatja:

“Mert hiszen a csatákban is világos, tisztelt tábornok úr, hogy kikerülheti ugyan a lopakodó halált az az alávaló ember, aki fegyverét is elhányva, fejvesztetten kezd menekülni, vagy más módja menekülésének nem lévén, gyáván és megalkuvóan kezd esdekelni, oly hiábavaló kéréssel fordulva vérszomjas üldözőihez, hogy hagyják meg az életét!…

Mert uraim, végülis nem az a nehéz, bármi áron megmenekülni a haláltól, sokkal nehezebb, összehasonlíthatatlanul nehezebb megmenekülni a bűntől. Mert ez, férfiak, gyorsabban fut a halálnál.

Nekem tehát, ha már a mindenható kifogyhatatlan kegyéből – vádolva bár, de törve nem! – életben maradtam, egyetlen miszióm lehet még: ébrentartani a csüggedő magyar lelkekben és a közönyös, ügyeinkben fölöttébb tájékozatlan, ránk nem is figyelmező nagyvilágban most már vesztésre álló szent ügyünk soha el nem fojtott tüzének lángját!…

Ez az ügy, uraim, a legszentebb, mire honfi életét egyáltalán felteheti, pillanatnyilag, mint mondám vesztésre áll, de fordulhat a kocka és a csalfa szerencse ismét felénk fordíthatja büszkén sugárzó arcát, mert élünk még, honjaim, s mivel élünk még, nem adtuk fel, egy tétova, csaló pillanatra sem adtuk fel a reményt.

Így legyen!…

Útatokon kísérjen szerencse, most, hogy hamarosan elválunk és szétrajzotok a nagyvilágban. Egy van, amiért élni érdemes: a szabadság s egy van, amiért akár a halált is vállalni kell: a haza!…”

Szél kel, meg-megrezzenek a sátrak, elsodorva a meggörnyedt, saját szavaitól ellágyuló férfiú kelleténél is halkabban ejtett szavait.

Takács lehunyja a szemét, már-már érintésközelben van a barnaszakállas, izzó tekintetű, lázadó férfifej, látja az alamuszin bujkáló fehér szálakat is almamagbarna hajában, szakállában, amikor váratlanul dördül el Szerémy karabélya s a magasból, a sziklák közül két nesztelenl lopakodó, őket becserkészni akaró bátor indián harcos teste zuhan az ösvény, szitált liszthez hasonlító fehér porába, bugyogó vérük veresre festi a homokot, elmosva a balszerencsés gyík kecses testének rajzolatát, hosszú tolldíszeik utoljára még harciasan megremegnek, de sokáig nem tud gyönyörködni a színes tollak árnyékában sem, nyílvessző csapódik közéjük, felnéz, azonnal, célzás nélkül tüzel s a felettük húsz-huszonöt méterre levő szikláról üvöltve zuhan a mélybe a lesipuskás zömök teste, íja és hosszú tolldíszei lassúdan libegve követik.

- Tűzzünk innét – sziszegi Szerémy s felugorva, oldalazva fut a sziklák között, Takács lihegve követi s ha lehunyja szemét hallani véli a felháborodott Perczel tábornok mellett álló Szemere miniszterelnök halk hangon előadott, gonoszkodó megjegyzéseit is, miszerint “szavak, szavak, szavak! Mint mindég, most is, legvégül is, minden helyett csak szavak.”

Ásító barlang előtt torpannak meg, csend van az erdőben, semmi nem utal az előbbi brutális eseményekre, csak a kék égen kóvályog néhány rendületlenül vadászó saskeselyű.

- No, amice, most hogyan tovább? – áll meg a barlang nyílásában tétován Szerémy s meglepetten észleli, hogy egyelőre senki nem követi őket.

Csend van, a feltámadó szélben megnyugtatóan zizegnek a tűlevelek.

- Menedékünk is lehet ez a barlang, de vesztünk is – mondja ő. – Könnyen csapdába is eshetünk, ha bemerészkedve, itt keresünk menedéket.

Szerémy, mint aki csak ezt az egyetlen feleletet várta, bólint és megfordulva ismét rohanni kezd. Oldalazva futnak tovább a halálról suttogó, hatalmas fenyőfák között, kerülgetve a napsütötte sávokat.

“Szavak!” – hallja megint a sértődött miniszterelnök hangját, akinek hamarosan elege lesz Kossuth nyugtalanító társaságából; megunja önigazoló, végtelen monológjait hallgatni; eszmét cserélni, pláné vitázni véle nem látja értelmét; hát hajót bérel s néhány odaadó hívével együtt, elszökik a szabad világba. Még arra is van ideje, hogy kitérőt téve látogassa végig, mintha egyéb dolga nem is lenne ezen a földön, az őt gyermekkora óta megbabonázó görög emlékhelyeket, egy nagy kultúra nyugtalanító, felelősségre vonó üzeneteiként értelmezze őket és az Akropolisz fölött gomolygó felhőket, amelyekben már Démoszthenész is gyönyörködhetett, hosszadalmasan, bánatosan elnézegesse…

-Szavak – mondja tíz esztendő múlva, ötvenkilenc gyászos szilveszterének előestéjén, lemondóan Szerémy a La Valetta-i fogadó különszobájában s keserű hangja (talán a királynő rumjától, amellyel a tábornokok kínálják őket? Talán az érzelmek rohamától?) megbicsaklik. – Szavak – vonja meg az ámuló Türr előtt Klapka tábornok magyar-román megbékélést hírdető, lendületes szabadelőadásának meglehetősen summás mérlegét. Teheti, mert viharos ífjúkorukban Bécsben sodorja őket először egymás mellé a szeszély, ez a habókos, szórakozott szépasszony, s az egymást sűrűn követő párbajok és báli szerelmek egy életre szóló férfibarátságot alapoznak meg. – Én elhiszem, kedves Gyuri, hogy te jóbaráti viszonyban vagy a kísérteties módón szinte napra véled egyidős Cuza fejedelemmel, vagy az érdeklődő és tájékozott Ghică herceggel, de felhívnám mélyen tisztelt figyelmed arra, hogy az ágyúcső egy és a golyóbis kettő s akkor még nem is szóltunk a kanócról, noha mégiscsak van némi szerepe abban, hogy eldördülhessen az ágyú. Román barátaink is a mi korunk gyermekei. Szeretnek beszélni. Még jobban szeretnek ígérgetni, hiszen a régi mondás szerint ez amúgy sem kerül az ég kerek világán semmibe. Én változatlanul Cronwell álláspontját tartom megfontolandónak: higgyetek Úristenben – mondotta volt állítólag a jó úr, gyanakvó híveinek –, de tartsátok szárazon a puskaport!… Mindenesetre a Teleki gróf, majd Kossuth által is buzgón felkarolt dunai konföderáció, ki tagadhatná, gyönyörű ábránd, csakhogy ábránd, barátaim, kellően délibábos idea és Solferino után belátható, hogy még annyi realitása sincsen, mint addig, noha nyilván az abrudbányai vérengzések e megállapodások esélyét már akkor elrontották. Bălcescut meg lehet győzni, ő távol volt, Iancut nem, ő közel, és ezen az sem változtat, hogy hallom, a nagy népvezér félőrülten, egy szál ingben kóvályog a hegyekben, mivel nem csak Decebal és Trajanusz állítólagos ükunokái szeretnek ígérgetni, de a kamarilla cselszövő mesterei is. A dacos, szájtépő román honfiakkal, ebben nem lehet vita miközöttünk, természetesen meg kell békélni, a szláv tengerben magukra maradt magyar és román, ahogyan azt már a vak Wesselényi is fölfedezte, csakugyan egymásra van utalva, csakhogy a tárgyalásokon nekünk is kellenek aduk, tábornok urak! És nem csak kellenek, a magasságos istennek hála, vannak is!

- A lovagiasságunk és a nemeslelkűségünk – lángol ismételten Klapka.

- Csángó testvéreink Moldovában -szúrja közbe komoran Szerémy. – Róluk beszélgettetek-e már barátoddal, Cuza herceggel? Petrás Incze János, klézsei pap feltételezése szerint – amely, tanúsíthatom, megfelel a valóságnak -, jó katolikus magyarok ők, kalandos módon kerültek el a tűzhelytől a szőke Szeret mellé. Sorsuk nem lehet mindegy nekünk sem, ezt talán román barátaid is megérthetik, hiszen ők is állandóan elnyomott erdélyi véreik érdekében presbitálnak…

- Írd le ezeket, Gerzsonkám – csillan fel a Klapka szeme. – A kormányzó úrnak és Teleki Lacinak is azonnal eljuttatom, ígérem…

- A kapitány úr járt közöttük? – éredeklődik Türr és udvarias, megfontolt hangján átüt a visszafojthatatlan kíváncsiság s legendásan hatalmas bajuszát szórakozottan sodorja meg.

