Lódenkabát Keleteurópa szegén. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1983.

lódenkabát Keleteurópa szegén
ez a nyár dögtáviratokkal ...
nézd ezt a sivatagot
mert nincsen immár se sötétség
neve neme foglalkozása stb
lábnyomunkban kialszik a fű
mert fuldoklásunk szenzáció.
lángoló hóban mezítláb
föltámadunk lám sírva aprópénzzel a szívében
van aki csak szabadban tud beszélni
térkép tenger nélkül
kioltották a szemem
sortűzzel jövök szerelemmel
mióta elmentél mindig este van
ágyékomra odaszegezlek
karácsony van kopaszra nyírom koponyámat
rabruhában a szerelem
szájad szélén kökény a vér
föld alatt szeretkezünk
földdé taposlak
vasalót rázok a Körúton
éretted én letérdelek
hajad fehér és fekete
szerelemre kiéhezetten
a fájdalom már földig ér
megvámolt testemre tetoválva a jel
gombnyomásos életveszélyben
mert a remény a feketerigó
mert pontosan fogalmazok
történelemre ágyrajárók
három napja és három éjszaka
kivéreznek a versek is
fáradt arcodon a ránc felragyog
fáradt szemed földszínű
úszik a fateknő az árban
mint aki idegenből jött meg
hétfő van ez a mi napunk
elmentél jaj messzire mentél
látszólag a te jegenyéid
útjelző táblák közt eltévedve
félelem hadifoglyai
embereket vagy népeket
mikor a csont zabálja a földet
mikor már árnyékát keresi az ember
mert nyelvünket kificamítják
karom véalakban hosszan húz haza
megy a dombon át gumicsizmásan az asszony
ül az asszony a fapadoson
vödörbe rejtette az asszony az urát
szekrény tetején a zsoltár zsoltárban a fénykép
ikerpár guggol egymás mellett
tankok tébolyában megszületik
átkúszott a határon tizenkét évesen
remegő lábbal az anyja előtt
a lövészárokban lassan kúszik
a kettéhasított szobában
fiam mondta nagymama a falnak
zabiverset szülve szalmazsákon
egy éve már hogy értelem
aki senkinek se kellek
határátlépés minden versem
megvették a nevemet
olyan lenne a megszületésem
mostmár mindig így
mostmár mindig névtelen
hát ennyi vagy
eltékozoltátok a szavakat
lesünk a kémlelőlyukon magunkra
úgy írok mint a halálraítélt
hullik a hajnal mint a haj
kék körtefény vakít
gyanakvó gerinccel
szobám lassan benépesül
árokba sáncolt szemekből
végtelen nap végtelen vonat
hová kísérem magamat
lejárt óra a szemem
leltára lelkiismerete
úszik a fiú a füstben
legjobb lenne hazamenni
fűrészporhavazásban
árva az Isten árva
ne támassz fel Uram
gyáva vagy Uram gyáva
magunk vagyunk meg ne segíts
én Uram Istenem
milyen lehet a szerelem
tál szerelmet sem löttyintsz
kikötöttél Uram minket
hányszor meghaltál Uram
semmink sincsen az is sehol
vedd el Uram amit adtál
ne mondd Uram hogy jónapot
jönnek a buldózerek
miért mosolyogtál
valék sirolm hitetlen
házad sincs már Istenem
számonkérlek Uram
hallak Uram hallak
Uramisten mire mentünk
Istenem zsoltárom
verd meg Uram aki nincsen
Énistenem elpártoltál
ne hidd Uram ha meghalok
kitelepített Jézus
hová meneküljek Uram
nem tudsz tarlón járni
jönnek a vagonlakók
albérlete sincs annak
behavazott hadak útja
rongyszőnyeg a glória
Siratófal
Te vagy az élő én a holt

 

LÓDENKABÁT KELETEURÓPA SZEGÉN
sorba mindnyájan belebújunk
a közös esőben
hull a szemét a szánkból
hajunkból a rozsdás szegek
arcunkról a vakolat
fejünk felett összecserélhető
lódenkabát az égen
összecserélhető sorsok térképei
összecserélhető halálok
összecserélhető hitek rézgombjai
összecserélhető népek belei
összecserélhető szerelmek rúzsfoltjai
összecserélhető kampók kiakasztott
lódenkabátok a szélben...


EZ A NYÁR DÖGTÁVIRATOKKAL
kihűlt halállal a tiéd
kikönyökölhetsz szememen
beköltözhetsz testem börtönébe
készül már a vásári kirakat
próbababákkal ellenünk
ha akarod bunker leszek
a lecsapó repülők hasa alatt
elbújtatlak a merénylő szemek elől
a hússzagú éjszakába
be a szerelem barlangjába
kifosztott asztalok alá
lángolnak az abroszok is
kiszaladunk az esőbe
mezítelen talppal
dinnyét eszünk kócosan
aszfaltra ülve
nézzük a kardvirágos tankokat
a mentőautók halotti vonulását
ha igazoltatnak én te vagyok
te én
így talán életben maradunk