Szerémy, a két figyelmes tábornok s az elképedt Figyelmessy őrnagy előtt, akkor meséli el 1845-ös, későnyári utazását. Takács is megdöbben. Ő sem tudott eddig a csángók létéről s Szerémy utazásáról, pedig joggal érezhette úgy, hogy nyitott könyv előtte gyermekkori barátja és falubelije élete, akivel egyszerre kerültek Felsőtáborból kamaszként a messzi Kolozsvárra, a nagyhírű unitárius kollégiumba, ahol hosszú esztendőkig egymás mellett volt az ágyuk és legtitkosabb gondolataikat is megosztották egymással, nemcsak gyakori, hazulról kapott élelmiszercsomagjaik tartalmát. Csakhogy elváltak útjaik, meghalt Takács bátyja, télen, erdőlés közben ütötte oda a fa s neki haza kellett mennie; az ezredparancsnok, a kötelező katonáskodásra való hívatkozással vonta vissza, különben is nehezen megadott felmentését. “Mint olyan személynek, akinek tragikusan elhalálozó édesbátyja helyett törvény szerint kell fegyver alá szállnia, jelenléte a körzetben lenne üdvös…”

És ő szállott…

Szerémy viszont kitűnő eredménnyel végezvén el a kollégiumot, Bécsbe került, felvételét kérte a testőrségbe s útjaik negyvennyolc márciusában találkoztak újra, hogy a szüntelen folyó, egymást sokszorozó, kegyetlen harcok alatt, futárként, állandó veszélyek közepette támadhasson fel, megint újult erővel régi, legendás gyerek- és kamaszkori barátságuk, s hogy a száműzetés keserű másfél évtizede alatt se váljanak el…

Takács tétován pillant az ajtóra s komótosan gyújt rá egy szivarra. A bodrozódó füstben feketén villog az üres ajtókeret, de ő mégis egyre azt az erdőt látja, a fák között kóválygó önmagát, amint utolsó erejét összeszedve, lihegve fut Szerémy után. Közel másfél órás rohanás után, egy békés, cirkuszi porondhoz is hasonlító, kerek tisztáson állapodnak meg, hátukat egy nagy fának vetve lihegnek, megállapítva, hogy senki sem követi őket, ezek szerint üldözőik vagy nyomukat vesztették (ami az indiánokról nehezen feltételezhető), vagy csupán hárman voltak…

- De az is lehet észrevétlenül követnek – dörmög Szerémy, kendőjével törülgetve verítékező arcát.

- Miért tennék? – döbben meg ő.

- Hogy meglássák honnan jöttünk!…

- Ez eléggé valószerűtlen – mond ő óvatosan ellent, mire a kapitány fáradtan teszi hozzá:

- Minden lehet, Ferenc. És nekünk mindenre kell gondolnunk, ha élve akarjuk megúszni ezt a kalandot…

Akkor, a La Valetta-i fogadó elfüggönyözött különtermében, a füstben, az angol rumot kortyolgatva, egyáltalán nem tűnik fáradtnak. Sőt!… Szinte hihetetlenül erősnek és felkészültnek, elszántnak és energikusnak tűnik, még előtte is, aki egy évtízede állandóan vele van. Boszorkányosan hihetetlennek tűnik ama hatalmas, szavaiból áradó energia, amellyel Türr dícsérő megjegyzése szerint, akár tengerjáró hajók gőzgépeit is lehetne üzemeltetni!…

-Meghalt szeretett nagyanyja – kezdi, társaira pillantva – s a temetésre kapott eltávozást Bécsből, a testőrségtől, ahol akkoriban hadnagyként igyekezett a magyar testőrzők, Bessenyei György és Barcsai Ábrahám és Báróczy Sándor hírét-nevét, tehetsége szerint öregbíteni, de erről szeretve tisztelt, itt jelenlévő barátja, Klapka tábornok úr is mesélhetne, akivel annyi csalfa bécsi fehérszemély után kajtatva, sűrű poharazgatásokkal töltve az időt, közösen bandáztak akkoriban, egymás állandó párbajsegédeiként is, villogva lobogtatták a vidámság lobogóit…

Nagyapja komoran fogadta… (Szülei még gyermekkorában, hajóbalesetben haltak meg a Földközi tengeren, Spanyolországba menet.”A Szerémyek felett – mondogatta mindétig nagyanyja, a katonás tartású, rátarti Toldalaghy lány - átok, baljós átok lebeg, s általában a legritkább esetben halnak el ágyban, párnák között, otthonuk négy fala között még kevésbé, vagy tengerbe fullnak, vagy vadászaton szenvednek balesetet, vagy egy csalfa nőért vívott párbajban fúrja át szívüket a golyó, vagy járja át a kard, esetleg dühöngő ló veti le őket magáról, vagy hegycsúcsok megmászása közben zuhannak szakadékba…)

- Csak ketten maradtunk, fiam – ölelt meg – és a nővéred természetesen, de Zsófia nyilván másutt van, néki már külön családja van, ő már csak részben számít Szerémynek…

- Megérkezett Zsófi? – kérdezte ő komoran, egy pillanatra nagyapja ősz szakállához szorítva frissen beretvált arcát.

- Még nem, de üzent neki is Kolozsvárra. Jöhetnek az urával, minden pillanatban érkezhetnek…

Fejével igazított, ülnék már le, saját kezűleg egy pohár bort is kitöltött nekem, küküllőmenti leánykát fogyasztott az öreg, minden esztendőben maga ment utána, s egyúttal a hasznost, ahogy tréfásan mondogatta, összekötve a kellemessel, részt vett a Görgényi havasokban tartott őszi vadászatokon is…

Milyen keveset is tudtam akkor még nagyapámról! S milyen felületesen ítéltem meg.

Ültünk egymással szemben és hallgattunk.

- Sokat szenvedett szegény? Utaltam a másik szobában felravatalozott nagyanyámra.

- Aránylag nem. Szépen elaludt. A köszvény, a kor meg-megkínozta persze, de hosszasan nem betegeskedett s ami a legfontosabb, nem szenvedett. Bár nekem szokatlan, fiam, hogy nem hallom reggelente a cselédekkel pereskedő hangját.”Róza?” – kezdem időnként, tudod a megszokás, fiam, de ő már nem felel. Pillanatnyilag még képtelen vagyok elhinni, hogy ez immár végleges. Állandóan várom, hogy megjelenik és a haját fésüli, vagy meghitten meséli visszatérő, rémes álmait. Nem lehet betelni, Gerzson, egy fésülködő, vagy álmait bizalmasan tevéled megosztó nő látványával. Egy élet is kevés hozzá…

És ezután hosszasan hallgattak.

Ittak.

Aztán nagyapja váratlanul kérdezte meg, elkíséri-e utazásaira?

- Hova? – döbbent meg ő, nagyanyja halála után valahogy mindenre várt volna, de utazásra csábító ajánlatra azért mégsem…

- Csak ide, Moldovába – suttogta. – Igen, át kell ugorjon a csángó véreihez, halaszthatatlan ügyben – úgy mondta, mintha csupán a szomszéd faluról lett volna szó és poharába meredt.

- Dehát az a Moldova, idegen ország és ő testőrtiszt. Ha előljárói erről tudomást szereznek, búcsúzhat is Bécstől s még jó, ha ennyivel megússza…

Türelmetlenül vágott közbe: - legyek egészen nyugodt, erről senki soha tudomást nem szerez, kivéve azokat, akiknek én mesélem el moldovai kalandozásaimat!…

- De papírjaim sincsenek, amivel igazolhatnám, hogy…

- Ez is jó – vágott újfent a szavamba felsőbbrendűen, majdnem úgy mondottam flegmán -, nem is kell semmiféle papíros, ő ismeri a határőrző tisztet, jó embere az neki, ő ugyanis rendszeresen jár át, a dolgai intézése végett. Legyek tehát teljesen nyugodt. Az útnak ára van ugyan, elég tetemes ára, dehát minek nincsen ára ezen a szomorú világon?…

Ebben maradtunk.

Tovább akkor se folytathattuk volna, ha akarjuk, a kúria udvarára, abban a pillanatban gördült be a nővérem kocsija.

- A temetésről most nem szívesen beszélne – sóhajtott Szerémy és elnézett valahova messze, a máltai délutánba, arra, amerre elhagyott hazájukat sejtették.

- Tény az, hogy harmadnap elindultak. Parasztszekéren, hogy ne keltsenek feltűnést. Ők ketten s a bakon János, nagyapja öreg mindenese. Nyár vége volt, még tékozlóan és forrón sütött a nap, mintha kárpótólni akart volna a hamarosan ránk köszöntő hideg napokért…

- Nagyapa Kazinczy ífjúkori Voltaire fordítását idézte mélán s ő újfent tapasztalhatta, hogy az öreg mennyire hideglelősen hallucinatórikus pontossággal tudja körülírni elfutó s szívüket, értelmüket megbabonázó hangulataikat.

“Midőn a boldogság tőlünk elenyészett,

Két barátot hagyott velünk a természet,

Egyik a reménység, a másik az álom,

Nyugtomat közöttük mindig feltalálom.”

A versezetet gyermekkorának pártfogó barátja, Bölöni Farkas Sándor is idézi amerikai jegyzeteiben – nagyapja az ő tanácsára íratta be őt a legendás hírű unitárius kollégiumba s így került a kincses Kolozsvárra, ahol az itt jelenlévő Takács Ferenc barátjával ette a száműzetés keserű kenyerét és szedte makacs székely fejébe a tudományokat. Igaz, bizonyos maliciával teszi hozzá Bölöni Farkas, hogy “a szárazon, meglehet, nagy igazság van ezen állításban, de a tengeri némely helyzetekben bajosan hiszem, hogy e két hatalmas balzsam Voltaire-nek is mindig megtartotta, vagy visszaadta volna volna a nyugalmát.”

- Nem tudom, urak, nékem akkor kétségtelenül visszaadta s igazán hajóztam, mondhatni hányódtam a tengerek és a nagy óceán hátán eleget ahhoz, hogy elmondhassam, mindég segített a hajókon is, amikor viharba kerülve úgy bőgött a tenger, mint egy sebesült oroszlán s hajónk úgy hányódott a háborgó vízen, a hatalmas hullámok között, mint egy dióhéj…

- Hát ilyen hangulatban mentek végig az ojtozi szoros kanyargó útjain. S körülöttük fenyegetően komorlott a székely ősrengeteg. Ma sem tudja, vadállatoktól vagy épp ellenkezőleg, útonállóktól tartott-e lelke mélyén az öreg, de kétségtelen előrelátással a vadászpuskákat is, a vontcsövű pisztolyokat is kézűgyben tartotta a szekéren. Szerencsére használatukra mégsem került sor, útjukat sem ember, sem állat különösebben nem zavarta meg, vagy ha igen, ő (a naiv!) csak jóval később jött rá, hogy a találkozások korántsem voltak véletlenek, sőt, első helyen, képzeletbeli piros irónnal aláhúzva szerepeltek nagyapa aprólékos műgonddal összeállított plánumaiban!…

A tetőn, mindenesetre, megálltak falni valamit, csak úgy, kézből s akkor találkoztak az első szekérrel. Fehérhajú, székely atyafi ült a bakon. Adjonistenezett kevélyen, mint mondotta, erdőlni volt, mert fa az van elég, adott a jó Isten!… Arról is hablatyolt valamit babonásan, hogy legyünk résen. Közben buzgón vetette a keresztet és sűrűn nézett szerteszét, kapkodta a fejét, mintha beleállott volna az idegzsába. És aztán miért? – érdeklődött szelíden János, mire kifejtette, hogy vérmedve garázdálkodik a környéken, a szomszéd esztenából múlt éjszaka hat juhot elragadott s többeket megmocskolt…És ez korántsem volt az egyetlen eset. Vigyázzunk!…, - Elfogadott egy pohárka pálinkát is, jó útat kívánt s visszaülve a bakra, harciasan hajtott tovább.

- Jó János úr – villant fel nagyapám szeme, – mi légyen velünk, ha jő a medve?

- Ha jő, meglőjük – jött a megfontolt válasz. – Kalácsot mégsem adhatunk neki.

- Látom nem vagy nyugtalan…

- Amit ajánlhatok melegen a főstrázsamester uramnak is. A medve nem fog jőni.

- S ugyan miért?

- Ami nem létezik nem is jöhet.

- Dehát ez az atyafi is mondotta – kezdtem el én tétován s zavarodottan bámultam rájuk. Nem értettem, hogy nagyapám is, János is miért kezd el szinte egyszerre nevetni.

- Messziről jött ember sokat beszél – világította meg előttem az öreg a tényállást.

- Hát nem azt mondta, hogy megmocskolta a juhokat?

- De, azt nem mondotta, hogy ő személyesen azzal a két jó szemével látta is a medvét.- magyarázza még mindig nevetve János. – Ő is hallotta, úrfi. Itt, a hegyen hamar terjed a szóbeszéd.

Ebben maradva ültünk vissza a szekérre, elnézegettem a bíztatóan zöldellő erdőt, a szinte lebegve világító virágos tisztásokat, a hatalmas tölgyfákat, amint megadóan bólogatnak a reggeli szélben, a virágokat, a fák alatt pirosló-sárgálló-fehérlő gombákat, a rettegve ránk bámuló őzeket és először éreztem amióta több esztendős távollét után hazajöttem, hogy itthon is vagyok. A csend, a táj szokatlan, barbár szépsége és megejtő békéje megnyugtatott. Először gondoltam arra is, hogy mégiscsak kilépek a testőrségből, otthagyom a császárvárost s hazajövök gazdálkodni, családot alapítok, elveszem Krisztinát, szép bécsi szeretőmet…

- Szép lány volt – szúrta közbe Klapka kevélyen. – A járása, mint az őzsutáé, a termete…

- Mi lett a szép Krisztinával? – érdeklődik Figyelmessy is.

- Nyilván más vette el, énrám hiába várt szegény – legyint Szerémy s zavarát leplezve, rágyújt. – Igen, arra gondolt a hatalmas fákban gyönyörködve, hogy elveszi bécsi szerelmét, s hét gyermekig meg sem állanak, szaporodjék a magyar…

- Aminek egyik fele – somolyog Klapka – német lett volna, hiszen Májer Krisztina is, elsőül csupán azt tudta volna továbbadni gyermekeinek, ami a leglényege és tőle lényegiekben független: a hovatartozását.

- Hát körülbelül itt tartott – sóhajt Szerémy – amikor nagyapja kérdése felriasztotta szendergéséből.

- Barátja az erénynek és rendnek, netán a csángókról tudsz-e valamit?

- Honnan tudhatnék – legyintett morcosan,– csak annyit, hogy keleti testvéreim ők, kissé messze estek a fától, mert hegyen nőtt a fa, talán még annyit, hogy a tatárok elől szökdöstek volna által a hegyen, a messzi Szeret mellé…

Nagyapám éppen elkezdte volna a divatba jött telegráf kimérten szűkszavú, a lényegre összpontosító, tömör stílusában összefoglalni csángó testvéreink zűrzavaros történetét s iszonyú megpróbáltatásait, amikor váratlanul színes rokolyás cigánylányok állták el az útat s kapaszkodtak nevetgélve-sikongatva a lovaink sörényébe, csimpaszkodtak fel a lelassuló, majd meg is álló szekérre.

A kanyargó út melletti tisztáson megláttuk a tábort is, a sátrak, a kóberos szekerek és a kipányvázott, legelésző lovak között vidám purdék futkároztak, a tűzön főtt valami a bográcsban, s a tűz mellől, egy tekintélyt parancsoló karosszékből, ami meredeken ütött el a környezettől, őszbecsavarodott, hosszú bajuszát tépdeső öregember emelkedett fel, hogy üdvözlésünkre siethessen. Szinte akkora bajusza volt, mint tenéked, kedves Pista – nézett Türr tábornokra, aki elmosolyodott.

A többiek nevettek.

- Néked beszélyeket kellene írnod pajtás – gyújtott újabb szivarra Klapka, ki tudja, hányadikra a nap folyamán? – Érdemes lenne a kardot pennára cserélned… Nem gondoltál arra, hogy Jókai Móric és Jósika báró nyomdokaiba lépjél?! Hidd el, érdemes lenne…

De Szerémy most nem reagált a megtisztelő felhívásra, hosszadalmasan arról kezdett értekezni, hogy mélységesen jellemző volt fiatalkori naivítására, egy ideig szentül meg volt győződve arról, hogy tényleg véletlen találkozásról van szó! Bár kétségtelen elcsodálkozott azon (ezt is be kell vallania, ha már a vallomások órájában vagyunk), hogy rendkívül nyakas és rigolyás nagyapja, ez a vankuj székely úr, első meghívásra igent mondott, sőt, mintha lelke mélyén várta volna az ősz vajda meghívását. Sőt, az ő és János legnagyobb meglepetésére – de lehet az öreg mindenes, nagyapa titkainak tudója, csak tetette magát a nagyobb hatás kedvéért? – úgy döntött, hogy nemcsak az ebédmeghívást fogadjuk el, de lévén dél, délutánra, sőt éjszakára is igénybe vesszük a vajda vendégszeretetét, s csak majd kora reggel, a harmaton indulunk tovább az immár közeli határállomás felé.