NÉZD EZT A SIVATAGOT
ott kezdődik ahová nem ér el a kezed
fonnyadttá leszorított csecsemők utaznak
akár a bőröndök a nyárban
kismamák keresik őket forogva
a szélben - bádogszalagok
mosolyuk helyén tövis
gyalulatlan deszka a hátuk
hegyes hasuk sem az övék
készpénzzel eladhatók
csattan a pénztár ablaka
kikiáltják a vevőket

jönnek a csecsemő-üzérkedők
fehér mosollyal jóltáplált cipőben
ujjukon himbálják a táskát
ki ne nyújtsd a kezed ki ne nyújtsd
lekaszálják
jaj ki ne nyújtsd
ez a hóhérsivatag nem a tiéd
ellened indul a csecsemő-katonák
idomított szívdobogása
ellened nyit bogáncsot a nyár

meztelenül a vallató fényben
hány szemünk van már hány fülünk?
ki ismeri még szeretőjét?
ki meri anyját hívni a bajban?
feltámaszthatatlan Krisztusok
glória nélkül lecsupaszítva
betonlövészárokba lökve
árván a jövő célpontjai
szó lehasítva a szájról
távirányított lélegzetvétellel
megoszthatatlan fájdalomban
egy kiáltásra kiakasztva
rácsokkal a tüdő körül
mert nincsen immár se sötétség
se menedék se néma gyász



nem én voltam.. .én kiabáltam.. .kérem nem én voltam ott.
vertem a gépet.. .üvöltöttem...szólt a rádió.. .nem én
voltam.. .nem.. .kérem szünet sem volt a jajgatásban...
véres a köhögésem is.. .tessék kihallgatni...

csend


LÁBNYOMUNKBAN KIALSZIK A FŰ
rajzolt lovacskák szárnyat eresztenek
kapaszkodnak szélbe viharba
hull az égről a vakolat
szánkban megköt a beton
aszfaltvirág a vér kiül a tájra a csend
mészárosok felvonulása
vízszintes testünkön át
felrobbantott hidak hazátlanul
kiakasztott cégér a szívünk


MERT FULDOKLÁSUNK SZENZÁCIÓ
s verseinket mint napi pletykát
viszik világvárosokon át
hát belefúrjuk magunk a földbe
röggé virágzunk csonttá fehérlünk
műanyagkoszorús gyászvitézek
szájába nem adunk dumát
harangok lelke nem malaszt
nem harisnyakötő tucatáru
fejünk a földgolyó maga
nem nyálazzák be tengerünket
kétéltű luxusutazók
rácsok mögött méltósággal
járunk ha kell káromkodunk
de nem árverezzük el a világot
bőrkabátosokkal nem alkuszunk
virágok kelyhébe nem köpünk
nem súgjuk be halottainkat


LÁNGOLÓ HÓBAN MEZÍTLÁB
horpadthasú hazák szálanként őszülünk
kicsapott kecskék legelik le a zebrát
szakálluk pocsolyába lóg
kitárt karral egy férfi
lakatlan háztetők fölött
hadüzenetet kézbesít a szél
késsel a hátukban a malacok
foghíjas reklámok alatt
kifestett nőkről csorog az alázat
selyemzsabóban Júdás
jászolért áll sorba Mária
József ágyékig fűrészporban
gyaluforgács havazik
csak mi nem alszunk
egymással leterítve


FÖLTÁMADUNK LÁM SÍRVA
APRÓPÉNZZEL A SZÍVBEN

hervadt rózsa fehérborban
visz a villamos vissza a halálba
vissza a gyerekkori dombok mögé
elbújni egymás szemébe ki se látszunk
jaj félünk egymásra nézni is
árok a szemünk alatt ma sem aludtunk
holnap sem fogunk megfogott a gyerekkor
bújhatunk már akárhová
visszasír az eső is a közös ernyő is árva
három haza születésnapja kiterítve
szemfedőt sem szavaz meg az utókor
maradunk a múltban föltámadunk gyereknek
eltévedve aknamezőkön felrobban Pozsony Kolozsvár
Óbuda temet esővel másnappal harmadnappal
sohanappal sohajövővel


VAN AKI CSAK SZABADBAN TUD BESZÉLNI
mert a levegő nem préseli rabbá
van aki kutyájával reggelizik
mert a kutya szabadon engedi ki az ajtón
van aki borral párban áll vigyázzban
ezeréves kaszárnyában
van aki kiüríti a szavakat
mert kiürült szavakkal idomítják
van aki vöröshagymát vacsorázik
mert a hagyma meghámozható
van aki nem varrja fel a leszakadt gombot
mert a bőre sem takarja be
van aki télikabátba gombolkozik
hogy ne legyen meztelen célpont
van aki csontvázzá vetkőzik
hogy ne állíthassák kirakatba
van aki kirakatban ül és hátranéz
ki látja tarkóján a számot
van aki szalmavirágot lop éjjel az elárvult szoborra
van aki árva


TÉRKÉP TENGER NÉLKÜL

arcodra fagy
az elhagyott mosoly

megkezded halálodat

elnémításból született szavak
fordított halál felnövekedőben

fordított halál felnövekedőben
neve nincs csak jövője van

a kiirtott szavak közé
kölcsönhalál költözik

a hóhér ismétli magát egyre
a halál egyre ismétli magát

kitaláljuk
a hóhér nélküli hazát

szabadon
egymás szemében


KIOLTOTTÁK A SZEMEM

nem kell a fehér-bot-remény
megyek előre megállíthatatlanul
hazulról haza
hazulról haza

már három szemmel látok


SORTŰZZEL JÖVÖK SZERELEMMEL

lángban áll a napraforgó
vicsorít a kutyatej
döglégy száll szemedre
havazások hanyatt zuhannak
őzeket akasztanak hentesek
jaj a sisakod csupa vér
jaj a sisakom csupa vér


MIÓTA ELMENTÉL MINDIG ESTE VAN

betömve az ég szemgödrei
eső sem hull a föld kitikkadt
kiszáradt békák a lábak alatt
felhasad a szám utánad kiáltok
holtan hull vissza a visszhang
temethetem sóhajodat