- Moldovába lészen az út? – érdeklődött flegmán Flóris vajda, de mellékesen azonnal felajánlotta azt is, hogy mellénk adja egy hűséges emberét, ne mind bajlódjunk mi a határőrizőkkel, az ő bizalmasa úgy átlop ezen a rengetegen, hogy észre se vesszük s máris Moldovában leszünk!…

De nagyapám ezzel a kétségtelenül nemeslekű ajánlattal már nem kívánt élni, udvariasan, de határozottan hárította el s a szekérből kikászálódva, fájós derekát ropogtatva, ide-oda köszöngetve, a purdéknak aprópénzt hányva, a fehérnépek fenekébe csípve, mosolyogva igyekezett a tűz felé s legényesen foglalt helyet a vajda sátorából számára kihozott karosszékben. Arca békésnek tűnt, komótosan gyújtott pipára s élénk beszélgetésbe kezdett a vajdával. Ő akkor kezdett lassan rájönni – felettébb késve világosodott meg az elméje -, hogy jól ismerik egymást, sőt, ha szabad azt megkockáztatni, régi üzlettársak, bár, hogy miben “utaztak”, egyelőre képtelen volt kideríteni.? Célzásokkal és udvariaskodó szólamokkal megtűzdelt társalgásukba beleunva indult el körbejárni a tábort. Igaz, ami igaz; a rá kihívó pillantásokat vető, láttára összesugó, kacarászó cigányleányok is vonzották, bár az öreg János, félrevonva, nyomatékosan óvta őt attól, hogy “ meggondolatlan kalandozásokba bocsátkozzék, amelyek azután útjuk célját is veszélyeztethetik, saját testi épségemről nem is beszélve…”

Megnyugtatta, nem bocsátkozik futó kalandokba. A mindenes lemondóan sóhajtott, s ő hátat fordítva neki s a vajdával diskuráló nagyapjának, ide-oda sétált a kóberos szekerek, sátrak, kipányvázott, legelésző, fel-felnyerítő lovak között, amikor váratlanul egy magas, sudár leányzó állta el az útját. Kék szeme megadóan mélyedt az övébe, keze után nyúlt, mint aki nem tudja mit csinál. Érezte puha, meleg kezének érintését s megremegett, mintha villanyos áram ütése járta volna át.

- Ne féljen az úrfi – suttogta a lány, piros nyelvével szája szélét kihívóan nyalogatva - nem harapok, noha büszke kijelentésével ellentétben olybá tűnt, mint egy áldozatát éppen becserkésző fekete párduc.

Ellentmondást nem tűrően vonszolta be egy sátorba, forrásvízzel, mézespogácsával, igazi török sörbettel kínálgatta, de foglyul ejtett kezét egy pillanatra sem engedte el s ő lassan, tehetetlenül döbbent rá arra, hogy semmi sincsen úgy, ahogy látszik: a rátarti cigánylány egyelőre nem az ő végzetes és gyors elcsábításán töri a fejét, amint azt az elején gondolta, hanem csupán a tenyeréből szeretne jósolni…

Ezért, amikor elhúzta a sátornyílást takaró pokrócot, már nem is lepődött meg, ellenkezőleg, a szabadon betörő napfényben hunyorogva halgatta a jóslatot s csak egy idő után kezdett megdöbbenni azon, hogy a lány arca (nem tudta magyarázatát adni, miért?) hamarosan színt váltva alakult át, elveszítette egészséges pirosságát, mondhatni elfehéredett és az elején tréfásan magabiztos, ám egyre többször meg-megszakadó mondatainak átjáróiban érzékelhetővé, már-már kitappinthatóvá válott a nyugtalanság.

- Nagyon sokszor lészen közvetlen életveszélyben az úrfi. Csattognak a kardok, mennydörögnek az ágyúk, mintha állandóan csatározásokba keveredne. Ám védőangyala s már-már eszelős vakmerősége megmenti mindétig, szerencsecsillaga nem hanyatlik le ugyan, ám állandóan menekülni kényszerül, magam sem értem teljesen, hogy miért?!… Szárazon és vízen, lovon és vaspályán fog menekülni, hadnagy úr, és hajón is. Igen, bármennyire is különösen hangzik, nagyon sokszor hajón fog hánykolódni a világ háborgó, beláthatatlanul hatalmas tengerein…Sőt, az is lehet, de ezt sem látom biztosan, hogy utolsó tengeri utazása végzetes lészen és teste a világ sós tengereiben enyészik véglegesen el, az is lehet, egy kísértethajó kapitányaként fog viharos éjszakákon feltűnedezni babonás, rettegő matrózok színe előtt, hogy puszta megjelenésével is elhalasztott teendőikre figyelmeztesse őket…

Ámbátor ezt nem látja tisztán. Köd vagy pipafüst, vagy valami kevélyen és fenyegetően kóválygó gőz takar el mindent. Én nem is tudom, mivel méltóztatik jelenleg foglalkozni az urficskának? Katona? Kalandor? Utazó? Kereskedő? Haramia? Amellett, hogy a világ, mint bécsi testőrző hadnagyot tartja nyilván. De mire készül?

- A nők, - nyögte elveszetten ő. – A nőkről nem mond semmit?

- Szerelem; hát ezt akarja hallani, hadnagy úr? Szeretett nőt kettőt is látok, az egyik, egy szőke leányzó, mindjárt az út elején mosolyog a hadnagy úrra s aggodalmaskodik vakmerőségei, teljesen végig nem gondolt, hebehurgya cselekedetei miatt, a másik, egy fekete hajú, hallgatag vagy néma lány, az út legvégén várakozik a hadnagy úrra… Közben persze még rengeteg leányt visz az ágyába, vagy azok viszik az ágyukba magát, nők és asszonyok, leányok, mindenfajta náció, de ezek csak amolyan futó kalandok lesznek, a végeérhetetlen utazások unalmát enyhítik majd, amennyire lehet. Csak harcmező és menekülés, csattogó kardok, ágyúdörgés, lőporfüst, idegen nők. És az a fojtogató, sűrű, tejfehér köd. De nem, inkább gőz. Eltakar mindent. Nem látok semmit tisztán, csak a nőket, a rengeteg idegen nőt. Igazi szívtipró az úrficska, talán ezért is kerülik a betgségek. Még hajóútjai alatt a legtöbb utazót próbára tevő átmeneti rosszullétekkel járó, úgynevezett “tengeri betegségek” is elkerülik! Hiába, szerencsecsillaga vagy, ahogy baljós perceiben nevezi, balcsillagzata világol előtte az útakon. Idegen csatamezőket látok, nagy világjáró hajókat, hatalmas nyugati városokat… Az bizonyos, az unalom éppen úgy elkerüli kalandos esztendőiben, kalandozásaiban, meneküléseiben az úrfit, mint a btegségek vagy harc közben szerzett sebesülések. Nem lesz ideje unatkozni, sem megsebesülni…

Ő ekkor vonja el először, meglehetősen idegesen a kezét és erőltetetten felnevet. – Dehát béke van, kedves, s azontúl, én mint bécsi testőrtiszt, mit keresnék tengerjáró hajók fedélzetén?!

- Azt ő nem tudja, ő csak annyit látott és lát, hogy ott van.

- De kedves…

- Léna – pukkedlizik bájosan a lány, kifejtve, hogy a szeme azért szokatlanul kék, mivelhogy ő csak félig-meddig cigány, apja a lovakkal édesanyját is elrabolta a kozák faluból, az ő szép, kékszemű, szőkehajú édesanyját, hogy azután állandóan meneküljön elrablójával, atyja, fivérei, vőlegénye elől, mert akkor már egyáltalán nem akart elválni elrablójától…

- Nem is beszélve arról, hogy ő nem milliomos, pénze se lenne világjáró utazásokra, manapság, a messzi és sokakat vonzó Amerikába is egy vagyonba kerül a hajójegy, másról nem is beszélve…Az Indiák, Japán, Ausztrália messze vannak.

- Óvakodjon a kémektől – ragadja meg újra a kezét, ellentmondást nem tűrően Léna. – Ön uram, a lelke nélyén jóhiszemű, mondhatni naiv, ártalan gyermek. Igyekezzen zaklatott élete során megőrizni magában ezt a gyermeket. Önt, drága Szerémy fiatalúr, zaklatott élete során bizony sokan igyekeznek majd megkörnyékezni, kihasználni a végtelen jóhiszeműségét, a jóságát. Ne törődjön velük, maga erősebb, mint ők…

- És a nősülés? – kérdezi ő mostmár kíváncsian és tekintete újra a kozák Léna égő szemébe mélyed. Szédül.

- Csak a végén, az út végén várja még egy nagy szerelem, mint mondám, de hogy elveszi-e azt a hallagatag fekete nőt, azt nem látom. A gőz vagy a köd fojtogatóan takar el mindent, dehát uram, gondolom, nem is a papír a fontos. A néma nő mellett megtalálja lelki békéjét.

- De ugye nem akar megtréfálni, kedves Léna – dörzsöli ő a homlokát -, azokkal a végtelen tengeri utazásokkal?

- Majd a hajón gondoljon rám, kedves hadnagy – komolyodik el a lány és aggodalom bújkál a hangjában, amikor az ő szárazon és vízen tett végtelen meneküléseit emlegeti fel.

- Ő nevetni szeretne, de valami alig érzékelhető rossz előérzet keríti hatalmába és egyre jobban szédül.

- És akkor hát - kérdezi fojtottan – egyedül leszek az egész szomorú, zátonyra futó, menekülő életemben? Mondjuk az út végéig, ahol a hallgatag, fekete leány képében az utolsó nagy szerelem vár rám?!

- Nem. Azt nem mondtam. Nem lesz egyedül testőrtiszt úr. Magos, fekete férfiút látok maga mellett. A barátját. De alighanem több is a kapcsolatuk, mint barátság, soha nem válnak el s úgy ragaszkodnak egymáshoz, ahogy a mai, elromló életben a vértestvérek is alig!…

Szerémy zavartan hallgat el, Takácsra pillant, a tisztek nevetnek s Figyelmessy kitölti a poharakba a palackban árválkodó maradék rumot.

Koccintanak. Isznak.

- Hogy azután mi történik, nem tudom? Vagy a szép cigánylány babonázott meg, vagy csak úgy egyszerűen a fáradtság vett le a lábamról, nem tudom? Mindenesetre, amikor hajnalban János úr felrázott, a szekerünkön feküdtem egy hatalmas subával betakarva és németül szóltam hozzá, azt hittem a szállásadónőm inasa költöget Bécsben s fogalmam sem volt arról, hogy hol is vagyok? Álmom hallucinatórikusan azonnal felidéződött, noha általában nem emlékszem zűrzavaros álmaimra. Soha nem tudtam, se azelőtt, se azután folyamatosan felidézni egyetlen álmot sem. De ez egy különös, felkavaró, nyomasztó álom volt, úgy emlékeztem rá, mintha valóban meg is történt volna, mintha nem álmodtam, de igenis, át is éltem volna!…

Bécsben voltam, a Szent István székesegyház előtt. Télen történt mindez, hullt a hó, mintha a jó Isten rázta volna meg nagy, fehér szakállát, hullt, hullt, hullt és eltakart mindent. Olybá tűnt, egyedül vagyok, nemcsak a téren, de a feltartózhatatlanul növekedő hótakaró alatt lapuló nagyvárosban is. Az egész világon. Váratlanul vidáman csilingelő száncsengők hangját hallottam s egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, megmagyarázhatatlan és rejtelmes módon ott állott előttem egy trojka! Halálfejes maszkot viselő kocsis ült a bakon. Ezen, érdekes módon, álmomban nem is lepődtem meg. Bizonyosan álarcosbálba készülnek, gondoltam. Tél volt – a farsangok, maszkabálok ideje… A kocsi belsejéből mintha (ez viszont hirtelen ért és bevallom meg is lepett) akkori, már említett szerelmem, a hideg, szőke, germán szépség, Krisztina aggodó hangját hallottam volna, a befüggönyözött ablak mögött.

- Gerzson, ó kedves Gerzson, gyere gyorsan – és epedve nyújtotta felém hófehér karját.

Épp megindultam volna feléje, amikor meghallottam Léna aggódó hangját. Már tegezett, mosolyában igazi aggodalommal vegyülő szenvedély izzott.

- Ne menj! Veszítsd el. Ez nem a te útad. Erről az útról nem lesz visszatérés és rád más feladatok várnak. Ne menj, kedves. Tégy úgy, mintha nem is hallanád.

Le akartam rázni, hát hogyan is képzeli ez a tolakodó cigánylány, mégha valamiképpen kozák is? Újra léptem egyet a meg-megremegő trojka felé. A lovak idegesen toporzékoltak, fel-felnyerítettek. A halálfejes kocsis hangosan és sértően röhögött a bakon.

- Gyorsan! Gyorsan! – hallottam a Krisztina imádott hangját. – Siessél kedves Gerzson, nincsen már időnk!…Gyere már. A tied akarok lenni egészen, örökre. Ne tétovázz!…

De én, noha teljes szívemből akartam, mégsem voltam képes megmozdulni, mintha egészen egyszerűen földbe, azaz hóba gyökerezett volna a lábam s az erőszakos Léna is teljes súlyával csimpaszkodott rám, meleg lehelletét éreztem az arcomon és öntudatlanaul is megborzongtam. Krisztina a kocsiban már sikoltozott, kétségbeesetten, szeméremérzetét is elveszítve, újra meg újra hívott, de én, noha nem akartam megmozdulni, a minket elválasztó hét-nyolc lépés távolság varázslatos módon egyre nőtt és a trojka, mintha idegen, ellenséges erők húzták volna, ellenkező irányba távolodott, körülbelöl úgy, mint amikor egy közeli tárgyat vagy ismerőst fordítva nézünk a távcsövön s ahelyett, hogy közel kerülne hozzánk, összemegy és eltávolodik…

- El fogsz veszíteni, siess! – hallottam még, de amire, utolsó erőmet összeszedve sikerült kiszabadulnom, a teljesen megvaduló s már a rátörő szenvedély rohamaiban a fülemet harapdáló és egyre mohóbban tapadó Léna öleléséből, a hahotázó halálfejes kocsis, mint akinek már elege van az előtte zajló színjátékból, elszántan pattintott az ostorral és a vágtázni kezdő lovak elragadták a trojkát a hóhullásban.

Ide még annyit, hogy Krisztina hosszas vívódás után, engem nem találva, noha többször is üzent értem és el is jött a szállásomra – de mivel nem hatalmaztam fel rá, öreg szállásadóm, Weiskopf néni, nem mondta meg neki, hogy hol vagyok -, akkor éjszaka döntötte el, hogy igent mond kérőjének, egy olasz származású dzsidáskapitánynak. Amire visszatértem Bécsbe, már az esküvő időpontja is ki volt tűzve én pedig maradtam az álommal, ami ezután sem akart, sehogyan sem akart véget érni…

Magamra maradva a hatalmas hóban, a téren, idegesen kezdtem forogni magam körül, Lénát kerestem, hogy magyarázatot követeljek kihívóan érthetetlen viselkedésére, de nem találtam sehol. Volt, nem volt, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, csak a körülöttem lebegő jázminillat árulkodott egyszervolt jelenlétéről. Döbbenten tapasztaltam, hogy ismét egyedül vagyok a Szent István templom előtt, a hóhullásban s ki tudja, önhibámon kívül talán tényleg végképp elveszítettem Krisztinát, egyetlen és igaz szerelmemet, aki először zaklatott, szenvedélyes kapcsolatunk során, nyíltan felajánlkozott s talán ezért sem fogja tudni soha megbocsátani nekem, hogy érthetetlen módon vonakodtam követni, amikor szenvedélyes őszinteséggel hívott. Akkor létesült először közvetlen kapcsolat álmom és a valóság között, döbbenten jöttem rá, hogy nagyanyám halálhírére olyan hirtelen utaztam el Bécsből, hogy üzenetet sem tudtam küldeni neki és eléggé el nem ítélhető módon nem is búcsúztam el tőle. Ez valami végtelen és rossz előérzettel töltött el és először életemben félni kezdtem.