ÁGYÉKOMRA ODASZEGEZLEK

velem beszélgess ne az elmúlással
ujjászüllek csak meglássalak
egyenként tépem ki a télből szád szemedet
visszahódítom a nyárnak ruhád illatát
bőröd havát a télből visszakiáltom
betakarom vacogó szavaidat
sziszegő szélben lobogódnak kiállok


KARÁCSONY VAN
KOPASZRA NYÍROM KOPONYÁMAT

nem kell a mímelt béke nem az enyém
szemeddel céloznak szememre
menekülsz gödörbe löksz
hallom még hangodat - hiába -
sortűzben szeretkezünk


RABRUHÁBAN A SZERELEM

szemek kivilágítása
nézők a testünk fölött
kihallgatás a zsigerekben
sikoltás magnószalagon


SZÁJAD SZÉLÉN KÖKÉNY A VÉR

lassan halok meg lábtól fölfelé
köldököm következik
a mellem a vállam
fejem még utánad fordul
aztán csak két szemgödör
párban


FÖLD ALATT SZERETKEZÜNK
a szabadsággal
föld már a szemünk
az ágyékunk a szánk
a történelem talpa alatt


FÖLDDÉ TAPOSTAK

fölszaggathatnak
bekeríthetnek
bevehetetlen vagyok
ágyékomon a fű szabad


VASALÓT RÁZOK A KÖRÚTON
faszénnel illatozót
ökörnyálból tavaszt vasalok
lábosban hozom az otthonod
füles lábosban kendővel lekötve
ülj le a földre elfáradtál
elfáradtam magamban Uram


ÉRETTED ÉN LETÉRDELEK
bevallok minden háborút
az igazit is ami itt nő
bordáim közt és iszonyodom
mindentől immár
arcomról elmúlik a hús
ágyékomról az erdő
mellemről a málna
domború hasam kihasad
krumpliszsák lettem Uram

ujjadon feketerigó


HAJAD FEHÉR ÉS FEKETE
hajam fehér és fekete

vonat jön be az ablakon
emlékeimet elhagyom

vetett ágyamban kardvirág
szememben három holdvilág

tilosra vált a szerelem
bilincsben kezem kezeden


SZERELEMRE KIÉHEZETTEN
nem kell a komiszkenyér
tengereidet akarom
diók kopogását szívemen


A FÁJDALOM MÁR FÖLDIG ÉR
nyugodt vagyok mint a holtak
akiket már születésük
helyéért is megzsaroltak

én nem tanultam történelmet
sorsom maga történelem
gyermekkorom olajnyomat
a bujdosó fejedelem

honfoglalásom káromkodás
nem állok sorba alázatért
nyugodt vagyok mint a holtak
mert a fájdalom földig ér


MEGVÁMOLT TESTEMRE TETOVÁLVA A JEL

faltól falig lépett versláb a sorsom
homlokok cellái világítanak
elvérző országutakon

hűségem tizenkét jegenye
munkábamenet kihúzom magam
mint a széllel szembegyalogolók
kendőben kenyér szalonna hagyma

és jönnek a szekéren szülők
jön a jövő szalmazsákon a sárban
kékpettyes kötényben megháborodott
bányászanyák fiuk után kiabálva

ablakon benéző farkasok
drótrafagyott mosott ruha
pirostéglás padú konyhában
József Attila árva verse

gyermekkorom gyermekkorod
akasztottak erdejében
kiűzöttek méhében forgó
megvámolhatatlan magzat

koraszülött forradalom
Európa elé kitett gyerek
csalánná nőttem káromkodássá
kútbalököttek ingét hozom


GOMBNYOMÁSOS ÉLETVESZÉLYBEN
krumpliföldön át gyalogoltam
verejtéket vajúdtak a gyomok
árokba kivert kisanyák

egy bibliára emlékeztem
ellő disznók dátumával
összefényképeztetett
testvérekkel a zsoltárok közt

és káromkodtam tájszólásban
mert tájszólásban kihallgattak
földbeástam a pénzre nyomott
forradalmat és útszélre ültem

láttam a parasztszilvafák
haragzöld honfoglalását
s átmentem egy deszkapallón
Petőfi utolsó lélegzetével

rádgondoltam - világra tágult
szemedre ráköszönt a tenger
ültem a gyom közt földbeásott
szabadsággal és szerelemmel


MERT A REMÉNY FEKETERIGÓ
betonkalickába zárva
homlokát veri már a tájban
de nem hallgat el
nem hallgat el

repül a kis test falnak verődve
alvadt vér már a tolla csőre
maga a védtelen gondolat
feladhatatlan távirat

reggel ha fáradtan ébredek
homlokom mögé bezárva
feketerigó világa
nem hallgat el
nem hallgat el


MERT PONTOSAN FOGALMAZOK
céltábla lett a homlokom
bevert ablakú szemekben
törvénytelen otthonom

a mellhártyák térképein
ott az ujjlenyomatom
rokonaim az igazságban
nálatok földön alhatom


TÖRTÉNELEMRE ÁGYRAJÁRÓK
nem Krisztuska-sorban állunk
tíz-húsz deka feltámadásért -
egymás lélegzetéért virrasztunk

mert a jövőnket lefejezték
forgunk mohácsi szomjúságban
nyeljük nyeljük a kutakat
életfogytiglan életfogytiglan


HÁROM NAPJA ÉS HÁROM ÉJSZAKA
halántékomon lüktet a haza
hátgerincemen árva jegenye
elkoboztatott életem fele

hallgatóznak az országos fülek
szolgálatos szolgagerincűek
koccintnak isznak koccintanak
koccintnak isznak koccintanak

hát megtaláltam végre a helyem
csontracsupaszítva végleg védtelen
halántékomon lüktet a haza
három napja és három éjszaka


KIVÉREZNEK A VERSEK IS
nem alhatom nem alhatom
nem véd már csak a fegyelem
fáradt szívedet hallgatom

sose volt ekkora a csend
nem alhatom nem alhatom
már nincs kint és nincs idebent
fáradt szívedet hallgatom


FÁRADT ARCODON A RÁNC FELRAGYOG
szikkadt iszapban keréknyomok
kitikkadt kút a szem a száj
mintha erőd megszakadna már
hegyre kínlódó út a fájdalom
rámkiált hallgatlak hallgatsz hallgatom
figyel a csend arcod a táj
fákban kering a vér vajúdik a nyár
szikkadt iszapban keréknyomok
fáradt arcodon a ránc felragyog


FÁRADT SZEMED FÖLDSZÍNŰ
hársfák híreket hámlanak
elnyújtott kiáltás a kezed
félnek a fáktól - irtanak

nekik már rég nincs igazuk
egyre hosszabbak a mondatok
hátunkban - egyre tovább kísérnek
egyre távolodik a fal


ÚSZIK A FATEKNŐ AZ ÁRBAN
örvénylik az anyaöl
kelt tészta a gyerek arca
kék már a két kisököl
de ordít özönvizet az égre
fonnyadt arccal forog a föld
az árban fateknőben
a lekötözött jövő üvölt


MINT AKI IDEGENBŐL JÖTT MEG
Magyarországra - magyarul
mondom a sorsom s mintha japánul
beszélnék mintha kínaiul
-
papírról eszem a juhsajtot
mint a sittről menekültek
ha eljönnél hozzám megterítenék
-
akinek senkije sincs már
ellensége a hó is
-
már nem tudom hogy otthon hány óra van...


HÉTFŐ VAN EZ A MI NAPUNK

a vízcsapból a Duna folyik
A Búzás utcában kiáll az asszony
a pitvarba megáradt életével
mikor az uram a házat emelte
búzás szekerek jöttek sorba
beálltak az udvarunkba
jöttek a szekerek én meg szültem
hét szál fenyőt hét fiút
első fiam született Áron
utolsó levele nyírfakéreg
második fiam neve András
utolsó levele nyírfakéreg
harmadik fiam született Sándor

utolsó levele nyírfakéreg
negyedik fiam neve József
utolsó levele nyírfakéreg
ötödik fiam született Miklós
utolsó levele nyírfakéreg
hatodik fiam neve Dénes
utolsó levele nyírfakéreg
hetedik fiam neve Árva
utolsó levele sose jött meg
a Búzás utcában az asszony
arca lassan gyantába dermed
szája szélén keréknyomok
a Dunán végig szekerek


ELMENTÉL JAJ MESSZIRE MENTÉL

lányom aki voltál fiam aki voltál
beomlott az én két szemem
egyedül járok a kútra hallgatom
a rádióban a nagy vizeket

minden folyót meghallgatok
hátha üzentek
lányom aki voltál fiam aki voltál
jaj


LÁTSZÓLAG A TE JEGENYÉID
valóban az én bogáncsaim
látszólag az én bogáncsaim
valóban a te jegenyéd
látszólag a mi szemünkben
valójában szemek vagyunk
látszólag ők nem látnak minket

valóban mi nem látjuk őket
látszólag ők legyőztek minket
valóban mi legyőztük őket
látszólag mi legyőztük őket
valóban ők legyőztek minket
látszólag élünk mindahányan
valóban nem élünk mi sem ők sem


ÚTJELZŐ TÁBLÁK KÖZT ELTÉVEDVE

mert elhisszük hogy arra kell menni
amerre a nyíl mutat
hiszen arra mennek az autók
s mikor már azt hisszük megszülettünk
mert megtanultunk közlekedni
elég egy otthoni tekintet

s már nem tudunk a metróra ülni
gyalogolunk mintha határban
ismeretlen kirakatok között
és itthontalan lesz a vendég
és otthontalan a meghívott
az ágyrajáró árvaságban


FÉLELEM HADIFOGLYAI

megállunk a bemutatkozásnál
űrlap az űrlapnak - anyja neve?
kéz a kezet kaszálja

félrenézünk - volt ott még valaki?
átlépünk egymáson
és nem őrülünk bele


EMBEREKET VAGY NÉPEKET
névsorszerint vagy névtelenül
vissza a földbe muroknak

jaj megfésült József Attila
kitüntetett temető
megcenzúrázott himnuszom!

csontjaid Árvám
harmadíziglen
kitelepítve


MIKOR A CSONT ZABÁLJA MÁR A FÖLDET
szemek térképét átlyuggatja
egy évszázadon áthúzó golyó
egy másik időszámításban
bivalylábnyomokban
kukoricacsuhéjból
ráncosan
megszületik
az elvetélt otthon

arcom helyén napraforgó
feketedik
az ég lepereg
a szikkadt sárban lábnyomok
tüntetnek
indulnak haza

a dombokon át fakereplővel
madárijesztő-fiú
földet eszik
a búzát az égre bízza
villám csapja
búza keresztje
kékiringó kivándorol

haranglábakon mennek a házak
félreverve
lélek és dunyhaciha

szalmazsákban törek a magzat
sárral bevert az ég szeme
félreverve mennek a hazák
a föld alól a föld alá

bányászanyák kendője kéklik
káromkodásuk jégverés
és megnyílik a föld alattuk

mikor a csont zabálja már a csontot
az árva földet átlyuggatja
egy évszázadon áthúzó golyó
abban az időszámításban
bivalylábnyomokban
kukoricacsuhéjból
ráncosan
megszületik
az elvetélt otthon