De képtelen voltam végiggondolni, hogy lényegében mitől is félek, mindenesetre megmarkoltam vontcsövű pisztolyomat, amikor váratlanul egy széles karimájú, veres kalpagot viselő, sárga nadrágos, fekete zekés törpe állott meg előttem és mély átéléssel a következő talányos versezetet adta elő, árnyaltan, s annyira szuggesztíven, hogy szavait az ojtozi tetőn, hajnalban, ébredésem után is hallani véltem:

“A közép a biztos út,

Oh, de melyik nem közép itt?

Melyik az, mely célba jut?

Itt egymásba összefutnak,

Egy csekély ponton nyugosznak,

S mennyi ország, mennyi tenger

Nyúlik végeik között!

Vagy tán vége sincs az útnak,

Végtelenbe téved el,

S rajt’ az élet úgy vesz el,

Mit mi képet jégre írnak?

Ám, de itt a hármas útvég,

Mint varázskör áll előttem;

A kívánság, a reménység

Int, von, ösztönöz belépnem…”

Ebben az egészben az a különös, hogy amikor Pesten jártomban később felmondottam az álmomban, varázslatos módon, memorizált szöveget egy költő barátomnak, ő meghökkent és azonnal megmondta a szerzőt is: Vörösmarty írta a versezetet, Csongor és Tünde című játékában szerepel. Én viszont ezt a drámát se azelőtt, se azután nem olvastam, egy részletet mégis megálmodtam. Hát nem furcsa ez!?

Álmom mindenesetre nem hagyott nyugodni, újabb és újabb kínos, nyugtalanító epizódok bukkantak fel, csak fél füllel figyeltem nagyapám és János szórt beszélgetésére, s a szép, kikapós cigánylányra tett, sejtelmes és egyértelmű célzásaikat egyként elengedve a fülem mellett, igyekeztem meg se hallani őket, egyre Krisztina alabástromfehér karját láttam a lefüggönyözött kocsi ablakából kinyúlni. Olyan volt, egészen olyan, mint egy fuldoklóé és ez a felismerés rádöbbentett arra, hogy fel kell készülnöm az elkövetkezendőkben mindenre, még arra is, hogy álmom beteljesedésekén, tényleg, végképp elveszíthetem, hiszen vannak dolgok, amelyk függetlenek tőlünk s mi csak elszenvedői lehetünk az eseményeknek, de nem irányítói.

Azt hiszem a szabadságért és jogegyenlőségért küzdő forradalmárok közé is ez a felismerés sodort. Nem akartam elfogadni, hogy porszemek vagyunk az Isten tenyerén, hogy alávettettjei vagyunk egy velünk játszó szeszélyes akaratnak. Hittem abban, amit a költő világosan úgy fogalmazott meg, hogy csak lélek és szabad nép tesz csoda dolgokat, reméltem, hogy tudatos életet élhetek, saját magam vehetem kezembe sorsom irányítását.

Ez lehet nevetségesnek hangzik s mindaz, amit előadtam csupán egy szomorú, esetlen, túlhaladott közhelyhalmaz.

Nem tudom:!

Csak azt, hogy ezeket a közhelyeket egyszer már meg kell kezdeni lebontani, bár mindég kérdéses hová érünk, a végzetes lebontásuk után?

- A szép lányok szétvetett, fehér combjai közé – kacagott nagyapám, de erre sem reagáltam s arra a felszólításra sem, hogy kedve lenne megállni szalonnát sütni, még idehaza, az országban, külföldre való elmenetelünk előtt. A tüzet, természetesen, én raknám, akkor eldőlne történt-e valami az éjszaka állítólagos alvásom alatt, vagy tényleg volt cigányleány szeretőm!…

Nevettek.

Erre se reagáltam, egy idő után figyelmük elfordult tőlem s befejezték heccelődéseiket.

Kétségbeesetten kérdeztem meg az öreget: - nem tudja mégis, mi volt velem? mire nevetve nyugtatott meg: - fáradt voltál, ennyi az egész, nem kell mindent túlbonyolítani…- Az utazás Bécsből…A temetés…A gyász…Téged is megviseltek, fiam, az elmúlt napok egymásra futó eseményei és egyszerűen elaludtál. A test is követeli időnként jogait, főként ha fiatal az ember…Viszont erősen reméli, hogy mostmár tényleg kialudtam magam és teljes lelkemmel az utazásra fogok koncentrálni s nem kell papírlapra írott szövegeket kitűznie az engem takaró subára, mint tegnap délután, miszerint: itt nyugszik Szerémy Gerzson testőrhadnagy és mormota délután háromtól ki tudja meddig!…

Megígértem neki, hogy hasznos tagja leszek kicsiny de lelkes expediciós különítményünknek és már-már elkezdtem volna mesélni rejtelmes álmomat is, a hóesésben alvó félelmetes Bécsben; egyre előttem állott a veres kalpagos, sárga nadrágos, fekete zekés törpe és a hármasútról szóló zengzetes versezetét adja elő; hallani véltem fura orrhangját is, aztán Krisztinát is látni véltem a lefüggönyözött kocsiablak mögött és újra meg újra hallottam, hogy kétségbeesetten, síró hangon hív, de nagyapám ezúttal könyörtelen volt, nem adott időt holmi álomfelidézésekre; bámulatos emlékezőtehetségét ismételten megcsodálhattam, hiszen ott vette fel a beszélgetés fonalát, ahol tegnap délután , a cigánylányok váratlan megjelenése miatt kényszerűen elejtette és formás kis szabadelőadást rögtönzött a csángók egyedülvalóságáról, magányos magyar sorsukról, beavatva történelmük és életük különös rejtelmeibe is…

S itt most nem is arra akar kitérni – vesz mély lélegzetet Szerémy és sóhajt –, hogy bizonyos Gegő Elek ferencesrendi szerzetes 1831-es útijegyzetei és Petrás Incze János klézsei plébános, e jegyzetek megállapításaira reflektáló megjegyzései alapján hogyan magyarázta a csángók sokat vitatott eredetkérdését – a madárcsicsergés erdei háttérzenéje amúgyis lenyűgözött -, egyebekben úgy emlékszik a kúnok leszármazottainak tartotta őket, s nem is arra szeretne emlékezni, hogy időben igyekezett őt felkészíteni előrelátó nagyapja a Moldovába szakadt árva testvéreinek sajátságos, összetéveszthetetlen beszédstílusára, különös, sziszegő szóejtésére, nehogy gyanútlanul kinevessem őket, mert erre, érthetően, nagyon érzékenyek, hanem elsősorban a magányosság, az egyedülvalóság élő jelképei kifejezés ragadta meg képzelőerejét, a csángók különös sorsára vonatkoztatva, akik sajátságos középkoriságukban élik életüket, mélyen a történelem alatt s csak egyetlen vágyuk van, hogy minden templomukban magyarul beszélő és prédikáló papokat küldjön a Szentszék s ez a vágyuk is nehezen teljesül, ezért aztán nyelvük, magyar azonosságtudatuk romlik, egyre romlik, s “mirigyes időkben” idézi az öreg Gegő Eleket, figyelnünk kell sorsukra…

A határállomáson egy ásítozó vámos és néhány katona fogadott, az öreg pálinkával kínálva őket a hírekről érdeklődött, mire a vámos illő tisztelettel tudatta vele, hogy a környéken egy vérmedve garázdálkodik, aztán mintegy mellékesen úticélja iránt érdeklődött, amit nagyapja, az ő legnagyobb meglepetésére “rokonlátogatásként” jelölt meg.

- Kissé gyakran járkál Szerémy úr szeretparti rokonaihoz – vélekedett a vámos.

- Tudja milyen, Réderer úr, a rokoni szeretet – replikázott az öreg és a vámosba karolva, darab időre eltűntek a befüggönyözött ablakú épületben, aztán máris mehettünk tovább. Furdalt a kíváncsiság; ugyan mennyit adhatott, hogy így, ilyen simán átengedtek? S azt is meg akartam kérdezni: miért járkál át olyan gyakran? Milyen üzleteket bonyolít le? S nem fél-e attól, hogy ezek a gyanakvó és minden szénakazalban ellenséges kémeket gyanító hivatalnokok egyszer komolyan gyanúba veszik? De meg se tudtam szólalni máris a sósmezői román határőrposzthoz érkeztünk. A kicsiny épület váratlanul bukkant fel s az ajtóban megjelenő román tiszt észrevehetően örömmel sietett ki az épületből nagyapám üdvözlésére. Ruházatát menet közben igazítva meg s a száját tenyérháttal gondosan megtörülve – valószínűleg reggelizésben zavarhattuk meg -, azt is megjegyezte, hogy – már a tegnap vártuk Szerémy urat s mi volt az oka a késedelemnek?