MIKOR MÁR ÁRNYÉKÁT KERESI AZ EMBER
mert minden lábnyom láthatatlan
mikor már szeme színét keresi
mert kötelező a kifakult szem
mikor már kezét kapja arca elé
van-e még? mikor már
nem tudja érti-e
valaki dadogását
mikor már elfelejti kezét


MERT NYELVÜNKET KIFICAMÍTJÁK
hogy már nem érthetjük egymást
kisiklatott vonatok
zakatoljuk zakatoljuk
kiűzettünk innen és ekkor
ennyien és ennyien
árnyékunkban tehervonatból
kiborított gyerekek
látjuk-e egymás lábnyomát
fapadoson földönfutók?


KAROM VÉALAKBAN HOSSZAN HÚZ HAZA
szétporlad a szélben felvijjog nincs nyoma
matat egy kézfej lúgtól ráncosan
makacsul - behorpadt bádogcsupra van
kiloccsant vízcsepp mosolya
ütött vödör a földön otthona
csak ül csak ül ürességgel tele
lámpában kihagyó láng lélegzete
szétporlad a szélben felvijjog nincs nyoma
karom véalakban hosszan húz haza


MEGY A DOMBON ÁT GUMICSIZMÁSAN AZ ASSZONY
mondja az odaveszett életit
engem az uram meghógolyózott megmosdatott a hóba
úgy ment el a háborúba
mégse jött haza
mert én kikísértem a falu széliig
meghógolyóztam megmosdattam a hóba
mégis elment a háborúba
mert engem az uram meghógolyózott megmosdatott a hóba
úgy ment el a háborúba
mégse jött haza


ÜL AZ ASSZONY A FAPADOSON
mondja vonatzakatolásra
Viszlek Püsök Viszlek Püsök Viszlek Püsök Viszlek Püsök
Püsök a fele falu bányász a fele falu
elvitte a vonat az asszony mindenegy fiát
betemette a bánya az asszony mindenegy fiát
mondja mondja vonatzakatolásra
Viszlek Püsök Viszlek Püsök Viszlek Püsök Viszlek Püsök


VÖDÖRBE REJTETTE AZ ASSZONY AZ URÁT
vödörbe rejtette az asszony a fiát
leeresztette az asszony a kútba az urát
leeresztette az asszony a kútba a fiát
ott fulladt szomjan a kútban az ura
ott fulladt szomjan a kútban a fia


SZEKRÉNY TETEJÉN A ZSOLTÁR
ZSOLTÁRBAN A FÉNYKÉP

a fiú meg a lány egymás mellett
nem is láthatták egymást kicsi koruk óta
csak a fényképüket küldik haza
elment az asszony elment
összefényképeztette őket
párosan állnak a zsoltárban
a szekrény tetején


IKERPÁR GUGGOL EGYMÁS MELLETT
gödröt vájnak a földbe
gallyat tördelnek apróra
telerakják a gödröt
azt mondják rá - ház
leányka guggol patak partján
gödröt váj a földbe
lapival betakarja
azt mondja rá - ház
mögöttük bedeszkázott házak


TANKOK TÉBOLYÁBAN MEGSZÜLETIK

a gyerek hatévesen
meztelen talpán letiport lóhere
lábujja közt menetelő virág
szőke haja szálanként feketedik
országút mentibe moccanatlan
házszámot kiált utcanevet
és nem talál többé haza


ÁTKÚSZOTT A HATÁRON TIZENKÉT ÉVESEN
anyjához kúszott határon át
anyjához aki ottfelejtette
ottfelejtette egy rokonnál hat évesen
kezébe adtak egy papírt hogy hontalan tizennyolc évesen
fia árvája negyvenkét évesen


REMEGŐ LÁBBAL AZ ANYJA ELŐTT

áll a gyerek földet eszik
akár a foglyok megérkezett
töpörödik a szomjúságtól
olvas vadszőlő levelet
és hallgat - ő az öregebb


A LÖVÉSZÁROKBAN LASSAN KÚSZIK
a láng fő a szilvalekvár
gyerekek békekövetek
ugrálnak estig az árkon át
énekelnek kopaszon
kavaróba kapaszkodva
míg fel nem lobban az égi üst
s arcukra csorog a vacsoracsillag


A KETTÉHASÍTOTT SZOBÁBAN
épen maradt a falon a tájkép
asztalon pohár tele vízzel
s egy tányér kettéhasítva

a kettéhasított ágyon
párna három fej nyomával
láttuk ahogy elszivárog
a zongorából a zene


FIAM MONDTA NAGYMAMA A FALNAK
levette a szegről leporolta
a tarkónlőtt katonasapkát
leporolta és visszatette


ZABIVERSET SZÜLVE SZALMAZSÁKON
válok visszhanggá süketek között
szilágysági konttyal Petőfi-pirosan
árva menyasszony

ingázó bölcsővel tövisháti
bogánccsal hajamban kékiringó
erekkel halántékomon
szememből havazik havazik a haza


EGY ÉVE MÁR HOGY ÉRTELEM
veszítve lettem névtelen
sorsot cserélve védtelen

hittem hogy hordok magzatot
hittem hogy te én vagyok
helyetted meghalhatok

sorsod halántékon ért
lettem életre ítélt
ettől és eddig írt és élt

ülünk ítélet utáni csendben
halál utáni szerelemben
egymás mellett a fallal szemben


AKI SENKINEK SE KELLEK
éneklek már magamnak

törvénytelen árvája
kihallgatott nyaraknak

homlokomon kisiklik
az utolsó rabvonat

vihetnek már sehová
temetetlen halottnak

szemedben nem hálhattam
hálok már a halállal

kiterít a semmibe
két mostoha hazámban


HATÁRÁTLÉPÉS MINDEN VERSEM
határsértés az életem
egymás szavába vágva mondjuk
magunkat a fulladásig
sorsunk kiásva -jeltelen
katonasír-történelem


MEGVETTÉK A NEVEMET
faragott fejfát múzeumba
aki vagyok nem lehetek
nincs már szavamnak országútja

parasztasszonyok elsiratnak
mosolygok és elmegyek
haza? Pozsonyba? Kolozsvárra?
kiterítem a testemet


OLYAN LENNE A MEGSZÜLETÉSEM
mint egy múmia mosolya
ismeretlen szülőföldön
hátulról lelőtt katona

méhedből kilöktél hazám
halálra ítélem magam
mint aki jövőből érkezik
megáll s a múltban marad


MOSTMÁR MINDIG ÍGY
sehol
tilos szövetkezni a széllel
besúgják
már enni sem tudok

tiéd már minden
az otthonnal teleírt láda
a megvámolt cserge
a felriadás minden éjjel
pontosan háromkor
kit hallgatnak ki? ki a gyanús betű?

én most akarok élni
testemet zúzzák be könyvmalomba
verssel tetovált testemet

reggel már nem megyek sehova
hiányommal tüntetek
besúghatatlan hiányommal
anyám is idegen már
nem engem védett
csak a húsomat


MOSTMÁR MINDIG NÉVTELEN
elesett szerelemben

hazátlan két hazában
halott szeretetlen

szál mosolyba kapaszkodott
fuldokolva - zárva

minden út haza : ANULAT
minden otthona árva


HÁT ENNYI VAGY
börtön szeretője
priccsen elvetélő
katonapokróc ég alatt

hát ennyi vagy
felhúzott néma
kiselejtezett
ujjlenyomat

kopaszok közt
senki katonája


ELTÉKOZOLTÁTOK A SZAVAKAT
almába sem haraphatok
felboncoltátok a fán
a fűben zsugorított lábnyomok
betűk lepik el a verset

LESÜNK A KÉMLELŐLYUKON MAGUNKRA

lépjük a verset névtelen

verset névtelen várost

névtelen falut névtelen kutat

névtelen nevet névtelen betűt

lesünk a kémlelőlyukon magunkra

kisbetűt lépünk kisbetűt

kisbetűt
l l

e e

s s

ü ü

n n

kisbetűk

ÚGY ÍROK MINT A HALÁLRAÍTÉLT
a családjának levelet
minden versem valakinek
de nem súgom be a neveket
azt remélem hogy névtelen
mint ti névtelen lehetek
névtelenül elesett
azt remélem hogy szememet
aláírjátok névtelenek


HULLIK A HAJNAL MINT A HAJ
túl sokszor megy le a nap
vallatófényhez szokott szemem
álmában is nyitva marad

nyírják belül a koponyámat
azt mondják verset írok
azt mondják élek - szégyellem
magam - elfordulok


KÉK KÖRTEFÉNY VAKÍT
vaságy a végítélet
homlokomon a csápok
magzatot herélnek

mindennap megszületek
semmiből senkinek
arcomat szétmotyogják
tétova részegek

új fejet növesztek
célpont a nyakamon
egy fő árnyéka jelen
az átlyuggatott falon


GYANAKVÓ GERINCCEL
jönnek a vagonlakók
félálmuk üszkösödik
látom az elhagyott

dombokat dadognak
pipacsfoltos sárban
mezítláb menekülnek
akasztott fák alatt nyár van

ingázó hadifoglyok
hátrálunk haza
földreszegezett hajjal
senkivel sehova


SZOBÁM LASSAN BENÉPESÜL
ülünk a padlón szótlanul
nézzük egymást - hát megérkezett
ő is - bólintunk nézzük egymást

előkerül a kisbicska is
a szamosparti nyárfák közül
bujdosó bicska szalonnázni jó
lekerül a vállról a tarisznya

csak száj nem nyílik - összezárva
sem enni sem szólni nem tudunk
csak ülünk s ahogy nézzük egymást
fülünkben szánkban nő a fű


ÁROKBA SÁNCOLT SZEMEKBŐL
olvasok - szó se rebben
megáll a vers megérkezett
kiszállunk kiéhezetten

csak egy lőrésnyi tekintet
csak egy utolsó igazoltatás
utolsó vers hanyatt a hóban
földbe szivárgó lelkiismeret


VÉGTELEN NAP VÉGTELEN VONAT
elmegy velem már nem vagyok
nincs más csak egy kisfiúból
összedrótozott halott

összerándulok hallgatózom
kérdez és én felelek
végtelen nap végtelen vonat
viszi végrendeletem


HOVÁ KÍSÉREM MAGAMAT
minden lábnyom szembejön
hol lakik a szerelem
mikor már csak a szem köszön

már nem élek csak hordom a sorsom
törvénytelen útlevelét
mint aki haláltáborból jött meg
s elfelejtette a nevét