Akkor nem is tudtam eltöprengeni e megjegyzés mélyebb értelmén s azon, ami ebből egyenesen következett, mármint, hogy nagyapa láthatólag rendszeresen megteszi ezt az útvonalat, s a Flóris nevű cigányvajdával is rendszeresen üzleti tárgyalásokat folytat… Mindez következett az osztrák vámos és a román határőrtiszt megjegyzéseiből, de ezek a következtetések sehogyan sem váltak egyúttal megnyugtató válaszokká, továbbra is volt egyetlen nagy és rejtelmes kérdés: a miért kérdése! El nem tudtam képzelni, miben utazik az öreg? Milyen üzleti tevékenységet folytat vándorcigányokkal és Szeret parti, esszező, évszázadok óta tőlünk elszakadó testvéreinkkel?…

Újólag a határőr és nagyapa beszélgetésére figyelve – valamennyire értettem románul -, meglepett, hogy a tiszt milyen alázattal s milyen leplezetlen, rokonszenvvel vegyülő, csodálattal beszél az öreggel, következetesen domnu colonel-nek szólítva őt. Nagyapa, magyaros vendégszeretettel őt is pohár pálinkával kínálta, ugyanabból a kicsi pohárból, amelyből az előbb Réderert, s belekarolva, élénk beszélgetésbe bonyolódva tüntek el az épületben.

- Posta is van! – szólalt meg talányosan János.

- Milyen posta? - képedtem el, akkor már igazán nem tudtam kicsoda lényegében az én imádott nagyapám? Üzletember? Összeesküvő? Kalandor?…A mindentudó mindenes csak ült a bakon és hallgatott. A nap ebben a pillanatban bukkant fel a felhők mögül, a fák megszűrték ugyan a fényét, de így is kivilágította valamennyire a békésnek, bár eléggé elvadultnak tűnő környéket s a határállomás épülete körül tébláboló bocskoros katonákat, akik vakarózva, orrukat piszkálva, leplezetlen érdeklődéssel bámultak bennünket. Valahonnan a fák közül, vagy mégis a házból, egy vélhetőleg fiatalabb asszony vidám, csengő nevetése hallatszott, aztán kutyaugatás s valahol a ház mögött harsányan kezdett kukorékolni egy békételen kakas, hamarosan láthatatlan társa is válaszolt neki, majd távolabb, az erdőböl is élénk kukorékolás hallatszott.

- Túl sok itt a bakktyúk – jegyezte meg epésen a felrezzenő János és tétován körbepillantott. – Be vagyunk kerítve, Gersocska! – villant meg a szeme. – Nemcsak a halál félelmei, de a békételen kakasok is körülvettek bennünket!…

Mintegy végszóra jelent meg nagyapa, oldalán a mosolygó, láthatóan elégedett tiszttel, az épület ajtajában.

- Az unokám – mutatott rám az öreg, mintha egy ló lettem volna, amit hetivásárban akar eladni.

A tiszt fűrkészve nézett rám, de egyelőre nem tett megjegyzést, pedig elvártam volna, hogy megjegyzi, (már kezdtem teljesen lónak érezni magam), hogy szép kövér, persze látnom kellene a fogait s a lábait is meg kellene vizsgálni, nem járatná meg nekem a jó Szerémy úr?

De semmi ilyesmi nem történt, mert az ajtóbn váratlanul egy magas, fiatal nő jelent meg, piros pongyolában, mezítelen lábára húzott papucsban. Hosszú, még fésületlen, kócos szőke haját libegtette a szél s ahogy felénk lépegetett, a háta mögül sütő nap könyörtelenül világította át pongyoláját, sejtetni engedve hibátlan idomait.

- Érezzétek jól magatokat Moldovában – mondta csengő hangon és egy kisebb csomagot nyújtott pukkedlizve nagyapa felé. – A nagyságos asszonynak küldöm – tette hozzá. Aztán megfordult és visszasétált a házba. Felemelt fejjel, kecsesen lépegetett, láthatólag tudatában volt értékének és annak is, hogy férfiak nézik. Hát igyekezett kitenni magáért. Vagy a férjét akarta öntudatlanul is kihívó viselkedésével boszantani? Nem tudom. Nagyapámra néztem, de az öreg most nem nézett vissza rám s érthetetlen módon hallgatott a csomag címzettjének hollétéről is, láthatólag nem akarta elárulni, hogy már nm él…

A tiszt szertartásos mozdulattal adta át a pátenst. – Ezt mutassa fel a domnu colonel bárkinek, aki kiléte s pláné útiránya felől érdeklődik. – Meghajolt, katonásan vágta ösze a sarkát.

Az öreg bólintott.

- Az Isten áldjon, Irimie. Két-három nap múlva, ha élünk, találkozunk.

- Már miért ne élnénk? – hökkent meg a tiszt s babonásan keresztet vetett.

- Az én koromban – somolygott nagyapám -, az ember minden pillanatban hallani véli a trombitaszót.

Felült a szekérre, én is leheveredtem hátul, a lábához. János biccentett a tiszt, az ajtóban álló és bennünket figyelő pongyolás nő, a katonák s talán bakktyúkok felé is s pattintott az ostorral.

Már közeledtek a következő falu, Hirzsa házai, amikor végre elszántam magam és megkérdeztem gondterhelten hallgató nagyapámat, ugyan miért nem mondotta meg a tiszt feleségének, hogy nagymama, akinek valószínűleg édességet vagy süteményt küldött, már nem él?

- Csak megzavartam volna őket. – sóhajtott az öreg. – Meg aztán babonás népség ez, tudod?

- Hogy érti ezt, hogy babonás? – bámultan rá döbbenten.

- Hisznek a szellemekben, akik vámpírok alakjában járnak vissza a másvilágról, az élők frissen buzgó, piros vérére szomjuhozva. Hisznek abban, hogy a szellemek valóságosak, hogy a lídérc akkora legalább, mint a templomtorony és amikor éjszaka nesztelenül végigsettenkedik az udvaron, világít a nagy, kerek szeme, mint egy bányászlámpás. Hisznek abban, hogy a halottak állandóan velünk vannak s tudod, kisfiam, ez talán nem is akkora butaság, mint amekkorának (első hallásra, megengedem) látszhat. Tegnap óta én is érzem nagyanyád intenzív jelenlétét, mintha itt lenne mellettem, mintha a hátam mögött állana; hallani vélem ziháló lélegzetét is, apró, meghitt köhögéseit. Gida, Gida – mondogatja zsörtölődve, ahogy életében annyiszor – mikor nő be már végre a feje lágya, Gida?!…Mindjárt hetven esztendős, még mit akar elérni? Mit mind üzletel a lopott lovakkal, mit mind csempészi az ékszereket? Kinek gyűjt?…Igen, ilyeneket mond a te drága nagyanyád, pontosan úgy beszél, mint életében s láthatólag nem tetszik neki a másvilág, ezért azután ha kell, ha nem itt tartózkodik a közvetlen közelemben, nem akar elválni tőlem…

Az öreg elhallgat, maga elé mered, borostás arcát dőrzsöli.

- Ez már Hizsnya – fordul hátra János. – Utána aztán már oláh Ojtoz jő, azaz Gorzafalva s megkezdődik a csángóvidék.

- Sokat járt erre?

- Eleget Gersocska – nevet a mindenes, kissé rekedten. – Fénykoromban minden faluban volt egy-két szeretőm, a hegy mindkét oldalán. Úgy mentem hozzájuk, mintha haza mennék. Borral, meleg levessel vártak, megbeszélték velem életük apró-cseprő ügyeit. De mit tehetnénk, eltelt az idő!

- Gorzafalván megállunk János – ásít az öreg s eldől a szekérben. – Ott ébresszetek majd meg, a parókia előtt, hiába, érzem a hetven év súlyát a csontjaimban s az éjszaka is hosszú volt, s Flóris a kelleténél is többet ravaszkodott. Kimerültem.

Eddig jut történetében Szerémy, amikor kopognak a La Valetta-i vendégfogadó különszobájának ajtaján. Fiatal olasz tiszt nyit be, szalutál, elnézést kér a zavarásért és egy borítékot ad át a felemelkedő Türr tábornoknak, aki idegesen tépi fel, beleolvas és elsápadva nyúl a köpenyege után.

- A történet végét majd holnap hallgatjuk meg, kedves Gerzson. Most elszólít a kötelesség.