LEJÁRT ÓRA A SZEMEM
mindig ugyanazt látom
ketyegő haldoklók között
ez a feltámadásom

méhemben összedrótozott csontváz
kérdőjellé görnyed
kihordom földrengésjelző
népemet anyaföldnek


LELTÁRA LELKIISMERETE
tőből kivágott tájnak
lábonjáró végrendelete
földbe disszidált fáknak

megnyílik méhem börtöne
kopaszon megszületnek
fiaim földönfutói
betiltott lélegzetnek

védtelen vagonlakók
vegetáló végek
átszállnak homlokomon
sorsot cserélnek


ÚSZIK A FIÚ A FÜSTBEN

kút nyílik az égen
koporsószekértábor
hajnali hóesésben

bivalynyomok a nyárban
jegenye jajveszékel
napraforgófejek
feketednek a szélben

töpörödik az ének
görbülő hátán gallyak
már csak a lábnyoma látszik
már csak a csendre hallga


LEGJOBB LENNE HAZAMENNI

halál utáni kihallgatásra
ülni a vallatószobában
írástudatlan írástudatlan

elég volna ha valaki hívna
fűvel a számban is elindulnék
elég volna ha valaki jönne
a föld alá is hazamennék


FŰRÉSZPORHAVAZÁSBAN

eljön mindenki aki holt
bekövetkezik ami volt
minden múltidőben


gyalogzsoltár


I

árva az Isten árva
leszakadt kilinccsel
jön-megy a peronokon
vonatjegye sincsen
hogyha moziba menne
asszonya az árva
jön-megy az égen nincsen
kapupénze és zárva
az égi istállóajtó
lakatlan a jászol
ráfagytál Uram s mondod
mondod hogy nem fázol


II

ne támassz fel Uram
ha nem tudsz szeretni
legyen tiéd a tányér
legyen enyém a semmi
az esernyő egy ország
a halott is beleázik
ne vigy minket Uram
a feltámadásig


III

gyáva vagy Uram gyáva
beéred fakereszttel
megállsz a keresztúton
nem jössz hadsereggel
egyszál a szerelem
fateknőt kiéget
gyáva vagy Uram gyáva
magaddal beéred


IV

magunk vagyunk meg ne segíts
máklé gyógyfüveddel
hátországnyi albérletek
házadban Úristen
meddig élünk azt se tudjuk
tesszük mintha élnénk
vedd el azt is ami nincsen
ne hazudj Uram békét


V

én Uram Istenem
csonka szerelemben
mért hagytál meg engem
ágyad bevetetlen

szádba mért is vettél
kiköphettél volna
lettem volna lenne
három haza holtja

lettem volna lenne
föld alatti ének
ne tarts meg Istenem
meg sem etetnélek


VI

milyen lehet a szerelem
kihűl az ágy reggelig
földrengés a végeken
egész hazára nem telik

fönn az égen a család
földben a fejedelem
koronatövis sóvirág
raboknak sovány fegyelem

versemben kevés a virág
kilakoltatnak engem is
fateknőben mos Mária
vízszintesen már József is


VII

tál szerelmet sem löttyintsz
Uram az asszonyoknak
sorbaállnak gyufáért
katonafiuknak

húszéves korukra
halottmosók lettek
hátukra dobod Uram
a horpadt keresztet?

lebélyegezett mellük
úszik verítékben
sírásuk füstje fennen
káromkodik az égen

nem kell a bakasírra
kifestett kereszted
Uram púpos Krisztus
hátán viseltessed


VIII

kikötöttél Uram minket
keresztre madárijesztőket
fejedelem festett képe
ráfagyott a festett égre

Donkanyarban édesapánk
aki gondot visel reánk
gyámoltalan a mi napunk
ne hidd Uram hogy még vagyunk


IX

hányszor meghaltál Uram
a feltámadás csak játék
mezítláb zavartál
a boltba pálinkáért

Mária hanyattzuhant
a kútnál vödörre fagyva
visszkézből ütött József
zsoltárt káromkodva

hányszor meghaltam Uram
a feltámadás csak játék
felzavarlak az égre
szilvapálinkáért


X

semmink sincsen az is sehol
ingázunk sehova
magadhoz vagy hűtlen Uram
utolsó lakoma

nincs út eltévedtél
fejed ingatod árván
hited sincs elvámolják
mintha vízen járnál


XI

vedd el Uram amit adtál
főztem neked felzabáltál
minek hinnék ha az árva
lépcsőn megy a keresztfára

énistenem mit csináltál
kértem én hogy feltámasszál?
nézd meg Uram mit míveltél
három hazát állonvertél


XII

ne mondd Uram hogy jónapot
asszonyod ölén sírva
húsvéti pohárköszöntők
csorognak a sírra

elázunk benne csontig
mintha feltámadnál
nem hiszünk Uram holtigháromszor hazudtál


XIII

jönnek a buldózerek
pipacsok voltunk kihagyulunk
törölközőnk történelem
magunkban bíztam s nem vagyunk

járdán tócsa a szivárvány
felszántották a homlokunk
jönnek a buldózerek
magunkban bíztam s nem vagyunk


XIV

miért mosolyogtál
lejárt útlevéllel?
Hieronymus Bosch Úr
megtisztel nevével

lidércálomba ébredsz
visszaforgó vekker
jársz magadban körbe
lejárt szerelemmel


XV

valék sirolm hitetlen
három alma az égen
Jézus József és Mária
a Batthyány téren

mennyei igazoltatás
ahogy az írva szépen
minek legyek hitetlen
földön mint az égen


XVI

házad sincs már Istenem
ágyad kihűlt az égen
bárányfelhő-alázatod
asszonyod levesében

kavargatod a leveskét
füles láboskában
szakállad Uram belelóg
hová tetted a házam?