Valamit súg az elképedt, szintén felemelkedő Klapkának, aki azonnal köpenye után ugrik, kiissza poharát és kirobog az ajtón, az előresiető Türr után. A fiatal tiszt agárarca megfeszül, felénk bólint s követi őket.

- Jól mesélsz, Gerzson – szedi össze a poharakat Figyelmessy. – Jó hallgatni téged!…

- Vajha visszajönnek-e – sóhajt Szerémy. – Kissé sokszor tértem el a tárgytól s a lényegig alig jutottam el.

- Azt majd leírod úgyis, hátha valami hasznát veszi, bár kétlem. De tudod, hogy Klapka állandóan kombinál.

- Hova mehettek?

- Bizonyosan Garibalditól kaptak üzenetet, talán a magyar légió újjáalakításáról is döntenek. Ez, barátom, a mi helyzetünket is megoldaná, egyelőre se Londonba, se Amerikába nem kellene mennünk…

Köpenyeik után nyúlva sietnek ki az utcára. Hűvös szél fúj, méltón az ezernyolcszázötvenkilences esztendő utolsó előtti napjához, akárcsak a Sziklás hegységben akkor délután, amikor a vérszomjas fejvadász indiánok elől menekülve – ahogyan később kölcsönösen bevallották, mindketten először gondoltak arra, hogy az út végére jutottak, innen már nem lesz tovább, ezt a felderítő útat (amellyel az indiánok által ellenőrzött területekre ácsingózó, öntelt, fafejű és pénzhajhász telepesek bízták meg őket) semmiféleképpen nem élhetik túl. A máltai tengerparti sétányon ődöngve, a tenger lebírhatatlan, nyers, barbáran sós szagát már-már “harapdálva”, először mégis a Nagy Sós Tó jutott az eszébe. Egész napokat töltöttek el, letáborozva a parton, a fák között, hallgatva az öreg indiánfőnök végtelen történeteit az ő híres és vitéz népéről, vagy csak merengve, nézve a beláthatatlan vizet, amint a szél játékosan borzolja felszínét s a távolban megjelenik egy-egy fehér vitorla, de amikor a kézügyben lévő távcső után nyúlnak, mindég kiderül, hogy csupán káprázat.

- Alighanem mégis megússzuk – rázza meg a vállát Szerémy és nevet. – Mostmár csupán az a kérdés: megvannak-e még a lovaik, vagy elkötötték valami jóemberek?…

- Ha el nem kötötték őket, akkor igen – nevet ő is. – Hiszen szárnyuk csak nem nőtt, hogy elrepülhessenek.

La Valettán, akkor este, az erősödő szélben céltalanul sétáltak a parton, nézték az érkező, távozó és a kikötött hajókat.

- Lehet hogy tényleg megoldódnak a problémáink – jegyezte meg óvatosan Figyelmessy.

- Amennyiben?

- Amennyiben, kedves Gerzson, beállunk huszárnak Garibaldi magyar légiójába.

- Igaz is – nevetett Szerémy is. – Amerika még várhat.

- És te, Ferkó? – néz rá Figyelmessy.

- Minden vágyam, hogy Garibaldi seregében harcolhassak – húzza ki ő magát kevélyen. – Bár úgy hírlik, Amerikában is hamarosan kitör a vihar.

- Hát nem maradunk munka nélkül, az bizonyos – jegyzi meg Figyelmessy s hirtelen hevesen kezd integetni. Egy közelben vesztegelő hajó fedélzetén megjelenő magas termetű, tagbaszakadt, fejét pirosbabos kendővel bekötő tengerész, lámpással a kezében, üvöltve viszonozza az üdvözlést s kiabál is még valamit, de nem érteni, elsodorja őket a telhetetlen máltai szél…

- Vihar készül – néz körül ő s beleszimatol, már-már beleharap a levegőbe.

- Ki ez a fickó?

- Egy hollandus tengeri medve. Az ő hajóján jöttem Southamptonból Génuába, és az utazás alatt erősen összebarátkoztunk. Úgy issza a grappát, barátom, mint mi a vizet, igen belevaló fickó. Öröm volt vele az utazás. Hol a tengeri betegségtől fájt a hasam, hol a sok nevetéstől…

A bécsi utcán söröskocsik dübörögnek tova, vidáman nyerít fel egy ló, egymáshoz koccannak a szekéren a söröshordók. Mostmár bizonyos, hogy történt valami előre nem látott esemény. Szerémy ezredes késik.

Tölt az előtte lévő kancsóból a poharába, únottan belekortyol, persze a lovak ott voltak, ahol hagyták őket, vidáman és békésen abrakoltak, szénás zsákkal a nyakukban. Ők még ekkor is csapdát gyanítottak. Takács lövésre kész karabéllyel, ide-oda kémlelve “biztosított”, feszülten figyelve egy fa mellől a lovak felé kúszó Szerémyt.

De nem történt semmi.

Az indiánok eltűntek.

- Az is lehet – jegyezte meg a furiózus kapitány, lova mellett felegyenesedve -, hogy csellengőkbe botlottunk és nem is ránk vadásztak.

A hollandus széles mellére öleli Figyelmessyit, barátait is üdvözli és egy csapszékbe invitálja őket, megünnepelni a nemvárt eseményt. Mindenre számított – fejtegeti, - csak arra nem, hogy az ő nagy magyar barátjával találkozik itt, Máltán. Már lova hátán ülve, a remegő állat hátát simogatva s egyre az idegesen köröző keselyűket kémlelve a környék nyári egén (mi bajuk lehet vajon? miért olyan nyugtalanok?), azon töpreng, miért is érzi mág mindig élő célpontnak magát? Miért nem szűnik nyugtalansága? Igaz, ami igaz, szeretett volna már jó száz mérfölddel távolabb lenni, akkor talán el is hitte volna, hogy szerencsecsillaguk csak nem hagyta el őket, ezúttal is megúszták, de a hatalmas sziklák között kanyargó ösvényen ez egyelőre teljesen valószerűtlennek tűnt. Bármelyik pillanatban rájuk törhettek volna az üvöltő, kifestett indiánok, hiszen az ő földjükön voltak.

- S mit mondunk megbízóinknak?

- Az igazságot, Ferenc, Danton szavaival: az igazságot, a kímnéletlen igazságot…Hogy ez a vadregényes és barbár hely teli fejvadász indiánokkal, akik alig várják már, hogy megskalpolhassák a földjükre betörő gonosz sápadtarcúakat. Ez a jó hír hátha elveszi a kedvüket attól, hogy ide dugják az orrukat…

- A hódítóknak semmi soha nem veszi el a kedvét. A bírvágy és az önzés együtt, mindenre képes.

Takács elhallgat, felnéz a kék égre, mélán figyeli a lassúdan köröző keselyűket.

A fogadó ajtaján akkor lép be egy burnuszos arab. A látvány annyira valószerűtlen, hogy kizökkenti. Elképedten bámulja a környezetbe egyáltalán nem illő, a bécsi kedélyes polgároktól elütő vendéget s darab időre megszakad az emlékek áradása.

Mintha újra abban az álomban lenne, amit ráadásul nem is ő, hanem Szerémy álmodott, Ojtozban, a cigánysátorban. Egyedül érzi magát a puha, fehér hóban, a templom előtt, s meglepődve veszi észre, hogy odakünn, mntegy végszóra, nagy sűrű pelyhekben kezd hullni a hó, mégsem lesz ezernyolcszázhatvanhétben fekete karácsony.

Borzong.

Az arab kíséretében szerecsen szolgák is feltűnnek s két karcsú, lefátyolozott nő. A fogadó asztalánál ülő bécsiek összesúgnak és mereven bámulják a terem közepén megálló, várakozó arabot. Nem tudja miért, de Figyelmessy története merül fel, ahogy a háborgó patakba ugrik a papucs után, kivíva a török basa első udvarhölgyének szeretetteljes ámulatát és háláját. Ami viszont kfejezetten ingereli a török urat. Ezért azután Takács nem is néz az a lefátyolozott nőkre, saját konok, öregedő arcát nézegeti el hosszasan, borospohara tükrében. A napot váratlanul felhő takarja el és egymás után három nyilvessző is elzúg a fülük mellett. Takács hátraforulva tüzel. Egy nagy szikla mögött keresnek menedéket, igyekeznek csillapítani ideges lovaik remegését, felmérni üldözőik számát, de egyelőre még senki sem követi őket, a feltámadó szél portölcséreket kavar az ösvényt takaró finom, fehér porból. Fejük fölött három magányos keselyű köröz. Repülésükben van valami céltudatosság, láthatólag számítanak valamire. A csendben jól hall