XVII

számonkérlek Uram
elég a keresztfából
élő halottainknak
nagyoltatik a jászol

kicsapott hitünk ráfagy
bádogjézusfára
Donkanyar krónikái
megfagyunk lábonállva


XVIII

hallak Uram hallak
csillagon vakablak
mondod hogy mivégre
disszidáljunk az égre

szalma hiteken hálunk
zálogban Dévavárunk
hallgass Uram hallgass
ínségünk hatalmas


XIX

Uramisten mire mentünk
hány haza már a keresztünk
eltüzelted mind a hármat
gyaloghazánk lekaszáltad

üdvösségünk merre voltál
nem is hittünk meg is holtál
hány haza már a keresztünk
Uramisten mire mentünk?


XX

Istenem zsoltárom
mért nincs már halálom
lyukas kezed közül
semmiben szállásom

zsoltárba öltöztem
ronggyá hanyagoltad
el is felejtettem
milyen szépen mondtad


XXI

verd meg Uram aki nincsen
hitetlen lóg fakilincsen
faforgács a fejem alja
jaj de szépen háltunk rajta

mondom Uram hogy ne halld meg
szerelemmel mért vertél meg
verd meg Uram aki nincsen
hitetlen lóg fakilincsen


XXII

Énistenem elpártoltál
értem ne is harangozzál
harangkötél a torkomon
kútbalökött forradalom

felkötöttél meg is haltál
elfelejtett forradalmár
hadsereged égrefagyott
te meg Uram legyintsz s hagyod


XXIII

ne hidd Uram ha meghalok
bekopogok hozzád
talpalatnyi hazád sehol
minek neked ország

szétpallod mint az életed
Uram nincsen árnyad
káromkodni sincs kinek
olajnyomat az árad


XXIV

kitelepített Jézus
Mária kishasában
József az esőben
koldul kintornával

pár csillagot löknek
micisapkájába
az ígéretföldjén
marhavágón várja


XXV

hová meneküljek Uram
szemedben sötétedés
hátráló hazában
gyűröttarcú ébredés

megvertél Istenem
kő szárnyú szerelemmel
kettészelt életem
ne foldozd kegyelemmel!


XXVI

nem tudsz tarlón járni
nem is vagy te Isten
József gyaluforgács
csipás reggelidben

tótágast áll a templom
odakozmál a zsoltár
minek káromollak
beleásítoznál


XXVII

jönnek a vagonlakók
félszájjal félszárnnyal
kiborítják a sorsuk
megtömve halállal

elvámolt arcuk nézne
félre de vagonablak
keretre feszítve jönnek
maradnak szabadrabnak


XXVIII

albérlete sincs annak
aki magának sincsen
idd el Uram a házad
Mária segítsen

három kisházában
kitelepített zsoltár
feltámadunk Uram
mintha nem is volnál


XXIX

behavazott hadak útja
Jézus jár a gyalogkútra
Mária meg kötőjébe
szedi fejünk de mivégre

lóg az Isten istállóba
mint akinek nincs más dolga
csont a lova kútrafagyott
siratják a gyalograbok


XXX

rongyszőnyeg a glória
csupasz az Úristen
megpofoztuk belehalt
nem ád még vizet sem

Krisztus kitelepített
kocsmakútkáváján
írtam ezt a versemet
gyalog glóriáján


SIRATÓFAL

.........................
Szabédi László
Nagy Kálmán
Szőcs Kálmán
Szilágyi Domokos
Szilágyi Attila
Dankanits Ádám
Dankanits László
Bretter György
Nagy Pál
Kemény Zsuzsa
Varga Katalin
Tánczos Gábor
.........................


TE VAGY AZ ÉLŐ ÉN A HOLT
Utolsó levél
Szilágyi Domokosnak

Távirányított szívveréssel
megtérek hozzád visszahalok
csontodba - jöjjön az éjjel
sorsod akartam folytatni - látod
idehaza is úgy mint otthon
árvák vagyunk Ady szemében
Ady árvái - nincs már otthon
Ady árvái megtérünk mind
lábnyomodban holtunkban élők
versben bujdosók valahányan
meghalni haza hazatérők


L
E
V
É
L

A

F
Ö
L
D

A
L
Ó
L


MÉG EGY HIÁNY A SZÁMADÁSHOZ
AZ VOLTAM AKI NEM LEHETTEM
NINCS FELMENTÉS NINCS HALADÉK
ELÁRVULTAM ÚGY SZERETTEM

ELŐBB A SZAMOS AZTÁN A MAROS MÚLIK EL
TORKOMBA FULLAD A DUNA IS
KITERÍTHETŐ TÁJ
TÖBBESSZÁMBAN PUSZTULOK EL

SE EMBER SE ASSZONY CSAK VÁDIRAT
ALULTÁPLÁLT VENDÉGMUNKÁS
ÉRVÉNYTELEN ÉRVERÉSSEL
SZÜKSÉGHAZÁBAN SZÜKSÉGHALOTT

ITT FEKSZEM
SÓ A SZÁMON
MÁR CSAK A HALLGATÁS JÖHET
HARMADIK HONFOGLALÁSOM

Ugrás az oldal tetejére